Vannak fenntartásaim a negyedik századi sivatagi atyák lelkiségével kapcsolatban, de a következő anekdota mélysége lefegyverez. „Lót atya odament József atyához, és azt mondta neki: ’Atya, amennyire tőlem telik, megtartom a kis szabályzatomat, a kis böjtömet és a kis imádságomat és meditációmat. Békességben élek, és a képességeimhez mérten igyekszem megtisztítani az elmémet minden gonosz gondolattól. Mi többet tehetnék még?’ Az öreg ember ekkor felemelkedett, kezeit az ég felé nyújtotta, ujjai olyanok lettek, mint tíz lángnyelv, és ezt mondta: ’Miért ne válnál teljesen tűzzé?’”
Az egyház történetén végighúzódik ez a kép. Augusztinusz a Lélek hatásáról így írt: „Tüzed, kedves, jó tüzed erejében lángra lobbanunk és igazán megyünk, mert fölfelé megyünk, föl az égi Jeruzsálem békéje felé”. Pascal megtérése éjszakáján ezeket a szavakat vetette papírra: „Tűz…tűz… Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a filozófusok és tudósok Istene. Bizonyosság. Bizonyosság. Tapasztalat. Öröm. Békesség. Jézus Krisztus Istene. Az én Istenem és a te Istened. A te Istened az én Istenem. Megfeledkezni a világról és mindenről, Istent kivéve.” T. S. Eliot már kóstolgatta, hogy ez mit jelent, amikor Átokföldje c. versében így utalt Augusztinusz megtérésére: „És ekkor Karthágóba értem / Lángban, lángban, lángban, lángban / Ó Uram Te kitépsz engem / Ó Uram Te kitépsz / Lángban”. Whitefield, Wesley, Spurgeon és Moody a Szentlélek tűzkeresztségéről beszélt, amely nélkülözhetetlen Isten szolgálatában. A tanítványokra leszálló lángnyelv lett a pünkösdi mozgalom jelképe is.
József atya szavai összhangban vannak Pál apostol sürgető figyelmeztetésével: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek” (Róm 12,1). József atya helyesen ismerte fel, hogy ez az istentisztelet több a kötelességszerű engedelmességnél. Amikor az oltárra helyezzük az életünket, az oltár tüze a szívünket is meggyújtja, nem csak az áldozatunkat. Az oltáron az egész életünk egyetlen tűzlánggá válik. Ha csak a testünket adjuk tűzre, de nincs bennünk szeretet, félő, hogy az áldozatunk végül semmit sem ér (1Kor 13,3). Belülről kell lángra gyulladnunk, és akkor mindenünk tűzzé válik. Ebben a tűzben mégsem égünk el, ahogy azt már a csipkebokor is megmutatta. Ehelyett Istennel találkozunk. És aztán rajtunk keresztül mások is.
Gyönyörű kis bejegyzés, sokat jelentett nekem, köszönöm!
Bár a Mindennapin a cikk alatt folyó vitához is hozzászóltam, de a fontosabbat itt szeretném elmondani, illetve kérdezni:
Hogy van ez a tűzzel a Bibliában? Gondolok itt pl. a Márk 9,49-re („mert tűzzel sózatik meg mindenki”). Előtte a gyehenna tüzéről, utána viszont arról van szó, hogy „legyen bennetek só”, és nem tűnik túl mélynek az az állítás, hogy itt egyszerűen jézusnak (vagy Márknak?) eszébe jutott egyik gondolatról a másik, és így kerültek össze össze nem tartozó dolgok. A 49. vers, úgy érzem, feljogosít minket arra, hogy a „legyen bennetek só”-t „legyen bennetek tűz”-ként is értsük – de hogy kapcsolható ez az előzőkhöz? Legyen bennünk a gyehenna tüze? Ez abszurdumnak hangzik.
És mégis, mintha az egész szövegrész arra utalna, hogy Isten szeretetének és ítéletének tüze nem két teljesen szétválasztható dolog, amire csak véletlenül használja (mindkettőre igen sok helyen) a Biblia a tűz képét, és nemcsak mint szóképet, hanem többször mint tűz-epifániát, pl. a csipkebokornál, vagy pünkösdkor… lehet, hogy van valami a gyakran kritizált megfogalmazásban, miszerint az ítéletben is Isten szeretet-tüze válik ítéletévé annak, aki a fával, szalmával, a világgal, a hiábavalóval azonosította önmagát.
Hiszen a két jelentés tényleg összekapcsolódik akkor, amikor a tűz a bűnt égeti ki belőlünk – ez szeretet vagy ítélet? Mindkettő, nem?
Marci, sok igazságot látok a magyarázatodban. Foglalkoztam egy kicsit a két verssel (Mk 9,49-50), megpróbálom külön bejegyzésben összefoglalni azt, amire jutottam.
Marci, érdekes, ami írsz. Nekem az Ezékielben (de az Ézsaiásban és Jeremiásban is) visszatérő momentum jut eszembe. Az Ezékiel 5:13-ban így írja „És teljessé lesz haragom s nyugtatom rajtok búsulásomat s vígasztalást veszek; és megértik, hogy én, az Úr szóltam buzgó szerelmemben, mikor betöltöm búsulásomat rajtok.”
Ádám magyarázatát én is kiváncsian várom.
Kedves Testvérek!
Ez is erről szól,ha még nem ismeritek:
http://vigasztalasok.blogspot.com/search/label/Keresztes%20Szent%20J%C3%A1nos
Üdv!Zs
ISten ” tüze ” , amely jelenti, jelentheti a Szent Szellem munkáját, és jelentheti a büntetés eszközét is – a bűnösök a tűz tavába vettetnek. Elég nagy különbség van a kettő között, mégis ami összekapcsolja mindezt, az ISten Szentsége. ISten minden tette, cselekedete, viselkedése szent, mert Ő abszolút szent. Így lehet az, hogy ISten csodálatos kegyelme és munkája bennünk, valamint a bűnösök megbüntetése is jogos, igaz döntés, tett, és mindkettőhöz a tűz az eszköze, nyilván más előjellel.