Amikor az emberek nem hisznek többé a mennyben, nagy eséllyel utópiákban kezdenek hinni. Ennek két fő oka van. Az egyik könnyen belátható, a másik valamivel összetettebb. Kezdem a nyilvánvalóbbal. Az emberiség mélyen vágyik arra, hogy a világegyetemben megjelenjen a boldogság és az igazságosság, de ha nincs Isten és nincs mennyei reménység, akkor a boldog és igazságos világot csakis ő teremtheti meg a maga számára. Ebből a vágyból születnek az utópiák. A szekularista, aki arról van meggyőződve, hogy csak egy élete van, ez ügyben könnyen türelmetlenné is válik. A szekularizmus az „itt és most” vallása, a vallástalan embernek egyszerűen nincs ideje, hogy az álmai úgy épüljenek nemzedékről nemzedékre, mint egy középkori katedrális. Ő csak az „itt és most” boldog és igazságos társadalmában tud részt venni, egy jövőbeli paradicsomban nem. Ezért ha reményben akar élni, nem engedheti meg magának, hogy lemondjon egy utópia sürgős megvalósításáról.
A második ok közvetettebb. A katedrálisokat építő középkori emberek nemcsak arról voltak meggyőződve, hogy van mennyei dimenzió, hanem arról is, hogy a menny fényében ők bűnösök. A „fényében” szó itt különösen helyénvaló, mert kapcsolatban áll a „dicsőséggel”, amelynek az emberek az evangélium szerint híjával vannak (vö. Róm 3,23). A mennyei dimenzió egyszerre teszi láthatóvá az ember kicsinységét és azt, hogy valami hiányzik belőle. Valami, amit csak Isten pótolhat. A dicstelen ember olyan, mint egy elemlámpa, amiben nincs elem. De ezt csak akkor tartjuk gondnak, ha van fogalmunk arról, mi az ember dicsősége, ahogy az elem hiányát is csak akkor vesszük észre, ha tudjuk, mire való egy elemlámpa. A menny valóságának tagadása úgy veszi el az embertől a megdicsőülés lehetőségét, hogy többé nem is vagyunk tudatában annak, mit jelent rá nézve a mennyei dicsőség hiánya, vagyis az, amit a keresztény teológia bűnnek nevez. Ez a másik oka az utópiák születésének. Az ember nem fogja fel a bűn mélységét, ezért elhiszi, hogy képes olyan földi utópia megvalósítására, amely hasonlít valamiféle mennyország ideájához. Sőt, ez lesz az egyetlen reménye.
Az emberi romlottság bagatellizálása és a mennyei reménység hiánya vezet az utópiákhoz, amelyek közül kettőt – a nemzetiszocialista és a nemzetközi szocialista utópiát – nem is olyan régen nekiálltak nagy erőkkel megvalósítani. Ezek keserű emléke több évtizedre be is fagyasztott minden hasonló törekvést. Az emberiség azonban továbbra is vágyik a boldog és igazságos társadalomra, ezért ha nincs mennyei reménysége, előbb-utóbb megint az utópiák felé fordul. És pontosan ezt látjuk most is. Korunk posztkeresztény mozgalmai egyre türelmetlenebbül próbálják elsöpörni az utópiájuk útjában álló akadályokat, és egyre frusztráltabbak, mikor ezekbe az akadályokba ütköznek. Számukra karnyújtásnyira van a boldog és igazságos társadalom, már csak néhány elnyomott osztályt vagy csoportot kell felszabadítani, már csak néhány intézményt kell felszámolni, már csak néhány ország ellenállását kell letörni, és mindjárt itt az új világ. Lehet, hogy a harc nehéz lesz, lehet, hogy lesznek áldozatai, lehet, hogy a jogrendet is fel kell egy időre függeszteni, de nincs visszaút, mert akkor nincs reménység sem.
Ha igaz az, hogy az utópiák születésének fő oka a mennyei dimenzió hiánya, akkor könnyebb azt is megértenünk, hogy a keresztény hit viszont miért nem törekszik emberek által megvalósítandó utópiákra. A kereszténység tisztában van a bűn természetével, mert a mennyei dicsőség fényében látja az embert. Nem bízik abban, hogy az ember képes a földön megvalósítani az Éden boldogságát, mert tudja, hogy eredetileg is a lázadás miatt űzettünk ki a paradicsomból. A keresztények az Isten országát várják. A Messiást, aki első eljövetelekor hordozta a bűneinket, második eljövetelekor pedig ítéletre jön majd el. A kereszténységet nem lepi meg a gonosz valósága, az emberi szívben is számít rá, és pont az eljövendő világba vetett hite miatt fogalmaz meg realista elvárásokat a politika és a társadalmi rend számára. A bibliai kereszténység nem földi paradicsomot, hanem csupán a bűn időleges visszaszorítását és féken tartását várja az államtól, és nem próbálja a gonoszt erőszakkal kigyomlálni az emberek szívéből. Hisz az állam szerepében, de gyökeres változást nem a kard, hanem az evangélium erejétől vár.
Az utópiák földi mennyországot ígérnek, de rendre földi poklot eredményeznek, mert nem ismerik el sem az Isten dicsőségét, sem az emberi szív romlottságát. A keresztény hit viszont tisztában van mindkettővel, ezért a keresztények, akik ebben a hitben állnak, elfogadják a jelenlegi intézmények tökéletlenségét, számolnak a gonosz valóságával, és közben buzgón imádkoznak az Isten országa eljöveteléért, ahogy Uruk tanította. A reménységük nem az emberben, hanem Istenben van, így nincs szükségük utópiákra.
Szépen foglaltad össze a kereszténység viszonyát a szekuláris utópiához/eszkatológiához. De van a haladásban hívő,szekuláris humanista gondolkodásnak józan, nem voluntarista változata is. Olyan, amely nem hiszi, hogy „”már csak néhány elnyomott osztályt vagy csoportot kell felszabadítani, már csak néhány intézményt kell felszámolni, már csak néhány ország ellenállását kell letörni, és mindjárt itt az új világ.” Hanem tisztában van azzal, hogy a humánusabb, igazságosabb, szabadabb társadalom megvalósításának bonyolult és lassan kialakuló objektív és szubjektív feltételei vannak:
„Másrészt ha a társadalomban, úgy, ahogy van, burkoltan nem találnók meg egy osztálynélküli társadalom anyagi termelési feltételeit és ezeknek megfelelő érintkezési viszonyait, akkor minden robbantási kísérlet donquijoteség volna.”
Aaron Jaffe amerikai filozófus tanulmányát olvasom most. „From Aristotle to Marx: A Critical Philosophical Anthropology”. Azt mondja: az emberi lényegét Arisztotelész egyfajta „aktuális” minőségként gondolta el, egy formaként, amely megvalósul az emberekben. Marx viszont történelmileg kifejlődő potencialitásként, egymásra épülő önmegvalósítási, cselekvési és gondolkodásbeli lehetőségekként, amelyek tudatosítása lehetővé teszi az emberben rejlő lehetőségek kibontakozását megakadályozó társadalmi rendszerek kritikáját.
A Felvilágosodás valóban bűntelennek látta az embert, az emberi természetet. A Felvilágosodás gondolkodói – mindenekelőtt Rousseau – szerint az embert valóban csak a tudatlanság és az elnyomó intézmények rontják meg. És amikor megszabadítjuk ezektől, akkor minden szép és jó lesz. A marxi emberkép és a marxi haladásfogalom azonban távol áll ettől a naiv felfogástól.
„Az emberi romlottság bagatellizálása és a mennyei reménység hiánya vezet az utópiákhoz” — ezeknek egy megjelenési formája az a fajta keresztyén megfelelési kényszer, ami szerint ugyan Krisztus váltott meg ingyen kegyelemből, de ha már újjászülettem/újjászülettünk, akkor majd én megmutotatom / akkor majd mi megmutatjuk… Érdekes gondolat, hogy ez allighanem tényleg összefüggésben lehet az utópiák kergetésével.
Ádám újra nemes és értékes gondolatokat feszeget, az Isten és Krisztus nélküli új világrend épülésének egy új korszakába lépünk, és minden ilyen világ valóban igen távol áll Isten királyságától és uralmától. A világ nem akarja elfogadni és megérteni, hogy Isten alkotta a világot és Ő fogja újjá teremteni, átformálni a maga akarata által. Nekünk ezt kell várni és nem emberi „megvalósításokban, újratervezésekben, átalakításokban” kell reménykedni. Eddig az emberiség belebukott minden önhitt, magamutogató, magát megvalósítani akaró, Isten felé/fölé nyújózkodó/emelkedő kisérletekbe, így lesz most is. Imádkozunk világbékéért, de közben nem is értjük meg, hogy emberi békességet keressük az Isten békességének az uralma helyett, vágyakozunk egyfajta emberi, testi vágyakat kielégítő boldogságra, közben nem Isten által tervezett és létrehozott szellemi és lelki boldogságot keresünk. Azt gondoljuk, hogy a nyugati vagy keleti életvitel és gondolkodásmód, a szabadság, a függetlenség, a politikai-kulturális-vallási ideológia mentes állapot az emberiség kiteljesedésével jár majd együtt. A világ vezetői félrevezetik az embereket, kelepcébe csalják a megsebzett, vágyaitól hajtott lelkeket, szabadságot ígérve, ehelyett a bűn, a szenvedés láncait mégjobban rákötik az emberek életére. A jelenlegi helyzet sem kecsegtet semmi jóval, gazdasági, társadalmi, élelmezési és lakhatási válságok előtt állunk, talán még jobban, mint ezelőtt. Isten legyen irgalmas és kegyelmes a Krisztusban mindeki felé.
Abszolút igaz. Ungváry Krisztián írta Mindszenty József bíboros kapcsán, hogy nem volt egy különösen okos ember, a nyilas és kommunista ellenségei gyakran jóval okosabbak voltak nála, de Mindszenty egyáltalán nem hitt az evilági megváltásban és hogy ezért emberéletek tömegeit föl lehessen áldozni.
Igaza volt.
Idéztem már többször Slachta Margit próféciáját 1938-ból: sok konzervatív katolikus őszinte megbotránkozására azt mondta, Magyarország előbb nemzetiszocialista lesz, aztán kommunista , mert nincs hite.
A képviselőnő- apáca- prófétanő szerintem a XX. Századi magyar katolicizmus legnagyobb alakja volt és érdekesség hogy a Horthy korszak alatt is kereste a kapcsolatot az evangélium protestánsokkal, beleértve az amerikaiakat is , ami igencsak szokatlan volt abban a korban.
Slachta Margit emberi nagyságát, hitét nem akarom kétségbe vonni. De az, hogy ő volt a huszadik századi magyar katolicizmus legnagyobb alakja, erős túlzás. Felhívnám a figyelmet arra, hogy Slachta Margit a botbüntetés (Horthyék egyik „vívmánya”) kiterjesztését követelte a nőkre is. Magyarország pedig tényleg előbb náci, aztán kommunista uralom alá került, de nem azért, mert nem volt hite. Ez ugyanolyan ostobaság, mint az ószövetségi próféták arról szóló szövegei, hogy a zsidók a bűneik, hitetlenségük és a bálványimádás miatt szenvedték el az asszir, egyiptomi és babilóniai nagyhatalmaktól a súlyos vereségeket és a megszállást. És ha nem lettek volna bálványimádók, bűnösök, akkor mi lett volna? Isten közbelép és csodát tesz értük? Nem tett azt ő a lengyelországi (vagy a magyar) mélységesen vallásos és hitükhöz hű zsidókért sem…A nagy ortodox történésznő, Edith Farbstein kénytelen volt a magyar ortodox zsidók a Holocaust alatt elszenvedett sorsáról írott könyvének azt a címet adni: „Hidden in the Heights”.
Amikor a hitetlen és erkölcstelen embereket és közösségeket (például Magyarországot a második világháború alatt) sorscsapások érik, akkor a hívők (például Sclachta) azt mondják: „íme, az Isten büntetése a bűnért meg a hitetlenségért”. Amikor a hívőket és a jó embereket érik sorscsapások akkor azt mondják: „Isten útjai kifürkészhetetlenek, nem értjük, ez miért történt, de alázattal meghajlunk Isten akarata előtt…”. És nem értik meg, hogy a kettő összeegyeztethetetlen egymással.
Magyarországot nem mentette volna meg az, ha több hite van, a német és orosz megszállástól. Ahogy nem mentett meg bennünket az Isten a töröktől sem. Pedig akkor még tényleg erős hit élt az emberekben…
Miklós, Slachta Margit is komolyan gondolta, meg én is. Egyébként ha mindenki olyan lett volna mint mondjuk Ő, Apor Vilmos, vagy az evangéliumi protestáns anatómus Kiss Ferenc professzor , akkor lett volna pl magyar Holokauszt?
A botbüntetés gyakori vád volt Slachta Margit olyan ellenségeitől, akik inkább az elgázosítást és a köröm letépését gyakorolták. Az első világháborút követő élelmiszer krízisben a feketéző árdrágítók ellen támogatta volna. Talán nem volt igaza, de az ínség szélén kevésbé humánus megoldások is vannak- lásd a lámpa oszlopra kötözött fosztogatók Ukrajnában. Akiket előbb jól meg is vernek. 2022-ben , Európában.
Nem, akkor a németek által végrehajtott Holocaust lett volna,de tény, hogy kisebb hatékonysággal, többen menekültek volna meg a magyarok kollaborálása nélkül.