A rossz istenkép nem az, amelyik kényelmetlen, felkavar és nyugtalanná tesz. A rossz istenkép az, amelyik mást mutat, mint amilyen a valódi Isten. Isten nem függ az istenképünktől, de az istenismeretünket meghatározza, hogy mit gondolunk róla. Honnan tudhatjuk, milyen a valódi Isten? Megpróbálhatjuk a logika útján rekonstruálni, ahogy Plátón vagy Arisztotelész tették, és akkor eljutunk a Legfőbb Jó ideájához, a Mozdulatlan Mozgatóhoz, vagy valami ehhez hasonló emberi konklúzióhoz. Következtethetünk rá a természetből, és akkor az istenképünket a tapasztalataink fogják rugalmasan alakítani szinte bármivé. Megalkothatunk olyan istenképet, amelyikkel barátságos viszonyt ápolhatunk, és akkor Isten pont olyan lesz, mint a vágyaink, igazolva Feuerbach véleményét, hogy az Istenség igazából csak a vágyaink kivetítése a mennybe. De támaszkodhatunk arra is, amit Isten mond magáról, és akkor eljutunk Jézus Krisztushoz és a Biblia Istenéhez. Ezek nagyon más utak, nagyon más végeredménnyel.

A Bibliában az egyik leggyakrabban kifogásolt emberi viselkedés a bálványimádás. A bálványimádás lényege az, hogy Istent a saját elképzeléseink alapján faragjuk ki magunknak. A második parancsolat így szólt: „Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az ÚR, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (2Móz 20,4-5) A hamis istenképek sokfélék lehetnek, de a közös jellemzőjük, hogy a mi elképzeléseinknek felelnek meg, nem Isten önmagáról adott kinyilatkoztatásának. Isten féltékeny a saját képére (ő maga mondja ezt is!), ezért mindenekelőtt arra szólít fel bennünket újra és újra, hogy ne legyünk bálványimádók. Bálványimádó mindenki, aki az istenképét nem Isten kinyilatkoztatása, hanem a maga elképzelései alapján alkotja meg.

Poitiers-i Hilarius találóan fogalmazott a Kr. u. 4. században: „Isten legjobb tanúja maga Isten”. Ha igazán akarjuk Istent ismerni, arra kell figyelnünk, ahogyan önmagáról tanúskodott. Mindenre, amit magáról elmondott. A rossz istenkép nem csak arról ismerszik meg, hogy lényegileg eltér Isten önmagáról tett tanúságtételétől, hanem arról is, hogy nem a teljes kinyilatkoztatáshoz igazodik. Rossz istenkép a csonkolt istenkép is. Minden istenkép rossz, amelyik figyelmen kívül hagyja azt, ahogy Isten a történelemben és a próféták által bemutatkozott. A rossz istenkép nem attól rossz, hogy kényelmetlen vagy nyugtalanító, hanem attól, hogy kimarad belőle valami, ami Isten kinyilatkoztatásában benne van. Vagyis a rossz istenkép nem, vagy csak részben igazodik a kinyilatkoztatáshoz. A baj nem az, hogy éppen mi marad ki (mondjuk Isten szeretete vagy Isten haragja), hanem az, hogy valami fontos kimarad. Mert amint kihagyunk valamit, amit Isten fontosnak tartott önmagáról elmondani, bálvány született.

A jó istenkép ezzel szemben mindannak az összessége, amit Isten önmagáról az évezredek során elmondott. Mindaz, amit a próféták és az apostolok hirdettek, és mindaz, amit Jézus Krisztus mondott, tett és tenni fog. Az is, hogy meggyógyította a vérfolyásos asszonyt (Mt 9,20-22), és az is, hogy betegágyba veti Jezábelt (Jel 3,22). A jó istenkép a Szentírás istenképe. A jó istenképben benne van a kényelmetlen, a felkavaró és a nyugtalanná tevő is (mondjuk Isten igazsága vagy haragja), és benne van az evangélium is. A jó istenkép hasonlít a tékozló fiú atyjához, hasonlít az elveszett bárányt megkereső és vállára vevő pásztorhoz, és hasonlít az egyiptomiakat a Vörös-tengerbe veszejtő, és a saját népét is ítélet alá vonó Seregek Urához, aki nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. A jó istenképben benne van a helyettes bűnhődés, a golgotai kereszt, ahol „szeretet és hűség találkoznak, igazság és béke csókolgatják egymást” (Zsolt 85,11). A jó istenkép mindaz, amit Isten önmagáról elmondott.

*

Azt mondják, a rossz istenkép megnyomorító. Ez minden bizonnyal így van, de nem azért, mert kényelmetlen és félelmet kelt. Vajon a Patmoszon imádkozó Jánost egy rossz istenkép nyomorította meg, amikor úgy esett Krisztus elé, mint egy halott? Vajon János nem tudta, hogy „az Isten szeretet”? Pétert vajon egy rossz istenkép nyomorította meg, amikor arra kérte Jézust, hogy távozzon tőle, annyira bűnösnek érezte magát a jelenlétében? Vajon nem tudta, hogy Jézus meg tudja tölteni halakkal a hálót és szeretetből kenyeret ad az éhezőknek? A tanítványok torz istenképpel rendelkeztek volna, amikor a vízen járó Jézusban az Urat ismerték fel és szabályosan megrettentek tőle? Vajon nem tudták, hogy Jézus le tudja csendesíteni a vihart? Ézsaiás megnyomorító istenkép miatt kiáltott volna fel, hogy jaj neki, mert a Seregek Urát látták a szemei? Izráelnek rossz volt vajon az istenképe, amikor nem mert a Hórebhez közeledni? Nem arról van inkább szó, hogy az élő Isten pontosan ilyen, ilyen félelmes is, és hogy a jó istenkép nem a vágyainkhoz igazodik, hanem Isten valóságához?

De fordítva is feltehetjük a kérdést. Ha az igaz Isten félelmes Isten, vajon a farizeusoknak igazuk volt, amikor Jézuson számon kérték, hogy a bűnösökkel barátkozik? Vajon igaza volt az idősebb fiúnak, hogy megbotránkozott az apján, amikor az tárt karokkal fogadta a mocskosan hazatérő kisebbik fiát? Vajon igaza volt Simonnak, amikor a Jézus lábát csókolgató asszony láttán megbotránkozott Jézus nagyvonalú viselkedésén? Nem inkább arról van szó ezekben az esetekben is, hogy a valódi Isten nyilatkoztatta ki magát szerető és kegyelmes Atyaként? Változtat bármit is Istenen az, ha mi időnként nem tudjuk ezeket a vonásokat összerakni egyetlen, koherens istenképpé? Vajon nem éppen arról van szó, hogy Isten mindig nagyobb a róla alkotott képünknél, de soha nem kevesebb annál, amit önmagáról az Írásokban kijelentett?

A rossz istenkép nem ment fel a felelősség alól, hiszen a felelősség alapja a teremtmény voltunk. Jézus egy példázatot is mondott erről. A példázat szerint egy messzire utazó úr tálentumokat ad a szolgáinak, hogy sáfárkodjanak azokkal. Az egyik szolga tíz tálentumot kap, a másik ötöt, a harmadik egyet. Az, aki csak egy tálentumot kap, elássa, hogy érintetlenül adhassa majd vissza neki. Amikor az úr visszatér, a szolga elmondja neki, hogy a többiekkel ellentétben ő nem fektette be a pénzt, mert tudta, hogy ura kérlelhetetlen ember, aki ott is arat, ahol nem vetett. „Félelmemben elmentem tehát, és elástam a tálentumodat a földbe: nézd, itt van, ami a tiéd.” Az ura nem dicséri meg ezért, hanem következetlennek tartja a szolga magatartását. Nem is menti fel arra hivatkozva, hogy szegénynek csak rossz mentális képe volt az uráról, azért nem volt jó sáfár. Nem, az úr számonkéri a szolgán, hogy ha tudta, hogy ő kérlelhetetlen és ott is arat, ahol nem vetett, miért nem vitte a pénzét a pénzváltókhoz, hogy kamatostul adhassa vissza? Miért nem cselekedett aszerint, amilyen tudása volt róla, az uráról (még ha helytelen is volt az a tudás)?

Isten természetesen nem kegyetlen, de Jézus szerint akkor is felelősek vagyunk az istenképünkből fakadó tetteinkért, ha az istenképünk torz vagy hiányos. Mivel azonban Isten beszélt önmagáról, és a beszédét a kezünkben tarthatjuk, kötelességünk, hogy jobban megismerjük őt. Hogy milyen az Isten, azt nem az dönti el, hogy milyennek szeretnénk őt hinni, hanem az, hogy milyen valójában. Félünk tőle, mert rossz tapasztalataink vannak a hatalomról? Félünk tőle, mert rossz tapasztalataink vannak a vallásról és a vallási vezetőkről? Félünk tőle, mert tisztátalan bűnösök vagyunk? Egyik sem változtat azon, hogy milyen az Isten. Hogy milyen ő valójában, arról Isten maga tanúskodik nekünk a Szentírásban. Az evangélium nem azért jó hír, mert az istenképünket most már egyetlen vonásra redukálhatjuk, a szeretetre. Az evangélium azért jó hír, mert Krisztus áldozata miatt közel mehetünk az egy igaz és élő Istenhez, és ő a bűneink ellenére szeretettel fogad bennünket. Az evangélium lehetővé teszi számunkra, hogy az igaz Istennel kapcsolatba kerülhessünk, és ő Atyánkká lehessen, mi pedig fiaivá lehessünk.

János apostol ezzel a mondattal fejezi be első levelét: „Gyermekeim, kerüljétek a bálványimádást!” (1Jn 5,21) Ez a figyelmeztetés a levél utolsó, hangsúlyos mondata. János, aki Isten szeretetéről ugyanolyan sokat írt, mint Isten igazságáról, határozottan óv a bálványimádástól. A rossz istenkép nem a félelmet ébresztő, nyugtalanító, zavarba ejtő istenkép, hanem az, amelyiket mi készítettük a saját megnyugtatásunkra. Isten válasza a rossz istenképre nem az, hogy megbánja korábbi tetteit – mondjuk amelyeket az Ószövetségben látunk – és megszelídül. Isten válasza a rossz istenképre az, hogy felhívja a figyelmünket a bibliai kinyilatkoztatásra. Istent az Igéje alapján ismerhetjük meg, a Lélek által. Jó istenképet a Bibliából nyerhetünk. Jó istenképet a Szentlélek alkot bennünk az alapján, amit Isten évezredeken keresztül a prófétái és apostolai által elmondott nekünk magáról.

Ha a bibliai istenkép megijeszt bennünket, akkor azon a jó úton járunk, amelyen Mózes, Ézsaiás, Dániel, Péter és János jártak. Ez az út vezet Krisztushoz, aki engesztelő áldozat lett a bűneinkért. Az Isten dicsősége előtt remegő és földig hajoló Mózest Isten keze takarta be a Hóreben, hogy ne haljon meg. A saját tisztátalanságától megijedt Ézsaiásnak Isten szeráfja érintette meg parázzsal az ajkát, hogy elvegye a bűnét. A népe vétkeiről roskadozva vallást tévő Dánielt Gábriel érintette meg, hogy újult erővel töltse meg. A bűnei tudatában keservesen zokogó Péter bűneit Jézus felvitte a keresztfára, hogy Péter is meggyógyulhasson és megtérhessen lelke Pásztorához és Gondviselőjéhez. A szinte halottként a földre eső Jánosra a feltámadt Krisztus rátette a kezét és azt mondta: „Ne félj!” Az apostolok szerint Isten szeretetét abból ismerjük meg, hogy ő engesztelő áldozatul adta a Fiát a bűneinkért. Ez félelmes igazság. Ez csodálatos igazság. Ez felszabadító igazság. Ez olyan igazság, amelyben benne van Isten egész tanácsvégzésének summája. Mert Ő az igaz Isten és az örök élet (1Jn 5,20). Minden más rossz istenkép, vagyis bálványimádás.