A teológiatörténet tele van a bibliaértelmezés helyes módszeréről szóló vitákkal, és ma is sorra születnek az exegetikai és hermeneutikai tévedésekre rámutató könyvek és tanulmányok. Ezek általában hasznos olvasmányok, ha nem is mindegyik az, de hadd mutassak most négy módszertani hibát a bibliaértelmezésben, amelyekre maga Jézus hívja fel a figyelmünket. Íme az első:
1) „Ti azért kutatjátok az Írásokat, mert azt gondoljátok, hogy azokban van az örök életetek: pedig azok rólam tesznek bizonyságot, és mégsem akartok hozzám jönni, hogy életetek legyen.” (Jn 5,39-40)
Jézus itt azokhoz a zsidókhoz beszél, akik a Betesda tavánál meg akarták őt ölni, mert szombatnapon gyógyította meg a béna embert. Jézus szerint ezek a zsidók rosszul olvassák a Bibliát, mert az Írásokban keresik az örök életet, nem abban, akiről a Biblia bizonyságot tesz. A helyes reakció a gyógyításra az lett volna, hogy felismerik a bizonyságtétel célját és Jézushoz mennek hittel, bízva benne. A bibliaolvasás célja nem az, hogy szakértői legyünk magának a szövegnek, hanem az, hogy ráismerjünk a Messiás Jézus arcára és üdvözüljünk általa. Az Írások célja az, hogy bölccsé tegyenek az üdvösségre „a Krisztus Jézusba vetett hit által” (vö. 2Tim 3,15).
Az egyházatyáknak igazuk volt, amikor a Szentírás krisztológiai olvasását bátorították („azok rólam tesznek bizonyságot”). Néha nem volt fék a tipológiai vonaton, vad allegorizálásokba szaladtak bele, de az irány, amit követtek, alapvetően helyes volt. Krisztusra mutattak a bibliai szövegben. Jézus ugyanezt tette az emmausi tanítványokkal: „Mózestől meg valamennyi prófétától kezdve elmagyarázta nekik mindazt, ami az Írásokban róla szólt.” (Lk 24,27).
Az élettelen ortodoxia vagy az élettelen bibliakritika nem jut el Jézushoz. Polányi a megismerés folyamatával kapcsolatban a zongorista példáját használja, aki eleinte az ujjaira és a billentyűzetre figyel, de ez csak közvetett cél, a távoli célja az, hogy megjelenjen a zenemű. Minél jobban az ujjában van a darab, annál jobban fókuszál ő is a zeneműre. Az egyik legalapvetőbb hiba a bibliaértelmezésben az, ha a zenemű helyett végig a billentyűkre figyelünk, és végül nem rajzolódik ki előttünk Jézus arca és nem megyünk hozzá hittel, bizalommal. Luther szerint „a Biblia Krisztus jászla és pólyája”. Ha nem születik meg benne Krisztus, nem sokat ér.
2) „Jézus így válaszolt nekik: Tévelyegtek, mivel nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát.” (Mt 22,29)
A feltámadást tagadó szadduceusok Jézushoz mennek, és feltesznek neki egy nehéz kérdést. A kérdésük egy parabola hét testvérről, akiknek egy nő a levirátus törvénye szerint egymás után a felesége lett: kié lesz végül a nő a feltámadáskor? Jézus a válaszában az alapállásuk gyökérproblémáira mutat rá: „Tévelyegtek, mivel nem ismeritek az Írásokat, sem az Isten hatalmát.”
Az, hogy nem ismerik az Írásokat, két dologra is utalhat. A szadduceusok nem fogadták el a teljes ószövetségi kánont (Ábeltől Zekarjáig, Barakjá fiáig – vagyis a Genezistől a Krónikák könyvéig), hanem csak Mózes öt könyvét. Másrészt a szadduceusok nem megérteni akarták Jézus tanítását, hanem hibát kerestek abban. Ha figyelmesek lettek volna, rájöttek volna, hogy az Írások Jézust támasztják alá – így azonban lyukra futottak.
Nem nehéz belátni, hogy mindkét hiba jelen van a keresztény teológia történetében is. A kánon megcsonkítására már a Kr. u. 2. században ott van példaként Márkion, de azok a modern teológusok is (pl. Harnack, Käsemann) ezt a hibát követték el, akik a kánont keresték a kánonon belül. A bibliakritikai hagyomány jelentős része éppen olyan bizalmatlanul viszonyul Jézus szavaihoz, mint a szadduceusok: a bizalmatlanság hermeneutikája vezeti a bibliaértelmezésüket, belső ellentmondásokra hívják fel a figyelmet Jézus tanításában. Száz éve Adolf Schlatter legfőbb kritikája a formakritikusokkal (pl. Bultmann, Dibelius) szemben éppen az volt, hogy nem jó megfigyelők és ateista módszertannal közelítenek a szövegekhez. Nem ismerik az Írásokat és az Isten hatalmát, mint a szadduceusok.
A szadduceusok egy félig-meddig anti-szupernaturalista alapállásból bírálták Jézust. A feltámadás szerintük lehetetlen, mert abszurditásokhoz vezet. Ez a tévelygés alapjaiban meghatározta a klasszikus liberális teológiai hagyományt is. Az Immanuel Kantot követő teológiai módszer igyekezett megszabadulni a bibliai történetek csodás elemeitől, abból az előfeltevésből kiindulva, hogy a tiszta ész jelenségek okai között csak a jelenségeket veheti figyelembe. Így jött létre az a „ronda árok”, amelyről a Reimarus töredékeit publikáló Lessing beszélt. Ernst Troeltsch bibliakritikai módszere a Szentírás tanulmányozását (a kritika, az analógia és a korreláció elveivel) gyakorlatilag naturalista abroncsok közé zárta: a naturalista előfeltevések garantálták a naturalista következtetéseket.
Jézus szerint alapvető módszertani hiba, ha nem ismerjük (rendesen) az Írásokat és nem ismerjük az Isten hatalmát.
3) „Az Isten parancsolatát elhagyva az emberek hagyományához ragaszkodtok. Ezt is mondta nekik: Szépen félreteszitek az Isten parancsolatát, hogy helyébe állíthassátok a magatok hagyományát.” (Mk 7,8-9)
A zsidók Jézus szerint olyan hagyományokhoz ragaszkodtak, amelyekre hivatkozva nem tartották meg az Isten parancsolatait. Az Isten igéjét lecserélték emberi szokásokra, gondolatokra.
A reformátorok legfőbb vitája a római katolikus teológusokkal arról szólt, hogy az Egyház hagyománya hogyan viszonyul a Szentíráshoz, és vajon a Szentírás felülbírálhatja-e az Egyház hagyományát. Luther egyértelmű választ adott: „lelkiismeretem Isten igéjének foglya”, vagyis ha a Szentírás és a Szenthagyomány összeütközésbe kerülnek egymással, a Szentírásnak van igaza. Az akkori vitákban a reformátorok voltak a konzervatívok, a római katolikusok a hagyomány fejlődésében hívő progresszívek.
A mai progresszívek a történelmi és tudományos haladás által kikényszerített tanfejlődésben hisznek. Azért teszik félre Isten igéjét, mert a természettudomány, az emberek etikai fejlettsége vagy a pszichológiai ismeretek fényében a Bibliát meghaladottnak tartják. A mai kultúra értékeiért félreteszik Isten igéjét. A szexuális forradalom utáni etika felülírja a szemükben Isten parancsolatait, a gyermeknevelést inkább pszichológusoktól tanulják, a bibliai bűnfogalomról humanista lélektani modellekre térnek át.
Az alapvető hermeneutikai döntés azonban ma is abban áll, hogy mi bíráljuk-e Isten igéjét, vagy hagyjuk, hogy Isten igéje bíráljon bennünket. Ez ugyanaz a hermeneutikai döntés, amire Jézus felhívta a figyelmet: félretesszük-e Isten igéjét az emberi hagyományokért.
4) „Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok azt, ami a törvényben fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni. Vak vezetők, kiszűritek a szúnyogot, a tevét pedig lenyelitek.” (Mt 23,23-24)
Az írástudók (a Jézus korabeli teológusok) kiszűrték a szúnyogot, a tevét pedig lenyelték. A jelentéktelenebb dolgokra fektették a hangsúlyt (pontos tized a mentából, kaporból, köményből), miközben elhanyagolták a jelentőseket (igazságos ítélet, irgalmasság, hűség). Jézus szerint mindegyik fontos lett volna, de van, ami fontosabb.
Módszertani hiba a bibliaértelmezésben, ha nem vesszük észre a Szentírás súlyozását. Vannak fontosabb csomópontok, amelyek a kisebb jelentőségű rendelkezéseket indokolják. Chris Wright ószövetséges teológus például rámutat, hogy a mózesi törvényben rengeteg parancsolat (pl. az örökölt földek elidegeníthetetlenségéről és ezen földek határainak tiszteletben tartásáról szóló rendelkezések) azt szabályozta, hogy a családok önálló gazdálkodó egységekként határozhassák meg Izráel társadalmát. A törvényeknek volt egy súlypontja, amely akár egy még nagyobb súlypontot is támogatott.
Amikor a homoszexualitásról szóló vitákban előkerül a 3Móz 18 határozott tiltása, időnként azt az ellenvetést teszik, hogy igen, de a Tóra büntette például a tengeri herkentyűk fogyasztását is. Ez igaz, csak meg kell vizsgálni, hogy vajon mi volt az a nagyobb cél, amely ezeket a tiltásokat indokolta. Az Újszövetség válasza az, hogy az étkezési és tisztasági rendelkezések Izráel népektől elkülönített voltára mutattak rá (vö. ApCsel 10), a homoszexualitás viszont a teremtés megmásíthatatlan rendjének radikális felborítására (Róm 1). Az előbbi tiltás érvényét veszítette Krisztusban, hiszen a megkülönböztetés megszűnt, az utóbbi tiltás viszont megerősítést nyert Krisztusban is, mert a házasság heteroszexuális szentsége a megváltás misztériuma.
A Szentírásban vannak szúnyogok és vannak tevék. Jézus maga foglalja össze az egész törvényt és a prófétákat ezekkel a szavakkal: „»Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.« E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40) Ez tehát egy nagy kétpúpú teve. Szent Ágoston szerint a legfontosabb hermeneutikai elv is ez: az értheti jól a Szentírást, aki szereti Istent és szereti a felebarátját. A Szentírás központi lelkületét talán nem is értheti igazán, aki maga nem szereti Istent (a pietisták ezért beszéltek hermeneutica sacráról és tették a bibliaértelmezés alapfeltételévé az újjászületést).
Az Újszövetség középpontjában egy másik „teve”, az evangélium áll, amit Pál így foglal össze: „Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint” (1Kor 15,3-4). Van igazság Luther axiómájában: az apostoli iratok jellemzője, hogy Krisztust prédikálják, Krisztushoz vezetnek (Christum treiben). A Megváltó Krisztus a Biblia történeti fókuszpontja.
A korai egyház ezt a súlyozást világosan látta, amikor ragaszkodott ahhoz, hogy az egyház a bibliaértelmezést a hit szabályának megfelelően végezze. A regula fidei a Szentírás apostoli hagyománynak megfelelő összefoglalása volt. Meghatározta azokat a csomópontokat, amelyekben összesűrűsödik a Biblia üzenete, és amelyekhez igazodva értelmezzük a többi részletet. A mentát és a köményt értelmezzük az irgalmasság fényében, nem fordítva. A részleteket értelmezzük a nagy történetben. Nem véletlen, hogy a formakritika, a redakciókritika és a forráskritika cuppogós mocsarából az húzta ki a bibliatudományt, amikor elkezdtek újra figyelni a nagy képre: az üdvtörténetre (J. C. K. von Hoffman, A. Schlatter, O. Cullmann), a narratív elemekre (N. Perrin, H. Frei, M. A. Powell), a szöveg pragmatikus szándékára (K. Vanhoozer).
Két komoly veszélye van annak, ha lemondunk a Szentírás súlyozásáról, a többezer éve jól ismert csomópontokról. Az egyik az, hogy a Szentírás szétesik a kezünkben és teljesen használhatatlan lesz a hit támogatásában. Ide-oda csapódunk a részletek között, és nem értjük a lényeget. A másik veszély az, hogy szektássá válunk, elszakadva a jó értelemben vett egyetemes egyház hagyományától. Másodlagos, harmadlagos részletekre figyelünk, kiszakítva azokat a hit teljes szövetéből, az evangélium egyszerű középpontjából. Lesz sok szúnyogunk, de elfeledkezünk a tevéről.
A Jézus által említett négy hiba a bibliaértelmezésben tehát a következők: 1) amikor úgy olvassuk a Bibliát, hogy a végén nem rajzolódik ki előttünk Jézus Krisztus arca és nem megyünk hozzá; 2) amikor bizalmatlanul olvassuk a Bibliát, hibát keresve benne, és nem hiszünk az Isten hatalmában; 3) amikor az emberi hagyományok alapján bíráljuk Isten igéjét, ahelyett, hogy a Bibliának engednénk, hogy bírálja a hagyományainkat; és 4) amikor nem ismerjük fel a Bibliában a csomópontokat, legfőképp azt, hogy minden Krisztusra mutat.
Kedves Ádám!
Egytértek Veled, úgy tűnik, ebben a kérdésben teljesen. Ezt a hermeneutikát igyekszem képviselni több, mint 30 éve a Hermeneutikai Kutatóközpont munkájában, a Hermeneutikai Füzetek sorozattal, az általunk rendezett konferenciákon. Te nem így látod?
Kedves Tibor,
örülök, hogy egyetértesz a fenti gondolatokkal.
Kedves Ádám,
Szívesen olvasom a Divinity-t; az egyik legszínvonalasabb blognak tartom. Mégis bátortalanul szólalok meg, mert a véleményem itt már sokaktól kaptam itt hideget és meleget. Legutóbb zsoltárhangon még a halálomról is énekeltek. Mindazonáltal – a nevemet én továbbra vállalva – megszólalok.
Említettem, hogy örömmel egyetértek a „hermeneuta Jézusról” szóló írásoddal. (Meglep, hogy a jelek szerint ehhez a bejegyzésedhez eddig csak én szóltam hozzá.)
Most kicsit én is hosszabb leszek, s a véleményünk hasonlósága mellett, talán a különbség halvány (szerinted is?) kontúrjai is láthatóvá lesznek. Sokan tartózkodnak a teológiától, mondván az csak az intellektuális beállítottságú hívők mestersége. Ezzel szemben Luther azt mondta, hogy teológus minden ember. Legalábbis, aki Istenről, a hitről gondolkodik. (Így e fórumon is gyakran megszólaló, magát ateistának tartó Szalai Miklósban is a komoly teológust tisztelem.) Mert a teológia a gondolkodás istentisztelete, írta a református teológus, Török István.
Sok teológussal együtt én úgy látom, hogy önmagában nem az Írás (pláne a szöveg, de e kettő között különbséget kellene tenni) önmagában az Isten Igéje, hanem az Írásban van elrejtve Isten Igéje amit „meg kell találnunk”, hittel fel kell fedeznünk, nem pedig a „tekintélyelv” alapján gondolkodás nélkül, szolgai módon elfogadnunk. A hit ugyanis nem hiszékenység. Nem a Szentírásban hiszünk, hanem az Atya, Fiú, Szentélekben, amelyekről az Isten által ihletett Írás tanúskodik. Küzdenie kell a Szentírást olvasó, tisztelő és szerető minden embernek őszintén kell, hogy , hogy a Szentírás szövegében meghallják az evangélium élő hangját, a viva vox evangelii-t.(Luther: oratio-temptatio-meditatio).
Felvetődik a kérdés: ha a Szentírás szövegének nem minden szavát tartjuk egyformán ihletettnek, hanem csak a benne rejlő Igét akkor mi alapján tudjuk – vagy merjük – megkülönböztetni a szöveget Isten ihletett Igéjétől? Vajon ilyenkor nem mi ítélünk-e, ahelyett, hogy Isten szava ítéljen meg bennünket? A kérdés természetesen jogos; gyakran felmerül, és van is igazság benne. Hivatkozhatunk azonban az Általad is említett jászolra, vagy a pólyára, a törékeny cserépedényre, amelyben van a csecsemő Krisztus, vagyis az egyház kincse, a Róla tanúskodó Evangélium. Úgy van az Ige az Írásban, amint az elektromos áram a drótban (ismét Török István). És e kettőt meg kell különböztetnünk. Luther azt is mondta hogy a megkülönböztetés képessége tesz valakit teológussá. Ahogy meg kell különböztetnünk a betűt a lélektől ugyanúgy kell megkülönböztetnünk a törvényt az evangéliumtól. A Szentírás ugyanis egyszerre törvény és evangélium. Nem arról van szó, hogy az Ószövetség a törvény és az Újszövetség az evangélium, mert az Ó-ban is ott van az evangélium, és az Újban is ott van a törvény. Ugyanígy kell megkülönböztetnünk a szöveget (Írást) az Igétől. Ha homogenizáljuk a Szentírást, akkor véleményem szerint csak síkban látunk. A térben látást (a törvény és az Evangélium, az Ige és a Szentírás szövege) éppen a megkülönböztetés képessége teremti meg. S ezt a képességet a Szentlélek által megvilágosított értelemtől kaptuk (ismét Luther).
A szöveg elsősorban nyelvészeti fogalom (ld. Ricoeur: „Mi a szöveg?”), amelynek megvannak a sajátos tulajdonságai. Az Ige pedig teológiai fogalom, s mint tudjuk, az Igének több formája van: a hirdetett ige, az írott Ige és a kinyilatkoztatott Ige, a Logosz, vagyis Jézus Krisztus. A szöveg segíthet az Ige megtalálásában, akárcsak például a szemiotika, a jelek tudománya. A szemiotika különbséget tesz a „jelölő” és a „jelölt” között. Ezt jól illusztrálja az Általad is idézett Jn 5,39, amikor Jézus azt mondja a farizeusoknak, hogy „Ti azért kutatjátok az írásokat, mert azt hiszitek, hogy azokban van örök életetek, s nem jöttök hozzám, pedig az Írások rólam tesznek tanúbizonyságot”. Lefordítva ezt a szemiotika nyelvére: Jézus arra mutat rá, hogy valójában a szöveg csak „jelölő”, és Krisztus pedig a „Jelölt”. Nem fordítva: vagyis nem Krisztus a „jelölő” és a szöveg a „jelölt”. Krisztus ugyanis több mint a szöveg, vagyis az Ige több mint a szöveg (=Írások)!
A megkülönböztetés azt is igényli, hogy a szöveget ne homogenizáljuk, s ezért különböztetjük meg a szöveg egyes műfajait is. Fontosnak vélem, hogy ezek olyan teológiai kérdések, amelyek nem okozhatnak szakadást az egyházban. Krisztus testében egymás testvérei lehetnek azok akik a szöveget teljes egészében Isten Igéjének tartják (plenáris inspiráció), ugyanúgy, mint azok, akik a megkülönböztetés fontosságát hangsúlyozzák. Egyetértesz-e ezzel Ádám? (Kérdezem, bár a legutóbbi bejegyzésem kérdésre nem válaszoltál.)
Kedves Tibor!
Először is köszönöm a bloggal kapcsolatos dicséretet. Megtisztel, hogy olvasod. A kérdésedre hasonló szellemben igyekeztem válaszolni: örülök, hogy egyetértesz a fenti cikkemmel.
Itt a blogon egy 35 részes sorozatban (itt olvasható) azt igyekeztem megmutatni, hogy a teológiatörténetben viszonylag új, J. S. Semlerhez köthető újítás az a gondolat, hogy a Szentírás nem Isten igéje, vagy hogy a Szentírás csak tartalmazza Isten igéjét. A teológiatörténet korábban szinte konszenzuálisan Isten igéjének tekintette a Szentírást.
A homogenitás Pál szerint az Írások ihletettségében van („A teljes írás Istentől ihletett…”), nem azok értelmezésében. A fenti cikkben magam is amellett érvelek, hogy az egyöntetűen ihletett Írásokban Jézus szerint vannak „tevék” és vannak „szúnyogok”: vannak csomópontok, amelyek összefoglalnak részeket, vannak vízgyűjtőterületek, amelyek összegyűjtik és egy nagyobb folyamba vezetik a patakokat és kisebb folyókat. Az ihletettségben van homogenitás, a jelentésben és az értelmezésben nincsen.
Róm 10:4 Hiszen a Törvény végső célja/befejeződése/végeredménye Krisztus a megigazulásért mindenki számára, aki hisz.
Valójában az Ószövetségben is számtalan Krisztofániát látunk és olvasunk, aki a pátriárkák és a próféták előtt is több esetben láthatóvá vált, kinyilatkoztatta Önmagát, de „elrejtette” valódi nevét, vagyis későbbi időszakba szándékozta azt kinyilatkoztatni, feltárni, mellyel majd az egész teremtett világ megismerheti. A világba való beszületésekor nyilvánvalóvá vált az emberek előtt, mely oly magasságos és Szent, melyről Pál így nyilatkozik:
Fil 2:9 Ezért az Isten fel is magasztalta Őt felettébb, és azt a nevet ajándékozta Neki, amely minden név fölött áll,
Fil 2:10 hogy a Jézus nevében/re minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké,
Fil 2:11 és minden nyelv ismerje el/vallja meg/magasztalja fel, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.
Ádámtól idézet: „A Szentírásban vannak szúnyogok és vannak tevék. Jézus maga foglalja össze az egész törvényt és a prófétákat ezekkel a szavakkal: „»Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből.« Ez az első és a nagy parancsolat. A második hasonló ehhez: »Szeresd felebarátodat, mint magadat.« E két parancsolattól függ az egész törvény és a próféták.” (Mt 22,37-40).
Valójában kevesen vannak, akik „a felebarát/embertárs” szeretetét Jézus Krisztusra értik és értelmezik. A mózesi törvényben is ez elrejtett titok volt, az irgalmas szamaritánus történetével Jézus önmagáról tesz bizonyságot, mint akit a júdeaiak „szamariainak” bélyegeztek, így lett Ő a valódi felebarátja/embertársa annak, aki a „ki”rablók kezébe hátrahagyva került.
Miért is von párhuzamot, hasonlóságot, egyenlőséget, egyformaságot az Úr/Atya szeretete és az Ő szeretete között? Mert Ő is abból az Elohim „közegből” származik, amely az egész világmindenséget létrehozta (Kol 1.)
Ján 10:30 Én és az Atya egy/egyforma/ugyanazok/azonosak vagyunk.
1Ján 5:12 Akié a Fiú, azé az élet: akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.
Krisztus Jézus valódi, testben megjelenő elfogadása és befogadása nélkül az írás, a szó, a logosz önmagában nem képes üdvösségre és örök életre, ahogyan a cselekedetek, emberi hagyományok, szokások, kultúrák, humánus ideológiák, vallási irányzatok és tanok sem képesek bennünket önmagában üdvözíteni, megmenteni. A személyes megtapasztalás és kinyilatkoztatás nélkül az ember szellemében és szívében nem elevenedik meg az Ő személye, élő, Krisztusba vetett hit nélkül pedig nem lehet kedves az ember az Atya előtt.
Az ige Krisztus misztériuma, titka, rejtettsége, rejtőzködése, aki abban kutatja, keresi, vizsgálja a személyét és természetét, belső személyiségét az a valódival fog találkozni és az Atya akaratában fog cselekedni.
Ján 6:40 Atyám akarata ugyanis az, hogy mindenkinek, aki látja a Fiút, és hisz benne, örök élete legyen, én pedig feltámasszam őket az utolsó napon.
Ján 6:45 Meg van írva a Prófétákban: „És mindenkit Isten fog tanítani.” Mindenki, aki hallotta az Atyát, és tanult tőle, hozzám jön.
Az Atya és a Fiú (Jézus Krisztus) elválaszthatatlan Elohim.
Kedves Ádám,
Megkérdeztem a ChatGP , ami persze sokszor melléfog (mint most Barth esetében is), de azért bemásolom ide a válaszokat, érdekesek az idézetek:
Kérlek említs 5 olyan teológust, akik azt mondják, hogy a Szentírás AZONOS Isten igéjével és 10 olyan teológust, akik azt mondják, hogy a SzentírásBAN VAN Isten igéje, vagyis hogy a Szentírás önmaga nem azonosítható Isten igéjével. Kérlek idézzél mindegyik szerzőtől erre vonatkozó 2-3 mondatot és add meg mindegyik esetben a pontos bibliográfiai adatokat!
A ChatGPT ezt mondta:
ChatGPT
A kérdésed kétféle teológiai megközelítést kér: az egyik, hogy a Szentírás azonos Isten igéjével, a másik pedig, hogy a Szentírás nem azonos Isten igéjével, hanem csak Isten igéjét közvetíti. A következőkben mindkét felfogásból bemutatok öt-öt teológust, valamint a vonatkozó idézeteket és pontos bibliográfiai adatokat.
1. A Szentírás azonos Isten igéjével
Karl BarthIdézet:
„A Biblia nem csupán Isten igéje, hanem Isten igéje. Az Ige, amelyet a Szentírás közvetít, egy és ugyanaz az isteni kinyilatkoztatással, amely az emberi történelmet meghatározza.” (Barth, 1964, 301. oldal)
Bibliográfia:
Barth, Karl. Church Dogmatics I/1: The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, 1964.
John Owen
Idézet:
„A Szentírás nemcsak arról beszél, hogy Isten beszélt, hanem Isten beszéde is maga a Szentírás.” (Owen, 1997, 287. oldal)
Bibliográfia:
Owen, John. The Works of John Owen, Volume 16: The Doctrine of the Holy Spirit. Banner of Truth Trust, 1997.
William Tyndale
Idézet:
„A Biblia maga Isten igéje, mert az Isten szava, amit kiadott az emberi nyelven, hogy azt hallgassák és kövessék.” (Tyndale, 1526)
Bibliográfia:
Tyndale, William. The New Testament. 1526, reprint by Hendrickson Publishers, 1997.
Richard Hooker
Idézet:
„A Szentírás Isten igéje, nem csupán az Istenről szóló beszéd, hanem az a személyes kommunikáció, amelyet Isten az emberi nyelven közvetít.” (Hooker, 1991, 88. oldal)
Bibliográfia:
Hooker, Richard. Of the Laws of Ecclesiastical Polity. 1593, reprint by James Clarke & Co., 1991.
B. B. Warfield
Idézet:
„A Szentírásban Isten saját igéje van közvetítve, és nem csupán emberi beszéd, amely Isten által ihletett.” (Warfield, 1913, 103. oldal)
Bibliográfia:
Warfield, Benjamin B. The Inspiration and Authority of the Bible. Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1913.
A Szentírásban van Isten igéje (nem azonosítható Isten igéjével)
Rudolf Bultmann
Idézet:
„A Szentírás nem az Ige maga, hanem az Ige kinyilatkoztatása az emberi történelmi kontextusban, amely lehetőséget ad az Ige felfedezésére.” (Bultmann, 1953, 79. oldal)
Bibliográfia:
Bultmann, Rudolf. Theology of the New Testament. Volume 1, Charles Scribner’s Sons, 1953.
Hans-Georg Gadamer
Idézet:
„A Szentírás inkább az isteni beszéd dokumentuma, mintsem hogy maga az isteni beszéd lenne.” (Gadamer, 1975, 152. oldal)
Bibliográfia:
Gadamer, Hans-Georg. Truth and Method. Sheed and Ward, 1975.
Karl Rahner
Idézet:
„A Szentírás az isteni kinyilatkoztatás közvetítője, nem maga a kinyilatkoztatás.” (Rahner, 1978, 127. oldal)
Bibliográfia:
Rahner, Karl. Theological Investigations, Volume II. Darton, Longman & Todd, 1978.
Friedrich Schleiermacher
Idézet:
„A Szentírás az Isten által inspirált szavakat tartalmazza, de az emberi tapasztalaton keresztül nyújtja a kinyilatkoztatást.” (Schleiermacher, 1830, 249. oldal)
Bibliográfia:
Schleiermacher, Friedrich. The Christian Faith. T&T Clark, 1830.
Emil Brunner
Idézet:
„A Szentírás Isten igéjét hirdeti, de nem azonos azzal; az Ige mindig jelen van, de nem a Szentírás formájában.” (Brunner, 1946, 203. oldal)
Bibliográfia:
Brunner, Emil. The Word of God and the Word of Man. John Knox Press, 1946.
Walter Brueggemann
Idézet:
„A Biblia nem csupán Isten igéje, hanem egy történeti szöveg, amelyben Isten igéje szól hozzánk.” (Brueggemann, 2002, 119. oldal)
Bibliográfia:
Brueggemann, Walter. Theology of the Old Testament: Testimony, Dispute, Advocacy. Fortress Press, 2002.
John A. T. Robinson
Idézet:
„A Szentírás nem az Isten közvetlen igéje, hanem az, ami Isten szavát közvetíti számunkra.” (Robinson, 1976, 90. oldal)
Bibliográfia:
Robinson, John A. T. Honest to God. SCM Press, 1976.
Paul Tillich
Idézet:
„A Szentírás az Isten kinyilatkoztatásának a jele, amely az emberi történelemben az isteni kapcsolatot hirdeti, de nem maga Isten igéje.” (Tillich, 1957, 172. oldal)
Bibliográfia:
Tillich, Paul. Systematic Theology, Volume 1. University of Chicago Press, 1957.
John Milton
Idézet:
„A Szentírásban van Isten igéje, de az emberi értelemnek és értelmezésnek kell azt felfedeznie.” (Milton, 1674)
Bibliográfia:
Milton, John. Paradise Lost. 1674, reprint by Penguin Classics, 1996.
Gerhard von Rad
Idézet:
„A Szentírás nem az isteni igét képviseli közvetlenül, hanem az emberi válasz, amely a közvetített igét tükrözi.” (von Rad, 1962, 56. oldal)
Bibliográfia:
von Rad, Gerhard. Old Testament Theology. Harper & Row, 1962.
Ezek az idézetek és bibliográfiai adatok a teológiai diskurzusban elterjedt felfogásokat tükrözik, és minden egyes szerző megközelítése segít a kérdés pontosabb megértésében. A fenti teológusok különböző hagyományokhoz és iskolákhoz tartoznak, és jelentős hatást gyakoroltak a keresztény teológia fejlődésére.
Kedves Tibor,
a ChatGPT által az utóbbi csoportban említettek közül egyedül Milton Semler előtti, de a tőle vett idézet nem feltétlenül választja el Isten igéjét a Bibliától, hanem csak az értelem használatára bíztat. Ha egy kicsit noszogatja az ember a ChatGPT-t, ő is eljut J. S. Semlerig és elismeri:
„Semler munkássága nagy hatással volt a későbbi liberális teológusokra és a modern bibliakritikára. Bár ő maga még nem mondta ki egyértelműen, hogy a Biblia nem Isten igéje, nézetei utat nyitottak azoknak a teológiai irányzatoknak, amelyek ezt az álláspontot képviselték, például Friedrich Schleiermacher és később Karl Barth teológiájának.“
Azonban ebben sem pontos, mert Semler igenis kimondja: „Holy Scripture and the Word of God are clearly to be distinguished, for we know the difference.” (William Baird idézi a History of New Testament Research c. műve első kötetében, és hozzáfűzi: „Semler, therefore, erects a wall of separation between the Bible and the word of God.” (123).
Lehet, hogy találhatunk mást is Semler előtt, aki valamilyen értelemben megtette ezt a megkülönböztetést, de köztudottan Semler volt annak a folyamatnak a katalizátora, amely a bibliakutatásban a hagyományos konszenzustól való eltérést eredményezte, a ChatGPT azokat a neveket dobta ki, akikre Semler szemlélete közvetve vagy közvetlenül hatott. Semlernél következett be egy törés. A hagyományos konszenzus Semler előtt az volt, amit a belinkelt 35 cikkben igyekeztem bemutatni. Az újdonság nem a Biblia és Isten igéje azonosítása, hanem azok elválasztása volt.
Amikor emlékeztettem a ChatGPT-t Semler mondatára, elismerte:
„Yes, William Baird references Johann Salomo Semler as one of the earliest theologians to explicitly distinguish between „Holy Scripture” and the „Word of God.” In his writings, Semler argues that the two are not synonymous and emphasizes the necessity of critical discernment between them. The quote you mention encapsulates this distinction, where Semler asserts:
“Holy Scripture and the Word of God are clearly to be distinguished, for we know the difference.”
This is a foundational concept in Semler’s theological approach, as he believed that while the Bible contains divine truths, it also reflects the human authors’ cultural and historical contexts. This distinction was groundbreaking for biblical interpretation and marks the early development of historical-critical methods.
Baird includes this insight in his work „History of New Testament Research”, where he highlights Semler’s pivotal role in shaping modern biblical studies. Semler’s views directly influenced later theological developments, including the thought of Friedrich Schleiermacher and Karl Barth, who built upon the separation of scripture as a historical document and the dynamic, revelatory nature of God’s Word.“
Igen, Ádám, érdekes, de egyúttal félelmetes ez a játék a ChatGp-vel. Nagyon észnél kell lennünk, ha vele társalgunk. Én azért nem Semlerben látom az ősgonoszt, noha persze elfogadhatatlan, hogy a Bibliát is úgy kell olvasni, mint minden más könyvet. Ebből azonban csak a raikális történetkritika származik, nem hiszem, hogy Barth,Von Rad és a sok 20. századi teológus is Semler „köpönyegéből” bújt volna ki. Semlerékből sajnos tényleg következik pl. az inspiráció elvetése (pl. Loretz 1974), viszont az általam is irányadónak tekintett teológiai hermeneutika éppen rehabilitálja az inspirációt (Jenson, Yeago, Webster, Briggs stb.) Ld. az erre vonatkozó tanulmányokat a Kustár , szerk. Inspiráció…2023) kötetben.
Ami 2Tim3, 16-ot illeti, Te is tudod, hogy úgy is lehet fordítani, hogy „Minden olyan írás, ami Istentől ihletett..”. Elég erőltett ezt az igét a 66 könyvre korlátozni, amelyek ugye Pál idejében nem is álltak össze.
Ha mára Cht Gp-vel játszadozunk (ami pesze a drága időnk pazarlását is jelenti), néhány érdeke, de mindenképpen csekkolandó mondatokkal is találkozunk. Mint láthatod, bőségesen vannak Semler előttiek, de még mai evangélikálok is.
…
Karl Barth
Munkája: Church Dogmatics (1932-1967)
Megjegyzés: Barth szerint a Biblia nem maga Isten Igéje, hanem Isten Igéjét tartalmazza. Az Igét a Szentlélek munkálja a szövegben.
Idézet: „The Bible is not the Word of God, but contains the Word of God.”
Bibliográfia: Barth, Karl. Church Dogmatics, Volume I: The Doctrine of the Word of God. T&T Clark, 1932.
Emil Brunner
Munkája: The Divine Imperative (1932)
Megjegyzés: Brunner az isteni kinyilatkoztatást a Biblián keresztül közvetítettnek tartja, de a szöveget nem tekinti egy az egyben Isten Igéjének. Idézet: „The Bible is the witness to God’s Word, but it is not identical with the Word itself.”
Bibliográfia: Brunner, Emil. The Divine Imperative. Charles Scribner’s Sons, 1932.
Dietrich Bonhoeffer
Munkája: Ethics (1949)
Megjegyzés: Bonhoeffer a Biblia szövegét nem tekinti Isten közvetlen igéjének, hanem inkább az Istenhez vezető útnak, amely az üdvösség történeti kinyilatkoztatásán keresztül tárul fel. Idézet: „The Bible is a witness to God’s revelation, but it does not exhaust the reality of the Word of God.”
Bibliográfia: Bonhoeffer, Dietrich. Ethics. Touchstone, 1949.
Thomas Aquinas
Munkája: Summa Theologica (1265-1274)
Megjegyzés: Aquinas szerint a Biblia tartalmazza Isten Igéjét, de az Írások és Isten Igéje nem teljesen azonosak. Az írások emberi szavak, amelyek isteni igazságokat közvetítenek. Idézet: „The Scriptures are the vehicle of divine revelation, but the Word of God is not confined to them. The Word is found in the whole of creation and in the personal revelation of Christ.”
Bibliográfia: Aquinas, Thomas. Summa Theologica, Volume 1. Benziger Bros., 1947.
Augustine of Hippo
Munkája: On Christian Doctrine (397-426)
Megjegyzés: Ágoston szerint a Szentírás isteni ihletettségű, de az Írások nem azonosak magával Isten Igéjével. Az írások célja, hogy a hívők elérjék Isten Igéjét, aki Krisztusban van jelen. Idézet: "The Bible is the written witness to the Word of God, which is Christ. We must not confuse the Scripture with the Word itself."
Bibliográfia: Augustine of Hippo. On Christian Doctrine. Christian Classics, 1996.
John Calvin
Munkája: Institutes of the Christian Religion (1536)
Megjegyzés: Calvin a Biblia ihletettségét hangsúlyozza, de úgy véli, hogy a Szentírás Isten Igéjét közvetíti, nem pedig szó szerint annak minden részét. Idézet: "The Scriptures are the means by which God has chosen to speak to us, yet the Word of God is not bound by them. The Bible points beyond itself to the living Word in Christ."
Bibliográfia: Calvin, John. Institutes of the Christian Religion. Translated by Henry Beveridge, 1845.
Martin Luther
Munkája: The Babylonian Captivity of the Church (1520)
Megjegyzés: Luther szerint a Biblia nem csupán szó szerinti Isten Igéje, hanem eszközként szolgál, amely Isten Igéjét közvetíti a hívők számára. Idézet: "The Scriptures are the cradle in which Christ is laid, but the Word of God is the living presence of Christ among us."
Bibliográfia: Luther, Martin. The Babylonian Captivity of the Church. Fortress Press, 1957.
Munkája: The Babylonian Captivity of the Church (1520)
Megjegyzés: Luther szerint a Biblia nem csupán szó szerinti Isten Igéje, hanem eszközként szolgál, amely Isten Igéjét közvetíti a hívők számára. Idézet: "The Scriptures are the cradle in which Christ is laid, but the Word of God is the living presence of Christ among us."
Bibliográfia: Luther, Martin. The Babylonian Captivity of the Church. Fortress Press, 1957.
Richard Bauckham
Munkája: Jesus and the Eyewitnesses (2006)
Megjegyzés: Bauckham szerint a Biblia nem csupán egy emberi konstrukció, hanem Isten üzenetének egy különleges közvetítője, amelyben Isten Igéje felderíthető. Idézet: "The Gospels are the written testimony of eyewitnesses, and through them, we encounter God's Word."
Bibliográfia: Bauckham, Richard. Jesus and the Eyewitnesses. Eerdmans, 2006.
Michael Welker
Munkája: God the Spirit (2006)
Megjegyzés: Welker a Szentírás szerepét az isteni szavak közvetítéseként kezeli, de nem tartja azt egyenlőnek Isten teljes Igéjével. Idézet: "The Bible serves as the mediator of God's Word, but the Word of God is not limited to the pages of Scripture."
Bibliográfia: Welker, Michael. God the Spirit. Fortress Press, 2006.
Walter Brueggemann
Munkája: Theology of the Old Testament (1997)
Megjegyzés: Brueggemann a Biblia isteni ihletettségét tartja fontosnak, de nem tekinti a Szentírást szó szerint Isten Igéjének. Idézet: "The Bible is the living witness to God's revelation, but it is not the Word of God in an unmediated, final sense."
Bibliográfia: Brueggemann, Walter. Theology of the Old Testament. Fortress Press, 1997.
Douglas Moo
Munkája: The Epistle to the Romans (1996)
Megjegyzés: Moo az apostoli levelek szövegeit isteni ihletettséggel bírónak tekinti, de nem tartja őket azonosnak a szó szerinti Isten Igéjével. Idézet: "The Epistles are divinely inspired, but they are not equivalent to God's Word in a literal, absolute sense."
Bibliográfia: Moo, Douglas. The Epistle to the Romans. Eerdmans, 1996.
Donald Bloesch
Munkája: The Battle for the Bible (1976)
Megjegyzés: Bloesch a Biblia szerepét úgy határozza meg, hogy az Isten Igéjét közvetíti, de nem identikus vele. Idézet: "The Bible is the instrument of God's revelation, but it is not itself the Word of God."
Bibliográfia: Bloesch, Donald. The Battle for the Bible. InterVarsity Press, 1976.
Mark Noll
Munkája: The Scandal of the Evangelical Mind (1994)
Megjegyzés: Noll szerint a Biblia az Isten Igéjének kinyilatkoztatása, de nem azonos Isten teljes Igéjével, hanem azt közvetíti. A Szentírás nem csupán egy isteni dokumentum, hanem emberek által írt szövegek, amelyek Isten üzenetét hordozzák.
Idézetek:
"Evangelicals believe that Scripture is authoritative, but they also must acknowledge that it is an instrument of God’s Word, and not identical with it. It is the means by which God speaks to the church, not the Word itself." (Noll, The Scandal of the Evangelical Mind, p. 101)"The Bible is God’s revelation, but it is not the revelation itself. The Scriptures are a vital and necessary part of divine revelation, but the revelation is far more than what is written on the pages." (Noll, The Scandal of the Evangelical Mind, p. 109)
"While the Bible contains God's Word, it must be read within the community of faith, for the Word of God is not bound to the text alone, but is interpreted and applied through the work of the Holy Spirit." (Noll, The Scandal of the Evangelical Mind, p. 115)
"The Scriptures are inspired by God and contain God's Word, but they are not the Word of God itself. The Scriptures point beyond themselves to the ultimate revelation in Christ." (Noll, The Scandal of the Evangelical Mind, p. 112)
Bibliográfia:
Noll, Mark A. The Scandal of the Evangelical Mind. InterVarsity Press, 1994.
Noll tehát azt vallja, hogy a Szentírás az isteni kinyilatkoztatás egy eszköze, de a Biblia nem egyenlő magával az isteni Igével, hanem Isten Igéjét közvetíti.
Kevin Vanhoozer
teológiai álláspontja szerint a Szentírás nem pusztán Isten Igéjét tartalmazza, hanem maga is Isten Igéje, mivel Isten a szövegekben, az írott formában is kinyilatkoztatja magát. Azonban Vanhoozer hangsúlyozza, hogy a Biblia értelmezéséhez a szentlélek munkája szükséges, és az Írás nem egy passzív dokumentum, hanem dinamikus közvetítője Isten élő szavának. A következő idézetek Vanhoozer nézeteit tükrözik a kérdéses témában.
Kevin Vanhoozer
Munkája: The Drama of Doctrine (2005)
Megjegyzés: Vanhoozer azt vallja, hogy a Biblia nem csupán Isten Igéjét tartalmazza, hanem az isteni kinyilatkoztatás aktív formája, amely a hívők számára Isten szavát közvetíti. Idézetek:
„The Bible is not merely a repository of God’s Word; it is God’s Word written, the means by which God speaks and acts in history.”
„The Scriptures are God’s Word in a way that is inseparable from the Scriptures themselves. They are the authoritative speech-act of God, given to us in written form.”
„In Scripture, we encounter not merely a record of God’s words, but the living Word of God that shapes and forms the community of faith.”
„Scripture is the theater in which the drama of divine revelation unfolds, the place where God reveals himself to his people.”
Bibliográfia: Vanhoozer, Kevin J. The Drama of Doctrine: A Canonical-Linguistic Approach to Christian Theology. Westminster John Knox Press, 2005.
Kedves Tibor,
én is azt akartam megmutatni, hogy a ChatGPT-vel érdemes óvatosan bánni.
Valamint hogy Semlernél jelent meg a törés, amely hatott a későbbi kritikai hagyományra (amelyet nem neveztem főgonosznak, egyszerűen csak rámutattam a törésre).
Vanhoozer szemlélete közel áll hozzám, tanárom is volt.
A Szentírás mint Isten igéje különbözik Krisztustól mint Isten Igéjétől: előbbi az utóbbira mutat (mint jelölő a Jelöltre), ahogy Te is, Ágoston is, Luther is hangsúlyozzátok, és Jézus szavai alapján én is hangsúlyozom a fenti cikkben.
Hogy a teológiatörténetben (beleértve Ágostont, Aquinóit és még Luthert is) az volt a konszenzus, hogy a Szentírás Isten írott igéje, a belinkelt 35 részből álló sorozatban igyekeztem demonstrálni.
A 2Tim 3,16 olyan olvasata, hogy a Πᾶσα γραφὴ nem a teljes Írásra vonatkozik, szerintem nyelvtanilag a καὶ kötőszó miatt tarthatatlan.
A ChatGPT-t nem volna szabad ilyen módon használni. Az általa produkált idézetek többsége megbízhatatlan, kitalált, fabrikáció — egyszerűen nem léteznek. Sok idézetre rákeresve egyet sem találtam meg a Google-n, pedig általában a kortárs, és a klasszikus szerzők szövegei is fellelhetők szoktak lenni. Némely passzus stílusából vagy megfogalmazásából is nyilvánvaló, hogy nem hiteles; Ágoston vagy Luther szerintem nem mondott volna olyat, amit az idézetek nekik tulajdonítanak, Barthnál pedig konkrét értelmetlenséget olvasunk: „A Biblia nem csupán Isten igéje, hanem Isten igéje”. Ráadásul a hivatkozott forrásművek között olyat is találhatunk, ami nem is létezik: ilyen Donald Bloesch „The Battle for the Bible” c. könyve.
A ChatGPT szöveggyáros, nem pedig könyvtáros. Amikor forrásokat kérünk tőle, semmi garancia nincs arra, hogy valódikat fog hozni ahelyett, hogy improvizálna.
Ez az én tapasztalatom is.
Teljesen egyetértek Adám és Bálint tapasztalatával. Kicsit (de nem teljesen) szélhámos szöveggyár.Ugyanakkor néha megdöbbentően pontos információkat is kapunk, sokkal gyorsabban mint egyébként az interneten.
Némileg. (de nem minden szempontból off-topic), hogy 2023-ban megjelent az Oxford Companion to Christian Fundamentalism című 700 oldalas kézikönyv. Az egyik szerkesztője Andrew Atherstone az oxfordi Wycliffe Hall professzora. Igazán objektív, érzelmektől mentes tudományos kiadvány ez, amit minden érdeklődőnk szeretettel ajánlok. Ádámnak elküldtem egy diákomtól kapott pdf-et.
Teljesen egyetértek Adám és Bálint tapasztalatával. Kicsit (de nem teljesen) szélhámos szöveggyár.Ugyanakkor néha megdöbbentően pontos információkat is kapunk, sokkal gyorsabban mint egyébként az interneten.
Némileg. (de nem minden szempontból off-topic), hogy 2023-ban megjelent az Oxford Companion to Christian Fundamentalism című 700 oldalas kézikönyv. Az egyik szerkesztője Andrew Atherstone az oxfordi Wycliffe Hall professzora. Igazán objektív, érzelmektől mentes tudományos kiadvány ez, amit minden érdeklődőnk szeretettel ajánlok. Ádámnak elküldtem egy diákomtól kapott pdf-et.
(Bocsánat, a gombot később is megnyomtam).
2Tim 3,16-hoz (θεόπνευστος) kérdéshez: ismerem a καὶ-al kapcsolatos érvet.
Viszont hadd tegyek fel két kérdést a πᾶσα γραφὴ-val kapcsolatban.
1. Ha Pál apostol nem ismerte a 66 könyv bibliai kánonját, akkor mi miért arra vonatkoztajuk?
2. A πᾶσα γραφὴ miért nem vonatkozható például a deuterokanonikus (egyébként csodálatos, Eszter könyvéhez hasonló) Judit könyvére?
Az említett Kustár-kötetben megjelent tanulmányomban („Az inspiráció kérdése a jelenkori protestáns teológiában”) hivatkozok egy 2Tim 3,16-ról szóló alapos monográfiára: POIRIER, J. C.: The Invention of the Inspired Text. Philogical windows on Theopneustia of
Scripture, London – New York – Oxford, T&T Clark, 2021.
Érdemes ezt is tanulmányozni !
Kedves Tibor,
a fundamentalizmus témájára ha megengeded, most nem reagálnék (azon túl, hogy hálásan köszönöm az anyagot).
A két kérdésed az ihletett kánon (vagy ahogy az ókeresztény atyák mondták: a sugalmazott Írások) kialakulására vonatkozik. Amikor Pál a πᾶσα γραφὴ-ra tesz utalást, az újszövetségi kánon egyes részei (akár többsége) még nem született meg, ezért természetesen Pál sem gondolhatott konkrétan 66 könyvre, legfeljebb általánosságban érthette bele az új szövetség keletkező iratait (akár azzal a „kanonikus tudatossággal”, amelyről Balla Péter professzor úr, vagy épp Michael Kruger kánonkutató szokott beszélni). Az óegyház azért fogadott el apostoli tekintélyű iratokat a Szentírás (szent Írások) részeként, mert hitte, hogy azok egy új szövetség Lélektől kilehelt (θεόπνευστος) dokumentumai.
Ha az ószövetségi kánon határai mellett kellene érvelnem, amellett érvelnék, hogy Pál – Jézushoz hasonlóan – azt a gyűjteményt tartotta ihletettnek és kanonikusnak, amelynek első vértanúja Ábel, utolsó vértanúja pedig Zekarjá, Barakja fia – vagyis amelyik a Genezistől a Krónikák könyvéig tart. Ez a Héber Biblia, amelynek Judit könyve és más apokrifek (deuterokanonikusok) nem részei, mivel későbbiek.
De ez a téma is kicsit elvezet a cikk eredeti felvetéseitől.
Békefi Bálinttal teljesen egyetértek, a ChatGPT alkalmatlan teológiai kontextusok és magyarázatok pontos meghatározására, sőt inkább vélem a sötét és félrevezető erők eszközének és szavának, mintsem Isten közvetítő hangjának.
Bálint erről bőven kifejti a véleményét az alábbi video-ban:
https://www.youtube.com/watch?v=l9nO946eJ5s
Az Úr Szellemének a valóságát és az írott igén (logosz) keresztül való kinyilatkoztatását (rhéma) nem lehet felcserélni gépi eszközök, rendszerek tudományos írásaival és mondanivalójával.
1Kor 6:17 Aki azonban az Úrhoz ragaszkodik (κολλάω (kollaó) 1) összeragaszt, összetapaszt 2) összeforr, egyesül vkivel, ragaszkodik vkihez 3) tapad, hozzátapad, hozzáragad, 4) közé elegyedik, csatlakozik 5) követ vkit, hozzá szegődik, elszegődik vkihez 6) szexuális viszonyt létesít) egy Szellem vele.
Mi van akkor, ha ezt a mondatot a ChatGPT-vel helyettesítjük be? Egy program lesz vele?
Távol legyen ez tőlünk, mert az valójában a hívők dehumanizálódásának az alapját fogja jelenteni.
A tanfejlődés olyan, mint a mag élete: elvetik, kicsírázik, szárba szökken…. Már sokkal több, mint a mag volt, mégis teljesen azonos vele, hiszen abból nőtt ki!
Mindezt a Szentlélek végzi, Akiről meg van írva, hogy „13Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek.” Tehát a Szentlélek fejti ki az Egyháznak az igazságot, mindig olyan részletesen, ahogy azt fel tudjuk fogni!
pl.:
Tan: Isten van.
Tanfejlődés: egyetlen Isten van.
Tanfejlődés: -a Bibliából- isteni személy az Atya, de a Fiú és a Szentlélek is. Felvetődő kérdés. miként lehet ez? Mert csak egyetlen Isten lehet!
Tanfejlődés: Istenben van ez a három személy.
Tanfejlődés: Isten szentháromságos létmódú. Hogy mégis könnyebb legyen erről beszélni, kell egy fogalmat alkotni -ami nincs a Bibliában-:
Tanfejlődés: Szentháromság. Teológia.
A napokban kezdtem el olvasni Martyn-Lloyd Jones Preaching and Preachers c. könyvét, illetve más kontextusban kerestem ki Martin Buber Én és Te c. könyvének végét. Mindkettő érdekes szempontokat ad a Szentírás és Ige kapcsán:
Lloyd-Jones szerint amíg az emberek hittek a Szentírásban, mint Isten mérvadó Igéjében, addig voltak nagyszerű prédikációk, de ahogyan a Bibla nagy tanaiban való hit elkezdett kialudni, a prédikációkat etikai beszédek és homíliák, valamint erkölcsi felemelkedés és társadalmi-politikai beszéd váltották fel. (ld. Dr. Martyn Lloyd-Jones: Preaching and Preachers, 2013, Hodder & Stoughton, London, ISBN 978 1 444 750287, 11. oldal)
Buber pedig kapcsán hadd utaljak erre a mondatra: „A szó kinyilatkoztatásban létező, az alak életében ható és a holttá lett alak uralma alatt érvényessé lesz. Ilyen az örök és örökké jelenvaló szó útja és vissza-útja a történelemben.” — ezt érdemes angolból is idéznem: „The Word has its essence in revelation, its effect in the life of the form, its currency during the domination of the form that has died”.
A magyar fordításban az örök és örökké jelenvaló jelzős szerkezetek utalnak csupán arra, amire az angol a nagybetűs Word szóval is: az örök Te, Isten kijelentéséről és szaváról, angolból fordítva az Igéről ír. (sajnos németül nem tudok eléggé, még ha meg is találnám a szöveget német eredetiben…)
Lemaradt a korrekt hivatkozás a Buber idézet mellől: magyarul: Martin Buber Én és Te, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1994, ISBN 963 07 5699 4, 146 oldal; angolul: Martin Buber: I and Thou, Martino Publishing, Mainsfield Centre, Connecticut, USA, 2010, ISBN 978 1 57898 997 3, p. 119.
„A reformátorok legfőbb vitája a római katolikus teológusokkal arról szólt, hogy az Egyház hagyománya hogyan viszonyul a Szentíráshoz, és vajon a Szentírás felülbírálhatja-e az Egyház hagyományát. ”
Az Egyház hagyományát hagyományosan Szenthagyománynak nevezzük.
A Szenthagyomány elsőként lejegyzett részét nevezzük Szentírásnak. Meg van ugyanis írva, hogy „30Jézus még sok egyéb csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. 31Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hit által az ő nevében életetek legyen.” és „25Van még sok egyéb is, amit Jézus tett, s ha azokat egyenként mind megírnák, úgy gondolom, az egész világ sem tudná befogadni a könyveket, amelyeket írni kellene.” (Jn 20,30-31. 21,25)
Mivel a Szentírás ugyanannak a hagyománynak szerves és nem különálló része, ezért nem bírálhatja azt felül, mert összhangban vannak. Erről pedig maga a Szentlélek gondoskodik, ahogy az meg is van írva: „13Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek.”
Kedves Lacibá!
A „Szenthagyomány” a Szentírásnak római katolikus-féle értelmezése és ezen értelmezések dogmatizálása. Semmiképpen nem jó dolog összekeverni a kettőt és azt állítani, hogy a Szentírás a „Szenthagyomány” egy része.
Zoli-val egyetértek, Jézus is a hagyományok ellen szólt az ige és a törvény (parancsolat) tekintélyét a fölé emelve:
Máté 15:1 Ekkor farizeusok és írástudók jöttek Jézushoz Jeruzsálemből, és ezt mondták:
Máté 15:2 Miért hágják át tanítványaid a vének hagyományát? Nem mosnak kezet, mielőtt kenyeret esznek!
Máté 15:3 Jézus így felelt nekik: – Ti meg miért hágjátok át Isten parancsát a ti hagyományotokkal?
Máté 15:3 Jézus így felelt nekik: – Ti meg miért hágjátok át Isten parancsát a ti hagyományotokkal?
Máté 15:4 iszen Isten azt mondta: „Tiszteld apádat és anyádat!”, és: „Aki gyalázza apját vagy anyját, az halállal bűnhődjék!”
Máté 15:5 Ti viszont azt mondjátok, hogy ha valaki azt mondja apjának vagy anyjának: „Áldozati ajándék mindaz, amiből segítenem kellene téged”,
Máté 15:6 már ne is tisztelje az apját vagy anyját: s így érvénytelenné tettétek a hagyományotokkal az Isten Igéjét!
Máté 15:7 Képmutatók, jól prófétált rólatok Ézsaiás, amikor így szólt:
Máté 15:8 „Ez a nép ajkaival tisztel engem, de távol tartja tőlem a szívét;
Máté 15:9 pedig hiába félnek engem, ha tanításaik, melyeket tanítanak, emberi parancsok!”
Érdemes ezért inkább a Szent Szellemre bízni a kijelentéseket, mintsem emberi rendelkezésekre, magyarázatokra.
Nem minden „szenthagyomány” fentről jövő parancsolat!
„Érdemes ezért inkább a Szent Szellemre bízni a kijelentéseket, mintsem emberi rendelkezésekre, magyarázatokra.
Nem minden „szenthagyomány” fentről jövő parancsolat!”
Kedves Zoli és Batvan!
Tudnivaló, hogy Jézussal nem jártak olyanok, akik tanításait és tetteit rögtön írásba is foglalták volna, tehát egy idő múlva jegyezték azokat le. Addig azt csak a tanítványok előadásában hallhatták az érdeklődők. A „Jézus-papírusz” megfejtője szerint az első lejegyzés Kr. után 37-körülre tehető, addig bizony szájhagyomány által történt. A lejegyzésről pedig Lukács ad szemléletes leírást: „1Mivel már sokan megkísérelték rendben elbeszélni a köztünk végbement eseményeket, 2amint előadták azt nekünk azok, akik kezdet óta szemtanúi és szolgái voltak az igének, 3jónak láttam én is, miután mindennek elejétől fogva gondosan a végére jártam, neked, kegyelmes Teofil, sorrendben leírni, 4hogy jól megismerd azon dolgoknak bizonyosságát, amelyekre téged oktattak.”
Lukács pedig nem az első volt ebben a műfajban, ahogy ezt ő is tanúsítja. Mert őt -ma már biztosan tudjuk- megelőzte Márk apostol, aki Péter tanítását jegyezte le. A Jézus-papirusz is ebből való.
Állításomat az evangéliumok perikopális szerkezet is bizonyítja. Az örömhír-vivők részére kezdetben ilyen kis történetekből álló részeket adtak útravalóul. Ezek felhasználásával is dolgoztak a szinoptikusok.
Tehát a lejegyzésig volt a szájhagyomány. Ez annyira szent volt, hogy a perikópákat betanulták, nehogy eltévesszék. Ugyanúgy tettek ezzel, mint a kinyilatkoztatást kapott zsidók, akik szintén hosszú ideig a szájhagyománnyal őrizték meg azt, és vetették utána tekercsre szükség szerint -válaszul a pogány világ hatásaira-.
Mindezt a Szentlélek végzi, Akiről meg van írva, hogy „13Amikor pedig eljön az igazság Lelke, ő elvezet majd titeket a teljes igazságra, mert nem magától fog szólni, hanem azt fogja mondani, amit hall, és az eljövendő dolgokat hirdeti nektek.” Vagyis „26A Vigasztaló pedig, a Szentlélek, akit az Atya küld az én nevemben, megtanít majd titeket mindenre, és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.” Magyarul: „30Jézus még sok egyéb csodajelet is művelt tanítványai szeme láttára, amelyek nincsenek megírva ebben a könyvben. 31Ezeket pedig azért írták le, hogy higgyétek, hogy Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hit által az ő nevében életetek legyen.” és „34Példabeszéd nélkül nem szólt hozzájuk; tanítványainak azonban külön megmagyarázta mindegyiket.” „És kezdve Mózesen és valamennyi prófétán, mindent megmagyarázott nekik, ami az Írásokban róla szólt.” Na, erről beszél a Szenthagyomány, az apostolok által továbbadott magyarázatokról
Kedves Lacibá!
Ezt az érvelést még akár el is lehetne fogadni, ha a Szentírás lejegyzése után „Szenthagyomány” megállna. De, mint látjuk a Római Katolikus Egyház itt nem állt meg, hanem kizárólagos jogot formál a Szentírás magyarázatára és a „Szenthagyomány” továbbvitelére.
„A konkrét kérdéseket vizsgálva nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy minden nézeteltérés mögött, amely a protestantizmus és a római katolicizmus között található, egyetlen mély árok, vagyis inkább áthidalhatatlan szakadék húzódik, amely minden más kérdésre hatással van. Ez pedig nem más, mint a tekintély kérdése. Ez különösen a katolikusokkal való vitát teszi fáradtságossá, sőt lényegében parttalanná, hiszen, ha a Szentírás nem az egyetlen tekintély, az egyszersmind azt jelenti, hogy nem is a végső és legfőbb tekintély. Ebből pedig az következik, hogy amikor egy adott kérdés eldöntéséről van szó, a római katolikus vitapartner olyanná válik, mint az a kontraposztban álló személy, aki testsúlya nagy részét hol az egyik, hol a másik lábára helyezi helyzettől függően. Ha egy római katolikus dogma szentírási cáfolatáról – legalábbis megkérdőjelezéséről – van szó, a vitapartner számára érveink rögvest viszonylagossá válnak, hiszen egyből lehet a hagyományra és a hitletéteményre hivatkozni, amely ráadásul a Szentírás rögzített (torzított) olvasatát is tartalmazza.”
Márkus Tamás András: A protestánsok és a katolikusok közötti főbb különbségek
https://www.evangelikalcsoport.hu/2023/03/07/a-protestansok-es-a-katolikusok-kozotti-fobb-kulonbsegek/