Atyánk, rengeteg a szegény ember a világban, és Jézus azt mondta, amikor a földön járt, hogy a szegények mindig velünk lesznek. Atyám, nagyon rossz látni ezt a sok szükséget. Néha lyukas zsáknak tűnik ez az egész, amit nem lehet soha betömni. Előttem van annak a kisfiúnak az arca, aki a múltkor elkérte a sült krumplimat. Fájdalmas volt látni az örömét, amikor odaadtam neki a krumplit. Neki csak így van mindennapi kenyere. És olyan sokan vannak, Atyám, akiknek még így sincs. Bele se tudok gondolni, milyen lehet éhen halni.

Atyám, annyi család van az országban, akik belerokkantak a devizahitel-tartozásba. Nagy reményekkel indultak útnak, és végül csak a szorongás maradt, a napról-napra vergődés, meg a kölcsönkérés, a megromlott kapcsolatok, a szégyen, és végül talán még a házuk vagy a lakásuk elvesztése is. Ki ne félne egy ilyen bizonytalan világban? Ki ne keresne valami biztos fogódzót? Ki ne sürgetné tőled az eledelét, mint a zsoltárban az oroszlánok?

Atyám, Jézus azt tanította nekünk, hogy ne féljünk, mert te gondoskodsz rólunk. Inkább hálaadással tárjuk eléd a kéréseinket, és mondjuk el neked: szükségünk van arra a mindennapi kenyérre. Nem tudunk kenyér nélkül élni. Te alkottál bennünket olyan testtel, amit táplálni kell. Ez a te találmányod. Nem érdemeljük meg, hogy lázadókként életben tarts bennünket, de arra biztattál, hogy bizalommal jöjjünk hozzád, mennyei Atyánkhoz, és mondjuk el neked a szükségeinket. Köszönöm, hogy ma volt kenyér az asztalunkon. Meg tojás, sonka és sajt is.