Tévedhetetlenség, csalhatatlanság, verbális inspiráció, szó szerinti ihletettség, tévedésmentes, hibátlan szöveg. Ezek azok a kifejezések, amelyek a Bibliával kapcsolatba hozva kiugrasztják a nyulat – pontosabban a fundamentalistát – a bozótból. Na meg a liberálist. „Hiszed, hogy a Biblia tévedhetetlen?” „Igen”, mondja az egyik, és azonnal fundamentalista lesz belőle. „Nem”, mondja a másik, és máris megkapja a „liberális” címkét. Lehet, hogy joggal. Nem tudom, melyik címke a rosszabb, de rám aggatták már mindkettőt. Voltam „bemerevedett ultrafundamentalista”, és voltam „kretén liberális”. Talán nem is lehet máshogy evangéliumi szolgálatot végezni. Persze a szíve mélyén mindenki örül annak, ha mások középre pozicionálják, és kiderül, hogy tőle jobbra és balra vannak a szélsőségek. Ezt a pozíciót pedig csak úgy foglalhatjuk el, ha bírálnak bennünket jobbról is, balról is, fundamentalista körökből is, és liberális oldalról is.

Csak az a baj, hogy az igazság szinte soha nem középen van. Az igazság ott van, ahol van. A teológiai fundamentalizmus és a teológiai liberalizmus között nincs egyenes ív, amelyen mindenki tetszés szerint bejelölhetné saját koordinátáit. A kettő közötti különbség az előfeltevésekben van, nem az arányokban. Az arany középút megkeresése kényelmes lenne az evangéliumi gondolkodás számára, de nem ez a tanítványság útja. Jézus azt mondta, hogy legyünk vagy „hév”, vagy „hideg”, de ne legyünk „langyosak”. Ha a Biblia tévedhetetlen, akkor mondjuk ki, hogy tévedhetetlen. Ha nem az, akkor ugyanúgy ne állítsuk ezt a Bibliáról, ahogy ne nevezzük a világ legjobb thrillerének se. A Biblia thrillernek nem jó könyv. Ha az lenne, nem küszködnének olyan sokan a napi bibliaolvasással. Lehet, hogy ezért most feddést kapok a fundamentalistáktól, bár a „legjobb thriller” kategória azért nem a legfontosabb versenyszámuk. A tévedhetetlenség viszont igen. És ebben nincsenek is egyedül. Már Augusztinusz is gyakran hangoztatta, hogy a Biblia minden állítása igaz, és ha csak egyszer tévedne, nem lenne többé megbízható vezetőnk. A Biblia tévedhetetlenségét nem a modern-kori fundamentalisták találták ki. A fundamentalisták azt találták ki, hogy a Biblia „minden szava” igaz, ami több annál, amit Augusztinusz és Kálvin (meg az egyház nagyobbik része az egész történelme során) vallott. De erről később.

A Biblia olyan, amilyennek Isten létrelehelte. Kálvin szerint ugyanaz a Lélek tesz bizonyságot a Bibliáról, amelyik a létrejöttét biztosította. A Bibliát alázattal fogadjuk el olyannak, amilyennek a Szentlélek megalkotta. Ha tévedhetetlen könyv, mert Isten ezt mondja róla, akkor valljuk meg ezt hittel. Nem baj, ha emiatt kellemetlen társaságba kerülünk. Ha a krimi-műfajban Dan Brown jobbat alkotott, azt se tagadjuk. Az igazság nem igazodik hozzánk. Csak akkor mond bókot, ha van rá oka. Az igazságot nem érdekli, hogy milyen ívet húztunk a fundamentalizmustól a liberalizmusig, a koordinátarendszert ő maga rajzolja meg, és azt várja el, hogy mi igazodjunk hozzá. A Biblia kapcsán ezért nem akarok sem fundamentalista lenni, sem liberális, sem valami, ami a kettőtől egyenlő távolságra van. Azt szeretném hinni, amire a Szenttől kapott kenet (1Jn 2,20) tanít. Azt szeretném hinni, amit Jézus mint Úr és Isten mond. A hit legnagyobb ugrását már úgyis megtettem, amikor elhittem, hogy ő a megtestesült Isten. Azt akarom hinni, amit Jézus apostolai hirdettek és tanítottak, függetlenül attól, hogy hányan hiszik még ugyanazt rajtam kívül. Jézus úrságának, az apostolok tekintélyének és a Szentlélek bizonyságtételének a fényében teszem fel tehát újra a címben szereplő kérdést: mindig igazat mond a Biblia?

Ha a kérdésre csak igennel vagy nemmel válaszolhatok, akkor egyértelműen az igen mellett döntök. Hiszem, hogy a Biblia igaz bizonyságtétel, és mindig az. Valószínűleg a Szentírás tévedhetetlensége mellett is kiállnék, bár az egy fokkal mocsarasabb terület, és nagyon nem mindegy, hogy mit értünk tévedhetetlenség alatt. Talán nem is szerencsés ez a kifejezés, de még mindig elfogadhatóbb a számomra, mint az a gyakran hallható, pökhendi mondat, hogy „a Biblia tele van tévedésekkel”. Nem gondolom, hogy a Biblia tele lenne tévedésekkel. Vannak benne egymásnak feszülő részletek, és olyanok is, amelyek más területekről szerzett tudásunkkal állnak hadilábon, de mivel a Szentírást Isten szavának tartom, abból a feltevésből indulok ki, hogy mindig igazat állít. Akkor is, amikor a világról és a történelemről beszél. Hiszem például, hogy az exodusz megtörtént, mégpedig úgy, ahogy a Pentateukhoszban le van írva. A Genezis is, de ott fokozottan ügyelnünk kell a műfaji sajátosságokra. Hiszem, hogy a történeti könyvek az igazat mondják a pátriárkákról és Izráelről. Igaznak fogadom el azokat a beszámolókat is, amelyeket eddig még semmilyen régészeti lelet nem támasztott alá a Biblia írásos emlékein kívül.

Hiszem, hogy az evangéliumok beszámolói nem mondanak ellent egymásnak. A problémás esetekben mindig a jóhiszemű megközelítést választom, és nem zavar az sem, ha egyelőre nyitva maradnak megoldatlan kérdések. Hiszem, hogy a bibliai könyvek szerzői azok, akiknek mondják magukat. Hiszem, hogy Pál leveleit Pál írta, Péterét pedig Péter. Nem azért, mert az egyház így fogadta el, hanem azért, mert maguk a kanonikus könyvek állítják ezt magukról. Levelek esetében az álneves szerzőséget a korai egyház véleményével egyetértésben (!) nem tartom összeegyeztethetőnek az igazmondás alapvető követelményeivel. János evangéliuma jánosi szerzőségét is vallom, de azt súlyos történeti érvek alapján (pl. amelyeket Carson és Moo Bevezetés az Újszövetségbe c. kiváló könyve is csokorba gyűjt), nem a priori meggyőződésből, hiszen a negyedik evangélium szerzője nem nevezi magát János apostolnak. Az evangélium megbízhatósága nem rendülne meg, ha minden kétséget kizáróan kiderülne, hogy nem János írta (erről egyelőre szó sincs!). Egészen más lenne a helyzet az Efézusi levél vagy Péter második levele kapcsán.

Közel áll hozzám a Chicago Statement on Biblical Inerrancy szövege, melyet eredetileg több mint háromszáz evangéliumi teológus írt alá, köztük Carl F. Henry, J. I. Packer, Francis Schaeffer, John Wenham és R. C. Sproul. Ebben a nyilatkozatban fontos kitételekkel és magyarázatokkal látták el a „tévedhetetlenség” (inerrancy) szót, tisztázva egyben azt is, hogy az aláírók mit nem értenek alatta. A tévedhetetlenséget szerintük nem cáfolja például a modern technikai pontosság hiánya, a nyelvtani vagy helyesírási hibák, a természet fenomenológiai leírása, a kerekített számok, az események téma szerinti elrendezése vagy a szabad idézés gyakorlata. Jogos a kérdés: lehet-e ennyi kitétel mellett még tévedhetetlenségről beszélni? Szerintem igen. Nem gondolom, hogy a kitételek és magyarázatok önmagukban feleslegessé és gyanússá tennének egy teológiai tantételt (a magyarázat és a pontosítás hiánya semelyik tudomány esetében nem kritériuma egy állítás hitelességének!). Ha így lenne, akkor gyanúsnak kellene tartanunk a gondviselés tanát, vagy a Krisztus kettős természetéről, a megigazulásról, az újjászületésről és a megdicsőülésről szóló tanokat is. Egy teológiai igazság igazságát nem az teszi megkérdőjelezhetetlenné, hogy magyarázat nélkül is megáll-e, hanem hogy Isten kinyilatkoztatása megalapozza-e. Ettől függetlenül teljesen igazat adok John Stottnak, aki Egy az Úr, egy a hit (Harmat, 2002) c. könyvében a „tévedhetetlenség” folyamatos magyarázkodásra és védekezésre kényszerítő kifejezése helyett ugyanennek a tannak valami pozitívabb megnevezését sürgette (74-76).

A Biblia tévedhetetlensége pozitívan megfogalmazva azt jelenti, hogy a Biblia mindig igazat állít, amikor állít valamit. Ez az inspiráció tanából egyenesen következik. Ha a Biblia Istentől ihletett (Istentől létrelehelt) könyv, akkor Isten az utolsó vesszőig és iótáig (Mt 5,17-19) szerzője a Könyvnek. Az emberi szerzők szándéka és szavai mögött isteni szándék áll, vagyis Isten akarta, hogy a Biblia olyan legyen, amilyen lett. Isten pedig nem hazudik. Jézus igaznak látta Istent, és ebből fakadóan az igéjét is: „Szenteld meg őket az igazsággal: a te igéd igazság.” A 119. zsoltár szerzője ugyanezzel a bizalommal beszél Isten igéjéről: „Igaz vagy, URam, és helyesek döntéseid. Elrendelt intelmeid igazak, és igen megbízhatók. Belső indulat sorvaszt engem, mert ellenfeleim megfeledkeztek igédről. Nagyon tiszta a te beszéded, szolgád szereti azt. Bár kicsiny és megvetett vagyok, utasításaidat mégsem felejtem el. Igazságod örökké igaz, és törvényed maradandó. Ínség és nyomorúság ért engem, parancsolataid mégis gyönyörködtetnek. Intelmeid örökké igazak, tégy értelmessé, hogy éljek!” (137-144) Jézushoz és a zsoltáríróhoz (valamint a Chicago Statement aláíróihoz) hasonlóan én is bizalommal közelítek a szent szövegekhez. Hiszem, hogy a Biblia Isten igéjeként mindig igazat mond, és soha nem vezet félre.

*

Itt akár be is fejezhetném ezt a cikket, de nem tehetem, mert tisztáznom kell még valamit. A Biblia igazságával és tévedhetetlenségével kapcsolatban elterjedtek egészen torz elképzelések, melyek az imént elmondott állásfoglalásom miatt gyanúba keverhetnek engem is. Ezek a torz elképzelések ugyanúgy a Biblia verbális inspirációjára támaszkodnak, mint a Chicago Statement, de félreértik a Szentírás igazságigényét. Nem csak A Biblia kódja és a hozzá hasonló könyvek viszonylag nyilvánvaló butaságaira gondolok. A leggyakoribb félreértés az, amikor összekeverik a szavak szintjéig elható ihletést a szavak – sőt, betűk! – igazságával. „A Biblia minden szava az utolsó betűig igaz” – halljuk időnként jószándékú fundamentalisták szájából a bátor hitvallást. Ez a megállapítás azonban a legjobb szándék mellett is átgondolatlan és abszurd. Egy szó (pláne egy betű!) hogy lehetne igaz vagy hamis? Istentől ihletett: igen. De igaz?! Egy szó? Egy betű? Mégis hogy?

Én is hiszem, hogy a Biblia az utolsó vesszőig és iótáig Istentől kilehelt könyv, és ezért mint könyv teljesen megbízható. Ez azonban egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden vessző és ióta igaz lenne. Egy nyelvi jel önmagában nem lehet igaz, csak egy állítás részeként. Egy állítás pedig mindig valamilyen szövegkörnyezetben és kommunikációs helyzetben jelenik meg, és ezért csak a szerző kommunikációs szándéka szerint igaz vagy hamis. Ennek megállapításában pedig rengeteg tényező szerepet játszik, nem utolsósorban a műfaj kérdése. Amikor például a bibliai szerző arról ír, hogy a Teremtő játszadozik a leviáthánnal, ne vegyük készpénznek, hogy az izráeli néplélek félelmetes tengeri szörnye valóságosabb a számára, mint mikor egy mai költő a turáni átok vagy a mumusaink legyőzéséről beszél. Vagy azt gondoljuk, hogy a bibliai szerzők szerint Isten tényleg zárakat és ajtókat tett a tengerre, hogy szerintük raktára van a hónak és jégesőnek, csatornája a felhőszakadásnak, apja az esőnek, a Nagymedvét vezetni lehet, az állatöv csillagait pedig felkelteni (vö. Jób 38)? Aki a tévedhetetlenséget ilyesmire is érti, vagy ilyen miatt cáfolja, az egyszerűen nem ismeri az emberi kommunikáció gazdagságát!

A Biblia betű szerinti igazsága már csak azért is abszurd, mert egy állítás lehet igaz akkor is, ha az egyik része téves. Önmagában hamis például az az állítás, hogy „Budapest Franciaország fővárosa”. De ha annak a mondatnak a részeként hangzik el, hogy „A szőke modell azt hitte, hogy Budapest Franciaország fővárosa”, akkor az állítás máris igaz (feltéve, ha a modell tényleg ezt hitte). Egy mondat tartalmazhat hamis állítást úgy is, hogy a mondat összességében igaz. Ekkor viszont már nem arról van szó, hogy a Biblia „minden szava az utolsó betűig igaz”, legfeljebb arról, hogy minden, amit a Biblia ténylegesen állít, igaz. Innentől pedig a fő kérdés az, hogy mit is állít a Biblia. Ugyanez a helyzet a diskurzus szintjén, a mondatok és a szöveg közötti kapcsolatban is. Egy teljes mondat is lehet téves (pl. „Ördög van benned!”), de ha a szerző a szövegben nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a vád hamis, a szöveg éppen egy igazságot erősít meg (Jézusban nem ördög volt, hanem az Atya akaratát cselekedte). Aki azt mondja, hogy a Biblia az utolsó betűig igaz, nincs tisztában a nyelv alapvető sajátosságaival.

És ha már az előbb Jób könyvére utaltam, talán éppen Jób könyve kapcsán válik legkönnyebben megragadhatóvá, hogy miért lényeges ez a kérdés. Ha a Biblia „minden szava az utolsó betűig” igaz, akkor értelemszerűen Jób könyvének is minden mondata és állítása igaz kell, hogy legyen. Akkor a könyvből kiragadott verseket és versrészleteket fel lehet írni igekártyákra és osztogatni lehet gyülekezeti alkalmakon. (Ugye, nem teljesen elrugaszkodott a példám?) Nem csak az olyan mondatokat, hogy „Dicsőségem velem együtt újul meg”, hanem az olyanokat is, hogy „Ki láthat itt reménysugárt?”, vagy hogy „Isten kiszolgáltat engem az álnokoknak”! Elismerem, a kontextusuktól megfosztott igeversek osztogatása és „kapása” lehet rendkívül bátorító, sőt, akár prófétai jelentőségű. De többnyire inkább szomorú és veszélyes vadhajtása annak a félreértésnek, hogy a Biblia „minden szava az utolsó betűig igaz”.

Nem, a Biblia nem minden szava igaz. Jób könyvének például a legtöbb fejezete hiábavaló perlekedés Isten szolgájával. A könyv első és utolsó fejezeteiből derül ki, hogy Isten hogyan látja Jób helyzetét, a közte lévő részek viszont teljesen félreértik Jób nyomorúságának az okait. A barátok vádaskodása nem tükrözi a Teremtő akaratát, és a könyv igazsága éppen abban áll, hogy rámutasson a teológiájuk téves voltára. Jób könyvének nagyobbik részében ez a téves teológia kap teret, és ha azt gondoljuk, hogy a Biblia minden szava igaz, akkor ennek a téves teológiának a szavai kerülnek a szilveszteri igéskártyákra. Vagyis isteni tekintéllyel ruházunk fel egy hazugságot, hogy aztán valaki teljes hittel ráálljon. Ezt akarjuk? Nyilván nem. Mégis ezt tesszük, ha rosszul értelmezzük a Biblia igazságigényét.

Meg kell magyaráznunk tehát, hogy mit értünk az alatt, amikor azt mondjuk, hogy a Biblia mindig igazat mond. A Biblia igazsága nem a vesszőben és a iótában, nem is a szavakban, de még csak nem is a mondatokban, hanem a szöveg teljességében van. A történetben és a csattanóban. Az összképben. A tanulságban és a szerzői szándékban. Egy apostoli levél esetében nyilván könnyebb ezt a szándékot megérteni (akár a mondat szintjén), mint egy elbeszélésben vagy egy költői könyvben, de a kommunikációs kontextus megértése ott sem megkerülhető. És néha még a szöveg egésze is csak a bibliai kánon teljességének a fényében nyer értelmet. Ebből nem következik, hogy a betűnek és a mondatnak nincs jelentősége. Hallatlanul nagy jelentősége van mindkettőnek! A szöveg és a szerzői szándék betűkből és szavakból épül fel. A lexikológiát, szemantikát, morfológiát és szintaxist figyelembe vevő alapos exegetikai munka nélkül nincs sem diskurzus-elemzés, sem bibliai teológia. Szövegkritika nélkül meg egyik sem. A Biblia igazságigénye azonban minden esetben azon a szinten van, ahol a szerző és az olvasók közötti valódi kommunikáció zajlik. Ez a szöveg és a kánon szintje. És a Szentlélek általi megvilágosításé.