A lutheránus hagyományról is írok egy posztot, bár ahogy nem voltam soha a református egyház tagja (feleségemmel és számos református lelkész ősömmel ellentétben), úgy evangélikus sem voltam soha. Viszont mindkét szülőmet eredetileg evangélikusnak keresztelték, és evangélikusok voltak az apai nagyszüleim (mielőtt a testvérgyülekezethez kapcsolódtak) és az anyai nagymamám is (mielőtt szabadegyházi lett). Sőt, apai ágon a legkorábbról ismert ősöm Darmstadt első lutheránus lelkésze volt, anyai nagyapám ágán pedig a felmenőim szintén már a reformáció idején az ágostai hitvallást vették fel, és csak valamivel később lettek reformátusok. Valamennyi lutheránus érintettségem tehát van, de úgy tűnik, a családomra inkább az evangélikus egyház elhagyása volt jellemző, ezért közvetlen kapcsolatom nekem szinte alig volt ezzel a felekezettel. A lutheránus hagyománnyal azonban annál inkább, és ebben a bejegyzésben most azt szeretném elmondani, amit ebben a hagyományban megszerettem.
Mivel a találkozásom ezzel a hagyománnyal elsősorban olvasmányaimhoz és személyekhez kötődik, ezért személyeken keresztül mondom el azt is, amit ebben a hagyományban kedvelek. Az első személy természetesen maga Luther Márton. Luther mindenekelőtt azért magasra emelt zászló a számomra, mert ötszáz évvel ezelőtt az evangéliumi (ortodox, katolikus) hit kettős hangsúlyát fogalmazta meg és állította helyre: a Szentírás elsődleges tekintélyét az igazság kérdésében és a Krisztusban való hit általi megigazulás központiságát az evangéliumban. A Szentírás a hit formális elve, a Krisztusban való ingyen megigazulás a hit tartalmi elve, ezek együtt képezik azt a középpontot, amelyhez evangéliumi keresztényként a hitemet én is igazítom. Luther ebben a tekintetben abszolút példaadó a szememben.
A wittenbergi reformátor számomra a Krisztus-központú teológiát is megjeleníti. Azt a gondolkodásmódot, amelyben a Szentírás mindenekelőtt Krisztusra mutat, és amelyben a bűnös kizárólag általa kap felmentést, biztonságot, szilárdságot, örömet. Luther halálos ágyán elhangzott mondata a lutheránus hagyományt gyönyörű keretbe foglalja: „Koldusok vagyunk, ez az igazság.” Mikor St. Louisban éltünk, vezetés közben egy lutheránus műsort hallgattam a rádióban, ahol egy (a teológiailag konzervatív Missouri Synodhoz tartozó) lelkészt megkérdeztek arról, hogy szerinte milyen az érett keresztény. A válasza így hangzott: „Az érett keresztény az, aki tudja, hogy lélekben szegény.” Számomra ez a lutheránus hagyomány, vagy legalábbis annak legszebb és legigazabb vonása. A lutheri hagyomány leszámol az emberi érdemekkel és egyedül Krisztusban keres felmentést. Cserébe a felmentés tökéletes.
Giertz Bo svéd lutheránus író könyvei sokat segítettek abban, hogy meg tudjam ragadni a lutheri teológia egyedül hit általi megigazulásra fektetett hangsúlyát. Giertz Bo Hitből élünk c. regényét, amely a reformáció idején játszódik Svédországban, a szüleim ajánlották, hogy olvassam el, én pedig azóta kétszer is végigolvastam. Ordass Lajos evangélikus püspök fordította a regényt magyar nyelvre, de egy norvég evangélikus lelkész ismerősöm is úgy beszélt róla, mint ami megváltoztatta az életét és a gondolkodását. A könyv főszereplője egy katolikus pap, aki csak élete végén jön rá, mit is jelent az, hogy egyedül Krisztusba, ne pedig saját érdemeibe vesse a reményét az üdvösséget illetően. A lutheránus hagyomány számomra Giertz Bo és ez a rádöbbenés.
No meg Johann Sebastian Bach. Egy mém szerint akkor tudod, hogy igazán lutheránus vagy, ha Bach csak azért a kedvenc zeneszerződ, mert evangélikus volt. Én úgy gondolkodom, hogy ha Bach zeneművei evangélikus talajból nőttek ki, valaminek kell lenni ebben a lelkiségben. Ha Bach lenne az egyetlen mércéje az igaz lelkiségnek, szinte biztosan evangélikus lennék. (Leszámítva persze, hogy a nyugati világ evangélikus felekezeteinek jelentős része ma már nem nagyon tanítja azt, amiben Luther és Bach hittek: a Szentírás megbízhatóságát, isteni ihletettségét, Isten haragját és Krisztuson végrehajtott ítéletét, magát a bűnt és az engesztelés abszolút szükségességét. Sőt, ma már a reformáció szükségességét sem.) Bach karácsonyi oratóriumában viszont megtestesül a reformáció szlogenje: post tenebras lux! Francis Schaeffer szerint nem lett volna Bach, ha nem lett volna Luther. Bach zenéjében – ugyanúgy, mint a reformációban – maga az evangélium a világosság. Jauchzet, frohlocket! Örvendjetek és vigadjatok!
A lutheri hagyomány számomra Kierkegaard és Bonhoeffer, ez a két hatalmas, kreatív intellektus, akik Luther örökségével próbáltak megbirkózni a saját koruk ellentmondásai között. Mindketten megértették és átérezték, hogy mióta Luther kijött a kolostorból, a lutheránus hagyomány evilági szentség és szent evilágiság. Mindketten igyekeztek megragadni ezt a paradoxont, és elismerték, hogy a paradoxon pontosan azért nem ragadható meg emberi ésszel, mert paradoxon. A paradoxonokat együtt kell tartanunk és feszültségben kell megélnünk. Kierkegaard és Bonhoeffer a szentség útját keresték a világban, és a világ helyét a szentségben, mégpedig úgy, hogy a világ ne legyen azonos a világiassággal, a szentség pedig az embertelenséggel. Isten emberré lett, azonosult velünk, hogy mi pedig teljes emberségünkkel azonosuljunk ővele. Ez az útkeresés – minden ellentmondásosságában – számomra a lutheránus hagyomány, és ebben az útkeresésben van számomra valami rendkívül vonzó.
Vonz benne a lezáratlanság, a folyamatos mozgás és az értelem korlátainak elismerése. Vonz benne az, hogy nem akar minden kérdésre választ adni. Van abban valami végtelenül felszabadító, ha elismerjük, hogy a hit sokszor csak paradoxonokban, kijelentés-morzsákban ragadható meg, logikai rendszerként aligha. Miközben az elmém nem adja fel, hogy a megragadhatót rendszerbe foglalja, a rendszert mindig provizórikusnak látja és nyitottnak a misztériumok előtt. Mint Luther. Vagy Bach. Vagy Kierkegaard és Bonhoeffer. Van valami a lutheránus hagyományban, ami ellenáll annak a kísértésnek, hogy akár a valóságot, akár a kinyilatkoztatást az értelmünk befogadóképességéhez szelidítsük. A lutheránus gondolkodás tisztában van azzal, hogy a dicsőségnek ezen az oldalán a bűnös elsősorban a megigazulásban reménykedhet, az uralkodás majd odaát kezdődik.
Sokat tanultam lutheránusoktól. A lutheranizmus jelenét látva – a kései Kierkegaard-hoz és Bonhoefferhez hasonlóan – azt hiszem, nehezemre esne most evangélikusnak lenni. Amit viszont szeretek ebben a hagyományban, azt a múltja miatt nagyon szeretem benne.
Kapcsolódó cikkek:
Mit szeretek a református hagyományban?
Mit szeretek a pünkösdi-karizmatikus hagyományban?
Mit szeretek a testvérgyülekezeti hagyományban?
Mit szeretek a metodista hagyományban?
Mit szeretek a(z) (ana)baptista hagyományban?
Nekem is van kapcsolódási pontom az evangélikus felekezethez, amit szívesen
osztok meg itt is. Úgy emlékszem valamelyik poszt alatt említettem már Ilonka
nénit, aki munkatársam volt, és akit Isten felhasznált arra, hogy szívem és
értelmem Ő felé forduljon. Ilonka néni evangélikus volt és 1971 – et írtunk.
Mivel olyan helyen dolgoztunk, ahol sok ember szemléte életem megváltozását,
különböző közösségekbe hívtak, ahova el is mentem. (Ekkor ért először a sok –
koló felismerés, milyen „sokszínű” a kereszténység). Ez mára Istentől kapott
bölcs szemlélődéssé csendesült, amiben szépséget és az Ő munkáját vélem fel –
ismerni.
Egyik hétvégén Ilonka néni is meghívott szeretetvendégségükre. Elmagyarázta,
hogyan jutok oda. Elmentem, ám sötét volt. Az épület az udvar hátsó részében
kivilágított ablakokkal fogadott, de az ajtót nem találtam. Mivel az utca –
fronton is láttam fényt, vissza mentem megkérdezni, hogy tudok bemenni oda.
Belépve olyan érzésem támadt, mint mikor az ember hazaér. Később megtudtam,
református fiatalok voltak ott együtt és maradásra invitáltak, én pedig ma –
radtam. Ebből az következett, hogy életem következő szakaszát nem az evangé –
likus testvérek között, hanem református közösségben töltöttem. Ám Ilonka né –
nivel és családjával a testvéri kapcsolatom továbbra is megmaradt.