Édesanyám édesapámmal való házassága előtt metodista volt. Egy ideig édesapám is hozzájuk tartozott, a menyegzőjüket is metodista gyülekezetben tartották, ezért bár egész gyerekkoromban a testvérgyülekezetbe jártunk, jó kapcsolatokat ápoltunk a magyarországi metodistákkal. Akkor még nem tudtam, teológiailag mennyire liberálissá vált a globális metodista mozgalom jelentős része, mert a magyarországi metodistákat a szocializmus idején valahogy elkerülte ez a trend. Talán a vasfüggöny és a gyülekezetekben lévők erős hite vont védőfalat köréjük. Rokonaim között is vannak, illetve voltak metodisták, akiket látogatva részt vehettem metodista istentiszteleteken. A metodista hagyomány iránti rokonszenvemet azonban két meghatározó olvasmányélmény és egy londoni igehirdető tette számomra életre szóló szerelemmé.
Az első olvasmányélményem, ami a metodistákhoz köt, Wesley János naplója. (Így: Wesley János.) Unokatestvéreméknél voltam, amikor olvastam, és még ma is szellemi izgalom fog el, ha visszaemlékszem arra, amit akkor éreztem. Wesley a naplóbejegyzéseiben folyamatosan gondolkodott azokon az elképesztő dolgokon, amelyeket átélt. Engem a naplót olvasva megfogott az is, amit átélt, meg az is, ahogy gondolkodott ezeken az átélésein. Ritka egységet éltem meg ott és akkor az értelem és a megtapasztalás között. Ami igazán megfogott, az viszont a Wesley körül zajló ébredés volt. Belekóstoltam egy olyan világba, ahol a Lélek kiáradása és emberek tömeges megtérése napi élmény volt. Ahol a bányászok kormos arcán barázdát szántottak a bűnbánat könnyei, és a gazdag bathi fürdőkben is az újjászületésről beszélgettek. Ez lett számomra a metodizmus. Az ébredés. Olyan ébredés, ahol az emberek a bűneiket bánják és teljes életváltozáson mennek keresztül. Olyan ébredés, ami szent.
Második olvasmányélményem Arnold Dallimore kétkötetes Whitefield-életrajza volt (George Whitefield Vol. 1-2, Banner of Truth). Ezt kétszer is végigolvastam, és a mai napig libabőrös leszek, ha azokra az érzésekre gondolok, amiket a könyv mindkét alkalommal kiváltott belőlem. Whitefield az egyik leggyönyörűbb lelkű keresztény vezető, akinek az életét megismerhettem. A metodista ébredés első néhány évtizedében Whitefield volt a mozgalom elsőszámú vezetője. Whitefield alkalmain ötször, tízszer annyian voltak, mint John Wesley alkalmain. Még Benjamin Franklin és David Hume is elment meghallgatni őt. A Wesley testvérek és közte kialakult teológiai viták hatására Whitefield azonban hátrébb lépett („Let the name of Whitefield die, and let the name of Christ live!”) hogy külön mozgalom szervezése helyett a többiek – többek közt a Wesley testvérek – munkáját támogassa.
Whitefield életrajzát olvasva ugyanazt az izgalmat éltem át, mint Wesley naplója kapcsán, csak ez összekapcsolódott már a kálvinista és puritán teológia számomra letisztultabbnak, kiegyensúlyozottabnak tűnő hangsúlyaival. Wesley-nek valószínűleg csalódást okoznék ezzel a véleményemmel, de az igazán vonzó metodizmus számomra a kálvinista metodizmus, amit Whitefield mellett Howell Harris, Daniel Rowland, John Newton is képviseltek, no meg Huntingdon grófnő, aki az ébredés összes irányzatát anyagilag és erkölcsileg támogatta. Ebben a metodizmusban ugyanúgy megjelennek a metodista lelkiség kedves és igaz hangsúlyai, csak azok valahogy koherensebb, szilárdabb teológiai hagyományban találnak otthonra, mint az arminiánus teológia talaján, amiben Wesley hitt.
A fent említett londoni igehirdető pedig Dr. Martyn Lloyd-Jones, akinek a fényképe lassan húsz éve a polcomról néz vissza rám. Lelkipásztori szolgálatom első éveiben Lloyd-Jones szolgálata felbecsülhetetlen példa volt előttem. Senki nem beszélt szenvedélyesebben a tizennyolcadik századi metodista ébredésről, mint ő. A „Doktor” – ahogy kortársai nevezték – londoni évtizedeiben a Westminster Chapel nevű kongregacionalista gyülekezet lelkipásztora lett, de a szívében mindig hű maradt walesi metodista gyökereihez. Ahhoz a kálvinista metodizmushoz, amit Whitefield, Rowland és Harris képviseltek. Önmagát gyakran tizennyolcadik századi embernek nevezte, noha a huszadikban élt. Lloyd-Jones definíciója az igehirdetésről három szóból állt: „logic on fire” (tüzes logika). A metodisták – különösen a kálvinista metodisták – igehirdetése volt ilyen. Hittek az evangéliumi igazságokban, és belső tűzzel hirdették azokat. Lloyd-Jones úgy tudta megragadni a metodista ébredés szívét, ahogy talán senki más.
A metodizmus számomra az a hagyomány, amely a hit általi megigazulás és a Lélek általi újjászületés két központi evangéliumi igazságát ötvözi a szent életre való elhívás hangsúlyával, és ezt úgy teszi, hogy közben mind a szegények, mind a gazdagok megtérnek. Whitefield és Wesley óta persze sok olyan történt a metodizmus háza táján, amit nem szeretek. Rettentő szomorú, ahogy a metodizmus a világ nyugati felén elkótyavetyélte, eladta az evangéliumot a kulturális alkalmazkodás olcsó és hiábavaló portékáiért (persze nem egyedüli felekezetként). De ez nem az a metodizmus, amiről most írtam. Azt a metodista hagyományt, amely a tizennyolcadik századi nagy ébredések idején született, szívből szeretem és végtelenül tisztelem. Aki ma is azt az evangéliumi hagyományt képviseli, azt bajtársamnak tekintem. Akkor is, ha Wesley híve, nem Whitefieldé.
Kapcsolódó cikkek:
Mit szeretek a református hagyományban?
Mit szeretek a pünkösdi-karizmatikus hagyományban?
Mit szeretek a testvérgyülekezeti hagyományban?
Mit szeretek a lutheránus hagyományban?
Mit szeretek a(z) (ana)baptista hagyományban?
Magam hét és fél évig dolgoztam az OMS International szervezet munkatársaként. Bepillantást nyerhettem a maradék nyugati Wesleyanus misszióba. A cikkben írtakhoz hozzátenném hogy a hamisítatlan őszinte mély szeretet, ami túlmegy a barátságosságon az ami még jellemzi őket. amerikai misszióknál mintha a célorientáltság háttérbe szorítaná ezt, de a magyar keresztyéneknél is súlyosan elinflálódott. Sokat jelentett számomra az hogy a szegényekről való gondoskodás külön nélkülözhetetlen feladat a számukra,(gyülekezeti adományaik tizedét erre a célra különítették el) ebben eltértek az átlag evangélizációközpontú amerikai szervezetektől. Természetesen központi szerepet kap náluk az evangélium megosztása, nem cserélték fel a szociális evangéliummal.
Két okból is biztos, hogy igazad van: 1. vannak nyugaton ma is evangéliumi szemléletű metodisták, 2. teológiailag liberális metodisták is lehetnek nagyon kedves, barátságos, szociálisan érzékeny, nagylelkű emberek.
„hamisítatlan őszinte mély szeretet, ami túlmegy a barátságosságon az ami még jellemzi őket. amerikai misszióknál mintha a célorientáltság háttérbe szorítaná ezt, de a magyar keresztyéneknél is súlyosan elinflálódott”
ez alatt mit kell érteni? azt, hogy új emberek megtérítése miatt nem jut idejük egymás szeretetére, segítésére? ez meglehetősen istentelen dolognak hangzik…
„célorientáltság” – mi a cél?
„…………………. Akkor még nem tudtam, ……………………..”
Próbálok visszaemlékezni, és ha emlékezetem nem csal, az Ó utcában talán
előbb a metodista közösséget ismertem meg, majd a Sréter Feri bácsiék kis
gyülekezetét, és legkésőbb, vagyis 1978 után kerültem közelebbi kapcsolatba
a Testvér gyülekezettel. De a kezdetekkor még nem tudtam, hogy ott 3 közös –
ség van, ezért előfordult, hogy hol egyikbe mentem, hol a másikba.
Arra viszont határozottan emlékszem, hogy mennyire jól éreztem magam a fia –
talok között, melyeken megismertem Sréter Lídiát és a csoport többi tagját,
majd a Hekker és az Iványi család tagjait. Jó visszagondolni a nyíregyházi
ifjúsági alkalmakra is. Úgy gondolom, Isten életem felőli tervében ezzel az
időszakkal is terve volt.
Az idő előrehaladtával „mellbevágó” volt a felismerése annak, milyen sok kü –
lönböző nevű és irányzatú hívő közösségek vannak. Akkor ez sokkolóan hatott
rám, de Isten átsegített ezeken. Azóta is tanít, nevel, és engedi, hogy a
mindennapokban egyre jobban megismerjem Őt és feltámadásának erejét.
„majd a Hekker …………… család tagjait. …………..”
Javítás:
majd a Hecker ……………. család tagjait. …………..”
Kedves Endi!
Az amerikai kultúra hagyományosan célorientált, ami önmagában nem baj, a magyar inkább kapcsolatközpontú volt, de ez kezd átalakulni. Ezért botránkozott meg az átlag magyar ember amikor nyugati MLM cégek tagjai szervezetük útmutatása szerint pl a baráti ismerősi kapcsolatokat akartak pénzszerző tevékenységre felhasználni. Az amerikaiak sokkal gyorsabban barátkoznak, kevésbé gyanakvóak mint mi. Ráadásul a keresztyének áldozatkészebb adakozók is a mieinknél. A missziótársaságok egy-egy területre specializálódtak. Az evangélizációval, gyülekezetalapítással foglalkozó, támogató szervezetekre(amerikaiakra) különösen igaz hogy a pénzt egyoldalúan emberek megtérésére adják csak, ha nem látnak egy-két év után eredményt továbbállnak olyan helyre ahol eredményt látnak. Nem támogatnak olyan projektet ami csak viszi a pénzt, de nem hoz gyümölcsöt. Ez érthető is hiszen egyfajta piaci verseny van, hiszen az adakozók adományait legjobban akarják felhasználni. Ha ugyanabból a pénzből a világ másik részén 100-szor annyi lelket megmenthetnek miért pazarolják ellenálló emberekre. A Magyarországon levő misszionáriusoknak ill. misszióvezetőknek el kell adják a szolgálatukat Amerikában. A hazai nehéz terep miatt vonult ki vagy fejlesztett vissza a legtöbb misszió. De ez már elvisz kissé az eredeti témától. Az a társaság nem esett bele abba a csapdába, hogy vagy evangélizálunk, vagy a szegényeken segítünk. Wesley hagyományt teremtett abban hogy az első a bizonyságtétel, a szegényekről pedig az újszövetség alapján nem szabad megfeledkezni tehát kiemelt feladat. Ahogy a magyar és külföldi metodisták életébe beleláthattam a kedvesség egy alapjellegzetességük. A régiek tüzesek is voltak, a maiak többsége már nem az, de kétségtelenül befogadó barátságos közösségek. Ennek alapja az hogy Wesley szentségtanítása nem steril szentségfogalom volt( mit ne csinálj) hanem azt látta a tökéletes szentségnek amikor az ember minden cselekedetének a szeretet a mozgatórugója. Egy gond volt Withefield nem volt jó szervezőtehetség Wesley viszont zseniális igy az utókor őt látja nagynak Ebből két gond adódott. Wesley halála után a mozgalomba az ő arminiánus ,,gyakorlati teológiája” lett standard. Sokan túlpörögtek a perfekcionizmusba. Krisztusról a jó sőtt tökéletes keresztyénre került a hangsúly. Azonban ma is vannak józan evangéliumi metodisták, pl a magyarországi egyházaik.
Sz. Gábor,
egyetértek azzal, amit az amerikai missziókról írsz. Az amerikai keresztények egyébként alapból nagyon kedvesek és jóhiszeműek. Üdítő társaság.
Amit Whitefield szervező képességéről írsz, az szerintem inkább egy wesleyánus toposz. Lehet, hogy van benne valami, de három dologgal kiegészíteném. Ameddig Whitefield a kálvinista metodizmus élén állt (mint moderátor), addig a mozgalma sokkal jelentősebb volt Wesley arminiánus mozgalmánál (minden szempontból, beleértve a gyülekezetek számát és nagyságát is). Ez annak ellenére így volt (második tény), hogy Whitefield az ideje kb. felét Amerikában töltötte (ott is zajlott az ébredés, elképesztő méretű tömegek hallgatták őt szinte minden nap), a figyelme tehát megosztott volt. (Wesley az első missziós kudarca után csak sokkal később látogatott Amerikába újra.) A harmadik tény pedig az (és ez talán a legfontosabb), hogy Whitefield tudatosan lépett hátra a mozgalomvezetéstől. Nem azért, mert erre ne lett volna igény, nem is azért, mert nem tudta volna csinálni, hanem azért, mert egységet szeretett volna az evangéliumi ébredés három ága (kálvinista, arminiánus, morva) között. Azzal, hogy hátralépett a vezetéstől, egyben úgy is döntött, hogy a Wesley-féle ág növekedését is segíti. 1749-ben hivatalosan is lemondott a kálvinista metodizmus vezetéséről, és ha olyan helyen volt, ahol Wesley-éknek volt gyülekezete, oda küldte a megtérteket. Ez az egyik legszebb gesztus, amit az egyháztörténetben valaha láttam, és többek között ennek a gesztusnak az eredménye, hogy a metodizmus ma nagyrészt wesleyánus, és hogy úgy emlékeznek Whitefieldre, mint aki nem volt jó szervező. (Vö. Dallimore, George Whitefield Vol. 2, 249-258.)
Kedves Ádám!
Igazából azért tűnik ma a metodizmuson belül az evangéliumi szárny nagyon kicsinek mert több mint száz éve nem kettő hanem három irányba vált szét. A konzervatív. esetekben szélsőséges szárnyat, a megszentelődési mozgalmat legnagyobb részt felszívta a belőle elinduló pünkösdi mozgalom.A metodizmus is a Szentlélek természetfeletti munkáját hangsúlyozta központi gondolatként. két paradigma váltás volt.1 Eredeti metodista tanítás. A Szentlélek természetfeletti ereje kell a szent élethez és ehhez kevés a megtérés( itt jelenik meg először a második áldás mint a megtéréstől külön esemény)
2 Pünkösdi hangsúly. A Szentlélek ereje kell az Úr természetfeletti szolgálatához továbbvive a második áldásra kialakított Szenlélekkeresztség holiness metodista modellt.
3. Liberális metodisták. Hagyjuk az evangélizálást, amíg megoldandó szociális problémák vannak az az első.
Az én véleményem szerint a metodizmus harmadik ága a pünkösdizmus. Azért metodista gyülekezeteknek még így is elég jelentős része elvesztette az evangéliumiságát.
Elkerülték egymást a kommentjeink.:) Amit a pünkösdizmusról mint a metodizmus harmadik ágáról írsz, abban sok igazság van.
Kedves Ádám!
Köszönöm a válaszod. Jó tudni ezt Whitefieldról. Úgy látszik az ő szolgálata a mai metodista emlékezetben eléggé vakfolt. De nekem mindig beszédes ha egy nagyhatású vezetőnek ennyire nincs személyi kultusza. Ritka tehetsége az alázatnak!
Áldás Békeség
Már bocsánat, de hogy lehetséges kálvinista metodizmus?
A metodista hitcikkelyek és hitelvek nem predesztinációs felfogásban íródtak.
Szerintem a kálvinista metodizmus helyett inkább a pietista kálvinizmus megfogalmazás a helytállóbb.
Erno
Erno,
a metodista mozgalom első vezetői – a Wesley testvéreket leszámítva – kálvinisták voltak. Whitefield kálvinista volt. John Cennick kálvinista volt. Howell Harris kálvinista volt. Daniel Rowland kálvinista volt. Huntingdon grófné is kálvinista volt. És még sokan mások. Welsey arminiánus teológiája volt eleinte a kivétel. A metodista mozgalom Whitefield által fémjelzett ágát úgy is nevezték, hogy kálvinista metodizmus. Whitefield a „The Calvinistic Methodist Association” moderátora volt. A metodista hitcikkelyek és hitelvek, amikre gondolsz, valószínűleg már a Wesley-féle metodizmus hitelvei, amely kezdetben csak az egyik (és nem is a legerősebb) ága volt a metodista ébredésnek.
Köszönöm.
Akkor ez most hogyan ítélendő meg?
Kár az európai kálvinizmusnak, mert nem volt mérhető hatással a mozgalomra?
Vagy kár a metodista felekezetnek, hogy nem folytatták az együttgondolkodást?
Erno,
hogy hogyan ítéljük meg a metodizmus és a kálvinizmus egymással való kapcsolatát, az nyilván nézőpont kérdése is. A második kérdésedre az én válaszom az, hogy igen, kár, hogy a metodizmus nagyobbik része idővel elvált a kálvinista teológiától. A velszi metodizmus így is kálvinista maradt, de a Whitefield körül kibontakozó mozgalom nagy részét más irányzatok szívták magukba. Valamennyi együtt gondolkodás azért volt, pl. a Huntingdon grófné által alapított és H. Harris által vezetett Trevecca College-ban, amely igyekezett összekötni az ébredés három ágát.
Az első kérdésedet viszont nem egészen értem, mivel maga a kálvinizmus hatott a metodizmus születésére (Whitefield a puritánok teológiáját vallotta, általuk is jutott élő hitre két évvel John Wesley megtérése előtt, Harris és Rowland szintén). A metodizmus egészen addig kálvinista mozgalom volt, ameddig Wesley – aki távollétében Whitefieldet helyettesítette – nem alapított új, független, arminiánus teológiájú szervezetet. Whitefield évekkel később egy hosszú vita végére tett pontot azzal, hogy hátrébb lépett és részben Wesley mozgalma szolgájává is tette magát.
A kálvinista metodizmus Amerikában is óriási hatást gyakorolt a teljes egészében kálvinista alapú Great Awakening (Nagy Ébredés) kibontakozására. Whitefield egyesítette ott az ébredés különböző ágait, rajta keresztül kapott sokkal nagyobb lángra a tűz. Wesley metodistái kb. három évtizeddel később kezdtek munkát Amerikában, aminek aztán szintén nagy hatása lett, és az ő követőit nevezték Amerikában metodistáknak, nem Whitefield követőit. Whitefield Amerikában inkább más felekezeteket erősített az igehirdetéseivel, mintsem külön metodista felekezetet alapított volna. Ettől a hatása még igen-igen jelentős volt.
Némi közöm nekem is van a M-i Methodista Egyházhoz 1970-72 Nyiregyháza.