Teológiailag kontinuacionista vagyok, vagyis hiszek abban, hogy az újszövetségi karizmák (beleértve a nyelvekenszólást, prófétálást, gyógyítást) ma is működnek, vagy működhetnek. Azért vagyok kontinuacionista, mert a Biblia alapján ennek az álláspontnak a helyességéről vagyok meggyőződve. A Szentírás tanulmányozása nyitotta meg az elmémet és a szívemet a Szentlélek „karizmatikusabb” munkái előtt, a tapasztalás ezt csak követte. Az első találkozásaim a karizmatikus mozgalommal inkább riasztottak: nem tetszett a hangerő, a felfokozottság, a csodák hajszolása, az értelem háttérbe szorulása. Ma sem teljesen felhőtlen a viszonyom a pünkösdi-karizmatikus mozgalommal, de van olyan oldala, ami számomra is nagyon vonzó. Megpróbálom összeszedni, mit szeretek ebben az egyházi hagyományban.
Nem jelentéktelen hagyományról van szó: becslések szerint ma jóval félmilliárd fölött jár azoknak a keresztényeknek a száma, akik világszerte valamilyen módon a pünkösdi-karizmatikus mozgalomhoz kapcsolódnak. A pünkösdi mozgalom a kereszténység leggyorsabban növekvő ága: Dél-Amerikában, Afrikában és Ázsiában a pünkösdi mozgalomnak köszönhetően megsokszorozódott a keresztények száma. A karizmatikus mozgalomban – főleg annak a „prosperitás evangéliumot” valló elhajlásaiban – vannak vállalhatatlan, bizarr tanokat és gyakorlatokat követő csoportok is, ezzel együtt nehéz megkerülni a következtetést, hogy a robbanásszerű növekedés kapcsolatban van a Szentlélek Jézus által ígért erejével, a pünkösdi-karizmatikus mozgalom fő hangsúlyával.
A pünkösdi-karizmatikus mozgalom ráirányította a figyelmet a Szentlélek cselekvő munkájára, amely átélhető, nem csak szillogizmusokból következtetünk rá (pl. „mindenki megtelt Szentlélekkel, aki újjászületett, újjászülettem, tehát biztos megteltem Szentlélekkel”). Jézus mennybemenetele előtt azt ígérte: „Vesztek erőt, amikor a Szentlélek eljön reátok, és tanúim lesztek… a föld végső határáig.” (ApCsel 1,8) A karizmatikus hagyomány komolyan veszi ezt az ígéretet és szomjazik a megvalósulása után. Jézus azt mondta, hogy Isten szemrehányás nélkül ad Szentlelket annak, aki kéri tőle. A pünkösdi hagyományban kérnek Szentlelket. Ebben a tekintetben biblikusabb ez a hagyomány szinte minden más egyházi hagyománynál, ahol ezt nem teszik. És mintha a világban végzett missziójuk is tükrözné ezt.
A másik jellegzetesség, amit szeretek a karizmatikus spiritualitásban, a spontaneitás. Egy karizmatikus alkalom kiszámíthatatlanabb, mint egy hagyományos alkalom bármilyen felekezetben. Lehet ez időnként idegesítő és nyugtalanító is, de annak az izgalma, hogy Isten Lelke itt és most tehet valamit köztünk, semmihez nem hasonlítható. David Watson anglikán lelkész mondta egyszer, hogy ha a Szentlélek kivonulna az egyházból, a legtöbb gyülekezetben meg sem éreznék. A pünkösdi gyülekezetekben megéreznék. Van persze, ahol nem, például azért, mert már régóta nem a Szentlélek produkálja a jelenségeket, hanem valami más. De aki megismerte a Lélek valódi tüzét, erejét, szomorúságát, imára késztetését, prófétai megnyilvánulásait, gyöngéd, bűnbánatra vezető hatalmát, vagy azt a szabadságot, amit a jelenléte hoz, mindig vágyni fog arra, hogy újra átélje. Nem csak ő, de más is.
A pünkösdi és karizmatikus imaalkalmakon nem úgy imádkoznak, hogy összeszedik az imakéréseket majd végigdarálják mechanikusan, szenvtelenül az imákat. Köztük azt érzi az ember, hogy Isten bármikor cselekedhet. Ott szomjúság van, és nagy szenvedélyek. Sírás és nevetés, hit, kézrátétel és minden más, ami csak elnyújtott, hosszú, várakozással teli imaalkalmakon történhet. A karizmatikus hagyományban a valóságos jelenlétet szomjazzák – és hiszik. Nem akarok úgy csinálni, mintha nem tudnám és nem tapasztaltam volna magam is, hogy ennek a lelkiségnek vannak árnyoldalai. Több igazság sokszor nagyobb békességet hozhatna, mint még egy ima vagy még egy kézrátétel. Jézus mondott valamit az imában való bőbeszédűségről is, meg arról, hogy nem azért hallgattatunk meg, mert sokszor ismételgetünk valamit. A gyermek azonban gyakran addig sír, amíg nem kapja meg a tejet.
És ha már a gyermekeknél tartunk, hadd hozzam elő a nyelvekenszólás ügyét. is. A nyelvekenszólás a pünkösdi mozgalom sine qua nonja. E nélkül nem lenne pünkösdi mozgalom, e nélkül nem érthetjük meg, hogy miről szól ez az egyházi hagyomány. A nyelvekenszólás a legtöbb (bár nem minden) pünkösdi és karizmatikus gyülekezetben a Szentlélekkel való megkereszteltetés látható jele. Ezzel én a Biblia alapján nem teljesen értek egyet, mert bár a nyelvekenszólás jó dolog, a Szentlélek kitöltése nem köthető ennyire szorosan ehhez a karizmához. Van ebben az ajándékban mégis valami, ami fémjelzi a pünkösdi-karizmatikus mozgalomnak egy számomra nagyon kedves oldalát.
Egy pünkösdi filozófus (igen, van ilyen, bár tényleg furcsa a szóösszetétel) írt egy könyvet, aminek azt a címet adta, hogy Thinking in Tongues (Nyelveken gondolkodás). A meghökkentő címmel – és magával a könyvvel – azt próbálja elmondani, hogy a nyelvekenszólás nem csak egy ajándék, hanem egy szemlélet. A keresztény hit soha nem válhat olyan dogmatikus teológiává, amelyben a ráció kiszorítja az Istennel való találkozásnak azt a dimenzióját, amely nem ragadható meg a logika vagy akár a nyelv kategóriáival. A pünkösdi hagyományban imádkoznak értelemmel, de imádkoznak lélekkel is. Maga Pál érti ez utóbbi alatt a nyelvekenszólást. Az imának és a spiritualitásnak van olyan rétege, amely közvetlenebb a nyelvnél és közvetlenebb az értelemnél. A lélek találkozhat a Lélekkel a szív melegében is, ahol még a találkozás okát, célját és jellegét is nehéz lenne szavakba öntenünk. Hacsak nem gyermeki „gügyögésként”.
A végére hagytam a legfontosabbat, az örömöt. A pünkösdi-karizmatikus hagyomány legszerethetőbb vonása szerintem az öröm. Ha bemegy az ember egy hagyományos gyülekezetbe, szent áhítatot, szent szomorúságot, szent közösséget, szent eucharisztiát, szent liturgiát, szent igét talál. Ha bemegy egy karizmatikus gyülekezetbe, szent örömmel találkozik. Pál azt mondta, hogy ahol az Úr Lelke, ott szabadság van. A szabadság pedig örömöt ad. Egészséges karizmatikus gyülekezetekben a feltámadás öröme ural mindent. És ennek az örömnek hangja is van. Nagyon közel állnak hozzám a pietista és a református hagyomány bűnbánó énekei, de ha csak azokat énekelném, a hitem megélése szegényes volna. A karizmatikus mozgalom énekei a feltámadás örömével árasztották el a kereszténységet. Nagy hála van bennem ezért, hiszen a Szentlélek tényleg nem csak a bűnbánat Lelke, hanem az örömé is, és ahogy már Nehémiás idejében is hallhatta Isten népe: nem a bánat, hanem az ÚR öröme a mi erősségünk!
Kapcsolódó cikkek:
Mit szeretek a református hagyományban?
Mit szeretek a testvérgyülekezeti hagyományban?
Mit szeretek a metodista hagyományban?
Mit szeretek a lutheránus hagyományban?
Mit szeretek a(z) (ana)baptista hagyományban?
Mit nem szeretek a pünkösdi karizmatikus hagyományban?
1. 100 év alatt sok mindenben jobban elferdült, mint a Római Katolikus Egyház
2. A karizmatikus vezető félistenként viselkedik és teljes engedelmességet követel, ha másként gondolkozol, akkor lázadó vagy és Isten megbüntet.
3. Következetlenség, ha hülyeségeket mondanak, vagy vmi nem jön össze, akkor nem vállalják fel, nem kérnek bocsánat, a Szentlélekre (Szent Szellemre) személyes vezetésére hivatkoznak, amire ugye nem lehet semmit se mondani.
4. Nincs hitvallás, dogmatika, nem ellenőrizhető vissza. Intoleránsak még egymással szemben is, ezért van közöttük nagyon sok szakadás.
5. Az exkluzivitás, elitizmus óhatatlanul átitatja a mozgalmat.
Gyakorlatilag a pünkösdi-, karizmatikus jobb lenne, ha nem önálló, széttöredezett entitásként létezne, hanem életet hozna a meglévő felekezetekbe ld. karizmatikus katolikus mozgalom.
Ennyi,
Szia nevem senki,
engedd meg, hadd reflektáljak ezekre a pontokra.
1. 100 év alatt sok mindenben jobban elferdült, mint a Római Katolikus Egyház
Szerintem pont fordítva, inkább sok mindenben letisztult a mozgalom. A karizmatikus mozgalmat az elejétől kezdve sok túlkapás és vadhajtás is jellemzi (mint az újító mozgatlmakat általában), de ezekből tanultunk is. A pünkösdiek, karizmatikusok magukra mint nagy helyreállítók gondolnak, akik az eredeti kereszténységhez akarnak visszatérni – emiatt az egész mozgalomra jellemző a kísérletezés, útkeresés. Vannak ma is túlkapások, de azt kell mondjam, a modern problémák (legalábbis a nyugati egyházban, de afrikában is) sajnos inkább anyagi és erkölcsi jellegűek, nem pedig valamiféle túlzott naivitással, túlbuzgósággal állnak összefüggésben. A fiatal keresztény generációk számára a karizmatikus mozgalom számos újítása magától értetődő, bármilyen felekezetben is vannak – legalábbis ha a terminológiát, a zenei stílust nézzük, mégha a szavak és formák mögött nem is mindig ugyanaz van.
Mindannyian emberek vagyunk, és erős kissebbséget jelent az, aki elégedett keresztény tud lenni úgy, hogy kizárólag szisztematikus teológiai rendszerek tanulmányozásával és középkori egyházi énekek hallgatásával van elfoglalva, miközben semmilyen spirituális élménye nincs. Ha valaki az imádkozása során nem érzi Isten jelenlétét és békességét, ha nem tud a közös dicséretben kilépni a hétköznapokból, ha az igehirdetések alatt nem elevenedik meg neki a mennyei valóság, ha egy megtéréstörténet vagy Isteni beavatkozásról szóló bizonyságtevés hatására nem mozdul meg a szíve és nem kell sírással küszködnie Isten jóságát látva, akkor valami hibádzik. Ha pedig ezek valakinél megvannak, akkor már majdnem karizmatikus az illető. 🙂
2. A karizmatikus vezető félistenként viselkedik és teljes engedelmességet követel, ha másként gondolkozol, akkor lázadó vagy és Isten megbüntet.
Ez szerintem kifigurázása a helyzetnek. Karizmatikus gyülekezetekben sokféle vezetési módszer létezik – vannak olyan közösségek, amelyeket testületek vezetnek, van olyan, amely a hívők közösségére teszi a hangsúlyt, vannak, amelyek egy-egy személy köré szerveződnek. Őszintén szólva mindegyik tud jól is és rosszul működni. Az, hogy éppen melyik jó, függ a helyi kultúrától, az egyház helyzetétől az adott régióban, a céloktól, a vezetők és a hívők lelkületétől. Ha van egy tekintélyben kiemelt vezető, az átalakulhat személyi kultusszá. Ha presbitériumi testület vezet, az átalakulhat korrupt kartellé. Ha a hívők közössége szabja meg az irányt, az átalakulhat bűnpártoló és megalkuvó egyházi demokráciává. Én a Hit Gyülekezetébe járok – tudom, hogy az általad megfogalmazott vádat menetrndszerűen rá szokták húzni az én közösségemre és Németh Sándorra, de őszintén szólva ezt én nem tudom komolyan venni, egyszerűen nem így működik a gyülekezet, és nem is tudna sikeres lenni ha ilyen lenne.
3. Következetlenség, ha hülyeségeket mondanak, vagy vmi nem jön össze, akkor nem vállalják fel, nem kérnek bocsánat, a Szentlélekre (Szent Szellemre) személyes vezetésére hivatkoznak, amire ugye nem lehet semmit se mondani.
Sajnos ez nem egy karizmatikus jelenség, hanem egy emberi jelenség. Sok karizmatikus így viselkedik (még én is viselkedtem így!), de sok nem karizmatikus is. Általában nem helyes, ha valaki hülyeséget mond vagy csinál vagy hisz, és utána megpróbálja azt Istenre, az egyházra, vagy akármilyen hagyományra kenni. De mégis előfrodul az ilyen. Az istenhívő emberek (akármilyen hitet, vallást is követnek) hajlamosak hibáik és rossz nézeteik igazolásába belekeverni Istent. Nem feltétlenül azért, mert gonoszok, hanem ha már valaki valamilyen nyilvánvaló hibáját igazolni akarja, akkor már rég az önbecsapás vagy megtévesztettség állapotában van és gyakran őszintén és jó lelkiismerettel hazudik. Szerintem mindenki söprögessen a saját házatáján. 🙂
4. Nincs hitvallás, dogmatika, nem ellenőrizhető vissza. Intoleránsak még egymással szemben is, ezért van közöttük nagyon sok szakadás.
Tény, hogy a dolgok flexibilesebbek a pünkösdiek között, és valóban sok, egymással részletkérdésekben (vagy akár fontos kérdésekben) egyet nem értő irányzat van. Ugyanakkor mindez a nem csak a modern pünkösdi-karizmatikus mozgalomra jellemző, a folyamat már az első században elkezdődött. Az eddigi keresztény történelmet a szakadások történeteként is lehet értelmezni. Tehát a folyamat nem a 20. század elején kezdődött, maradjunk annyiban.
5. Az exkluzivitás, elitizmus óhatatlanul átitatja a mozgalmat.
Igazad van! De sajnos az exkluzivitás és elitizmus a történelmi egyházakat is óhatatlanul átitatja. Meg a más vallásokat is. És a politikát is, meg a greenpeace-ot, meg a bélyeggyűjtők klubját, meg bármi mást, amiben emberek megfordulnak. Maradjunk tehát annyiban, hogy a probléma az emberi gyarlósággal van, amely akár a legszentebb ügyeket és le tud ráncigálni a földre. Isten viszont elég hatalmas arra, hogy mindezen gyarlóságok, és a milliárdnyi ember eltérő érdekei, szabad akarata ellenére végül kimunkálja a történelemben a tervét, és elhozza Isten országát erre a földre.
„……………………………………………………………… Nagy
hála van bennem ezért, hiszen a Szentlélek tényleg nem csak a bűnbánat Lelke,
hanem az örömé is, és ahogy már Nehémiás idejében is hallhatta Isten népe:
nem a bánat, hanem az ÚR öröme a mi erősségünk!”
Az én tapasztalataim is megegyeznek Nehémiás és kortársai tapasztalatával.
Kizárólag a bűnbánatot (bűnvallást) követő öröm válik erőforrássá életünkben.
Ennek megtapasztalása oldja fel a szégyen gátját, ha újból élni kell ezzel.
Márpedig födi vándorutamon gyakran ez az egyedüli lehetőség, hogy ismét
erősségem lehessen az Úr öröme.
Szeretettel újra jelentkezem ezzel a bejegyzéssel
AMSZTERDAMI DOSSZIÉ A REFORMÁCIÓI FILOZÓFIÁRÓL ÉS A BIBLIA HATÁSÁRÓL (V.)
A BIBLIA HATÁSA ÉS SZEREPE DOOYEWEERD REFORMÁCIÓI FILOZÓFIÁJÁBAN (V.)
Kiváltképpen a reformáció 500. jubileumi évében, de ettől függetlenül is alapvetően izgalmas és fontos kérdés annak vizsgálata, hogy a reformáció nagy sulos/sola ötöséből (solus Christus, sola Scriptura, sola gratia, sola fide, soli Deo gloria) melyik hogyan hat tovább az idők során. Nem csak a teológiában, hanem más tudományterületeken milyen formában érhető tetten, tapintható ki akár csak reformatio absconditaként, rejtőzködő, búvópatak-reformációként, felszín alatti szellemi-lelki búvópatakként vagy éppen nyilvánvaló és jól felismerhető módon, reformatio manifestaként a nagy ötös hatása. Most ezt a hatáselemzést a 20. század eleje óta máig élő és alkotók százait mozgató holland reformációi filozófia vagy a „törvényeszme bölcseletének” (hollandul De Wijsbegeerte der Wetsidee) a legkiemelkedőbb képviselője, Herman Dooyeweerd eszmerendszerében fogjuk megvizsgálni.
(Erről többen is írtak már, mostani elemzésünkben Renato Coletto itáliai származású, dél-afrikai protestáns filozófus és teológus munkájára támaszkodunk, aki 2010-ben írta meg a Biblia szerepének, befolyásának vizsgálatáról szóló tanulmányát a reformációi filozófiára, történelmi és rendszeres teológiai aspektusokból).
Írja: Dr. Békefy Lajos PhD (Budapest, 2017.06.11. – gratisnews.hu)
Kiindulás: a Biblia hatása az egész reformációi filozófiára
Alapvető tétele Colettonak, hogy a Dooyeweerd és Vollenhoven nevével az 1930-as években indult holland, amszterdami reformációi filozófiának, kezdetben neo-kálvinista gondolkodási iránynak és iskolának nevezett szellemi érlelődésnek az alapja – különféle egyéni hangsúly különbségekkel – a Biblia. Persze nem úgy, hogy mindketten, majd az egyre világméretűbbé kerekedő mozgalom gondolkodói valamiféle bibliai filozófiát kerestek, s találtak volna benne, amit aztán egyszerűen alkalmaztak koruk és körük viszonyaira. Nm is „receptkönyvként” nyúltak a Szentíráshoz. Hanem úgy, hogy Vollenhoven többnyire textusok inspirációját használta fel gondolatai megfogalmazásához, míg Dooyeweerd a bibliai vallási alapmotívumok igei összefüggéseit felismerve, alkalmazta ezek inspirációját, erejét, dinamikáját.
Jacob Klapwijk holland református filozófus (lásd színes fotóját itt) az, aki alapos elemzést adott arról, hogy a reformációi filozófia összefüggésrendszerében a Bibliának mennyire fontos szerepe van az eredeti felismerések megszületésében, megfogalmazásában, s az imádságban, ami ennek az eredeti filozófiának a lelki támasztéka. A Bibliának első renden a teológiában van alapvető szerepe, de a keresztyén filozófiában sem hanyagolgató el. Ennek a filozófiai irányzatnak az integráló ereje igazából kölcsönvett erő, a Szentírás, Isten Igéjének az integráló ereje hat rajta keresztül is.
Hogyan befolyásolhatja a Biblia a filozófiát?
Nem egy az egyben. Dooyeweerd szemléletében és véleménye szerint mindenfajta keresztyén
filozófia bázisa, alapja a teljes Szentírás (tota Scriptura), nem pedig egyes versek vagy könyvek. Az ilyen irányvételű filozófia nem merül bele exegetikai részletekbe, mert ez akkor már teologizálás lenne, hanem a Biblia inspiráló erejét igyekszik felfogni és hasznosítani szellemi építkezésében. Vannak persze igeversek, melyek megfogalmazzák és alapját képezik a filozófia által hasznosítható bibliai vallási alapmotivációnak. A reformációi filozófia szinte valamennyi képviselője egyezik abban, hogy a Biblia központi és integráló vallási motivációját ezzel a formulával lehet summázni: „teremtés, bukás és jóvátétel, kiengesztelődés Jézus Krisztus által a Szent Lélek közösségében”. Ez a koncentrációs pontja a bibliai üzenetnek. Másképpen azt jelenti ez, hogy a keresztyén filozófia „hozott anyaggal” dolgozik, azaz a teremtett valósággal, amit maga előtt talál, s aminek isteni, „teremtői érintettsége és minősítése van”. Teremtés és kijelentés már egybefonódnak, hiszen a Biblia első lapján ott látjuk ezt a szoros összekapcsolódást Isten „Legyen!” parancsszava és a létrehozás, keletkezés, létrejövetel között. A bukás, az eredendő bűnnek pedig tapasztalati illusztrációja a történelem, míg a megváltás realitása nem csak a kereszt eseményben áll előttünk, hanem abban is, hogy utána bekövetkezik az, amit Jézus előre megmondott: elküldi tanítványaihoz a Paraklétoszt, a vigasztaló, pártfogó, minden igazságra elvezető Lelket. A keresztyén filozófia ezekre a konstans bibliai alapelemekre támaszkodik, de következtetéseit nem tudja, s nem is akarhatja felcímkézni bibliai versekkel. Gondolati inspirációját a teljes bibliai kijelentés tágas tartalmából meríti. Dooyeweerd tehát nem egzegetikai, írásmagyarázati összefüggésekben alkalmazta a Bibliát, hanem a filozófia bibliai, teljesebb értelemben vett motiválására.
A kálvinista világszemlélet, és főként Isten Igéje a híd a filozófia egyetemessége felé
Dooyeweerd kezdetben azt a nézetet képviselte, hogy a vallási alapmotívum bibliai panelljei és a filozófia között van valamiféle híd, ez pedig a kálvinista világszemlélet. Ő kifejezetten hasznosnak tartotta ezt a hídszerepet, de már 1935 körül kezdett elmozdulni ettől a szemlélettől, s új pozíciót keresett. Azt fogalmazta meg ekkortájt, hogy a filozófia nem lehet valamilyen részlegesség vagy lokalitás feldolgozása, átdolgozása, variációja, hanem az egyetemes értékek felé kell mennie és vezetnie az embereket. Dooyeweerd expresszionista irányba (Taylor) mozdult el, nevezetesen felismerte, hogy minden közösségnek meg van a maga sajátos világnézete, filozófiája, tudománya, amiben kifejeződik (expressions) saját szellemisége, jellegzetessége. A részlegességben rejlő vonzás azonban igényli az egészben, a teljesebb, egyetemesebb szinten történő elhelyezést. Dooyeweerd ebbe az irányba indult el.
Így Dooyeweerd elmozdult a kuyperi kálvinista világnézet zárt rendszerétől, s felismerte, hogy a világnézet és a filozófia ugyanabból a talajból nőnek ki, de két különböző hajtásról, fáról van szó, csak a talaj közös. Dooyeweerd esetében ez azt jelenti, hogy mind a filozófia, mind a világnézet ugyanazon vallási talajhoz kötődik. Filozófiájában megpróbált ellépni a világnézet viszonylagosságaitól a filozófia egyetemes érvényessége irányába (egy későbbi írásban külön foglalkozunk az irányvétel, irányultság kérdéskörével, az én, a hit végső irányvételével, a valóság irányvételével). Ez a megfontolás áll Dooyeweerd későbbi gondolkodása hátterében, amikor is szívesebben beszélt keresztyén, s nem kálvinista filozófiáról. Olyan filozófia kiépítésén fáradozott, amelynek alapja Isten Igéje, s annak egyetemes érvénye, nem pedig a holland református közösség világnézetének relatív bázisa. Ebből következően és kimutathatóan elmozdult a református alapelvektől (gereformeerde beginselen), a felekezeti partikularitástól az egyetemes érvényesség felé. Ezt pedig a Biblia, Isten egyetemesen, sőt kozmikus mértékben, de egyénileg is érvényes Logosza, Szava, Igéje, s nem a felekezeti elvek alapozzák meg… (Folytatjuk)
Elérhető:
https://www.blogger.com/blogger.g?blogID=4875085957745160042#editor/target=post;postID=6127045205727705323;onPublishedMenu=allposts;onClosedMenu=allposts;postNum=0;src=link
nagyon örülök ennek az írásnak 🙂
Érdekes egybeesés, hogy az utolsó két kommenttel párhuzamosan Polányi filozófiai műveit olvastam, ami igen érdekes gondolatokat vetett fel bennem.
Elnézést kérek a többi kommentelőtől, merta gondolatomat egyelőre aligha tudom közérthetően megfogalmazni — különösen azok számára, akiknek a hallgatólagos avagy valamiről valamire megismerés témája ismeretlen…
Először hadd indítsak két látszólag nagyon nem ide való Polányi idézettel:
„Két alternatív struktúrát azonosíthatunk így, egyelőre figyelmen kívük hagyva egyes jellegzetességeiket. Amíg X-re nézünk, addig nem figyelünk X felől valami másra, ami a jelentése lenne. Arra, hogy X felől jelentésére figyelhessünk, fel kell hagynunk azzal, hogy X-re nézzünk, viszont abban a pillanatban, hogy X-re nézünk, nem értjöük tovább a jelentését. A jelentés elismerten tartós dolog; ha egyszer kialakul, nem mindig lehet megszüntetni ás aligha lehet valaha is
teljes, de teljessé válna, ha X-re ismét teljességgel mint objektumra néznénk.
Personal Knowlegde című könyvemben bemutattam X jelentésének azt a fajta megszűnését, amikor X logikai specifikálhatatlanságának következtében irányítjuk át figyelmünket magára az X-re. Mindebből azonban nem derül ki, miként támadnak destruktív erők a figyelem átirányításából. Arról van itt szó, hogy figyelmünket, amely valamely dologtól (vagy dolog révén) annak jelentésére irányul, azáltal tereljük el, hogy magára a dologra nézünk. Látni fogjuk, hogy egy dologtól jelentésére figyelni annyi, mint interiorizálni, ehelyett viszont magára a dologra nézni annyi, mint exteriorizálni, elidegeníteni. Ennek megfelelően azt mondjuk, hogy egy dolognak interiorizálás révén kölcsönzünk jelentést, illetve, hogy jelentését elidegenítése révén számoljuk fel.
[…]
Megmutattam, hogy a testünkről szerzett járulékos tudás miként terjedhet ki a pálcára is, amellyel utunkat kikopogtatjuk. Amikor pedig beszéd, olvasás vagy írás közben használjuk a nyelvet, testi lehetőségeinket terjesztjük ki, és intelligens emberi lényekké válunk. Azt mondhatjuk, hogy amikor megtanuljuk használni a nyelvet, egy szondát vagy egy szerszámot, tudatossá tesszük magunkban ezeket, ahogy a testünknek is tudatában vagyunk, akkor interiorizáljuk ezeket a dolgokat, és mintegy beléjük költözünk. Önmagunk ilyen kiterjesztései új képességeket fejlesztenek ki bennünk; így működik egész oktatásunk is; ahogyan valamennyien interiorizáljuk kultúrális örökségünket, olyan személlyé fejlődünk, aki e felfogás alapján látja a világot és tapasztalja az életet.
Az interiorizáció jelentéshez segít bennünket, az elidegnedés viszont megfoszt tőle; ha e kettőt felváltva alkalmazzuk, akkor együttesen fejleszthetik a jelentést — ez a fajta dialektika azonban meghaladja e helyütt tárgyalandó témámat.” (Polányi filozófiai írásai I., Budapest, 1992, Atlantisz Kiadó, 166-167 és 169-170 oldalak, kiemelések a könyvből)
Mindezekkel a gondolatokkal, továbbá Polányi néhány egyéb felvetésével (valóságos az, ami a jövőben, ha előre nem is teljesen kiismerhető módon manifesztálódni fog, minél gyakrabban, annál valóságosabb; a hallgatólagos triász: megismerő, valamiről, valamire; egymásra épülő triászokkal egyre valóságosabb ismeretekre teszünk szert stb.) párhuzamosan olvasva a református majd pünkösdi hagyományról szóló cikket, azon kezdtem gondolkozni, hogy a történelmi protestáns hagyomány a hitvallásokkal, kátékkal hitvitákkal stb. az Isten externalizációjában erős, míg a pünkösdi hagyomány az internalizációjában.
Történelmi protestáns háttérből jövő testvéreim számára talán furcsa lesz, de kevés az, ha Krisztus a legvégső célunk: Krisztus életünk kiiindulópontja is akar lenni: „Maradjatok bennem, és én tibennetek”, ld. bővebben a szőlőtő példázatát a Jn 15-ben. Arra szólít fel, hogy helyezkedjünk bele, éljünk benne, rajta keresztül lássunk, akárcsak
egy szemüvegen keresztül, benne maradva teremjünk gyümölcsöt.
Ahogy én látom szükségünk van felváltva Istenbe belehelyezkedve, benne élve ismerni meg a világot meg az embereket körülöttünk illevte Istent önmagáért néznünk (imádságban, dicsőítésben, prédikációban, hitvallásban stb.)
Egy másik érdekes gondolat a valamiről valamire megismerés kapcsán a Szentháromság, ami egymásra mutat, és így a Szentlékek megtanít mindarra, amit Krisztus tanított, Krisztust nézve ismerhetjük meg az Atyát stb.
Ádám,
érdekelne, mit gondolsz az előző kommentemről, különösen azIstennel kapcsolatban történő benneélés illetve eligenedés — Istenre mint végcélre figyelés és Istenről emberekre/világra figyelés — témakörében… Illetve nem szeretném ha a másik poszt alatt folyó kommentözönben ez a téma teljesen elsikkadna 🙂
dzsaszper,
szerintem jó nyomon jársz, amikor Polányi „from-to” struktúráját a Szentlélek általi (en pneumati) megismeréssel hozod összefüggésbe. Amit ő leír, az nagyon jól illeszthető a Lélek általi bensőségességhez. Én is erre tettem kísérletet itt és itt.
Én még azt szeretném kérdezni, hogy más evangélikusok hogy vélekednek ezekről a dolgokról? Illetve van olyan ezekről, hogy hivatalos álláspont?
endi, erről szerintem evangélikusokat kérdezz meg.:)
Nagyon jó ez a sorozat, és a júliusi szünet is kapóra jön, mert így legalább van időm visszaolvasni, amit kihagytam.
A „pünkösdi filozófus” (aki amúgy kálvinista is), James K. A. Smith szerintem megérdemli, hogy leírjuk a nevét. Nekem az elmúlt években a legfontosabb szerzője, a Who’s afraid of postmodernism-mel kezdtem, aztán jött a Thinking in Tongues, most a Speech and Theologyt és a Rdacial Orthodoxyt olvasom. De ha már szóba került Smith, kíváncsi lennék, ha majd visszajössz: mit gondolsz a Smith mellett John Milbank, és Graham Ward nevével fémjelzett „radikális ortodoxiáról”?
Szia Illés,
igen, K. A. Smith az, akire utaltam. A Radical Orthodoxy nem volt annyira a figyelmem központjában, de amennyit ismerek belőle, azt egyszerre izgalmas és kockázatos projektnek látom. Izgalmas, hogy megpróbálja filozófiai alapon visszabontani a modernizmus világképét, és hogy eljut ebben egészen a skolasztikusokig, sőt, rajtuk túlra, az egyházatyákig. Izgalmasnak tartom, hogy választóvonalat lát a nominalizmusban, én is érzem, hogy a nyelv puszta reprezentációs felfogása felelős lehet a posztstrukturalizmus zsákutcájáért. Kockázatosnak tartom viszont a neo-platonista ontológiára való támaszkodást, és zsigerileg idegenkedem a teológiai mozgalom anti-kapitalizmusától (szocializmusától). Viszont alapvetően érdekel és szívesen olvasnék többet a képviselőiktől.
Elolvastam.
Örülök, hogy vannak magyar teológusuk is, akik ugyan úgy emberek, mint én. 🙂
Ami engem illet elsősorban Jézus teológiájára éhezem és szomjazom, de természetesen elolvasom, meghallgatom az emberi teológiákat is.
Első, talán elhamarkodott véleményem, hogy „altatásnak” tökéletes ez az írás.
A szerző többször utal arra, hogy igen sok árnyoldala van a pünkösdista karizmatikusságnak, de van sok nagyon vonzó oldal is, a szerző szubjektív érzése, személyes bibliai értelmezése, vélelmezései alapján.
Néhány megállapítása viszont figyelemre méltók számomra is 🙂
Elgondolkodtató például, hogy az árnyoldalak mellett hol Terjed/terjedt el ez a mozgalom és milyen hatalmasra duzzadt ezeknek a híveknek a száma.
idézet:
” A pünkösdi mozgalom a kereszténység leggyorsabban növekvő ága:
Dél-Amerikában, Afrikában és
Ázsiában
a pünkösdi mozgalomnak köszönhetően megsokszorozódott a keresztények száma. ”
A „robbanásszerű növekedés” tényleg a Szentlélek erejének a megnyilvánulása amit Jézus ígért az apostoloknak, vagy esetleg az utolsó idők hitető szellemeinek a munkáinak eredménye?! A hitetés eredményei az Egyházban?!
Nézőpont kérdése. Kinek mi kedves, mire szeretne fókuszálni. Ez csak egy példa .
A karizmatikus nyelveken szólás gyakorlata is nagy dilemma számomra.
A hívőségem kezdetén szembejött velem, hívő testvérek által. Már több mint 30 éve folyamatosan tapasztalom a falakat, amikor bibliailag tisztázni szeretném a mai gyakorlatot.
Az utóbbi években pedig a Szent Szellem káromlásnak egy új nézőpontja kezd bennem kialakulni..
Sokszor hivatkoztak pünki testvérek arra, hogy aki ezeket a „jelenségeket” nem tulajdonítja a Szent Szellemnek azok bizony káromolják a Szent Szellemet. Én meg azt mondanám ki halkan, ha kimondanám, hogy ha valaki a Szent Szellemnek tulajdonít valamiféle jelenséget, vagy „mondást” de az nem a Szent Szellemtől van bizonyos tekintetnem káromolja a Szellemet, nem?!
Az ÚR-Isten nevét nem vehetjük a szánkra hiába , igaz?!
Nem tudom, hogy ki hogyan értelmezi Mt7,15-23 részt, de nekem erősen a pünkösdista karizmatikusságra hajaz. Jézus végső szava az egyik legkeményebb mondás az Evangéliumban: „Akkor világosan megmondom nekik: »Semmi közötök hozzám, sohasem ismertelek titeket! Menjetek előlem, ti törvényszegők!«”
Szívesen hallgatnék egy-két pünki tanítást erről a bibliai részről. A több mint 30 éves hívőségem alatt mindösszesen 1x találkoztam ezzel az igerészre vonatkozó tanítással a sárbogárdi Varga Zsolttól, aki az előbb említett Jézusi kemény mondást egyáltalán nem említette a tanításban/prédikálásban.