A modern hisz az objektív igazságban, a posztmodern nem hisz benne. Valóban ennyire egyszerű a képlet? Egyik kedves professzorom, C. Stephen Evans tavaly új összefoglaló tanulmányt jelentetett meg Kierkegaard életművéről (Kierkegaard: An Introduction. Cambridge University Press, 2009). A könyv egyik bekezdése rávilágít a modern és a posztmodern között meglévő ismeretelméleti rokonságra. Evans azt állítja, hogy a posztmodern alapvetés sokkal közelebb áll a modern filozófiai hagyományhoz mint azt posztmodern gondolkodók általában elismerik. Mind modern mind posztmodern filozófusok elkötelezték magukat a következő premissza mellett: ha van objektív igazság, akkor van olyan módszer is, mely garantálja számunkra az igazsághoz való hozzáférést. A különbség csak az, hogy míg modern filozófusok – Descartes-tól Husserlig – azt gondolták, hogy van ilyen módszer (bár a véleményük eltért azzal kapcsolatban, hogy melyik az), posztmodern szkeptikusok kételkednek abban, hogy létezik ilyen módszer, és levonják ebből a következtetést: nincs objektív igazság sem.

Evans szerint Kierkegaard magával a premisszával sem értene egyet. A 19. századi dán filozófus nem osztotta volna posztmodern gondolkodók feltételezését, hogy a klasszikus fundácionalizmus kudarca egyenesen az igazság ideáljának összeomlásához vezet. A valóság Isten számára rendszer, ebből kifolyólag akkor is létezik, ha mi nem vagyunk képesek megtalálni a helyes nézőpontot. Ha nem találtunk még megfelelő módszert a valóság megismerésére, az nem jelenti azt, hogy fel kellene adnunk az objektív igazság fogalmát. Persze Kierkegaard szerint nincs valódi ismeret a szubjektum, az egyén bevonódása és megismerő bensőségesség nélkül, és nem létezik valódi ismeret isteni kinyilatkoztatás nélkül sem. Ami őt a modern és a posztmodern gondolkodóktól megkülönbözteti, az nem a módszerről való vita, hanem a módszer és az igazság közötti kapcsolat megítélése. Ha nincs megfelelő módszer, mely a tévedés lehetőségét kiiktatná, Kierkegaard szerint objektív igazság akkor is van.

Azért tartom izgalmasnak Evans gondolatmenetét, mert azt a gyanút erősíti bennem, hogy bármilyen radikálisnak is tünteti fel magát a (gyorsan öregedő) posztmodern alapállás, a valódi szakadék továbbra sem a modern és a posztmodern között húzódik, hanem mindkettő és a hit között. A modern is és a posztmodern is az emberi autonómiában hisz (csak az egyik büszkén, a másik rezignáltan), a keresztény hit viszont Istentől való egzisztenciális függés.