A bűnbánat nem csak erkölcsi mozzanat. Ha pusztán erkölcsi mozzanat volna, soha nem szembesülnénk a Törvényadóval, mindig csak a törvénnyel lenne dolgunk, azt pedig akár ki is játszhatjuk. A valódi bűnbánat nem a törvény, hanem a Törvényadó előtt hajol meg. Az igazi bűnbánó tudja: ha a törvény egyetlen parancsolatát megszegte, az egészet szegte meg, hiszen magát a Törvényadót vetette meg, nem csak egy személytelen elvet vagy parancsolatot (Jak 2,10-11). Ha a Törvényadót vetette meg, akkor pedig nincs méricskélés, nincs farigcsálás, ellentételezés, kozmetikázás. Akkor a bűn személyes ügy. És itt válik a dolog hátborzongatóvá, és ugyanakkor szívet melengetővé is. Az igazi bűnbánó lelkét belső remegés járja át, megszeppen, elnémul, megilletődik, megsemmisül, és mégis, ez a halogatott, gyűlölt, majd váratlanul rászakadó kiszolgáltatottság juttatja el őt a léte célját jelentő szeretetkapcsolatra.
A Szent jelenlétében a bűnös végtelenül többet él át, mint a vádlott, amikor a tárgyalóteremben kihirdetik az ítéletet. Nem csak azt látja, hogy hibázott, hanem azt is, hogy ki ellen vétett. A bűnbánat szembesülés a Szenttel. Jákób az égig érő lajtorjás álmából felébredve azt mondta: „Milyen félelmetes ez a hely!” Mikor Mózest megszólította az ÚR a csipkebokorból, Mózes „elrejtette az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre”. Azon az éjszakán, mikor Jézus a tengeren járva közeledett a tanítványokhoz, ők azt hitték, hogy kísértetet látnak, és „megrettentek”. A csodás halfogás után Pétert „nagy félelem fogta el”, és azt mondta Jézusnak: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” János apostol Patmosz szigetén úgy esett a feltámadt Jézus lába elé, „mint egy halott”. Dániel összeroskadt és napokig beteg volt, mielőtt „imádsággal és könyörgéssel, böjtölve zsákruhában és hamuban” az Úristenhez folyamodott. Ézsaiás azt mondta: „Jaj nekem, elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim.”
Kálvin szerint az ember egészen addig nem érzi át kellőképpen jelentéktelenségét, ameddig nem kerül a Mindenható jelenlétébe. Ez a jelenlét a Biblia szereplőit egyszerre töltötte el csodálkozással és félelemmel. A félelmet egyrészt a teremtmény és a teremtő közötti különbség felismerése okozza, létünk viszonylagosságával való szembesülésünk az Abszolút társaságában, másrészt a bűn, melyet hirtelen és váratlanul személyes kategóriaként élünk át. Valaki ellen vétkeztünk, nem valami ellen, és ez a Valaki végtelenül nagyobb nálunk. Kedvünkre farigcsálható törvények helyett magával a Törvényadóval állunk szemtől szemben. Lesütjük a szemünket, de leginkább eltűnnénk a színről, sőt, azt kívánjuk, bárcsak a föld nyelne el bennünket. Ebben a pillanatban minden további magyarázat nélkül értjük, miért gondolta Sartre, hogy a pokol a másik tekintete, és azt is pontosan értjük, miért akarta tagadni ezt a Másikat.
Rudolf Otto A szent (Osiris, 1997) c. könyvében vallástörténeti szemszögből írja le az élmény általános vallási vonatkozásait. Otto szerint amióta az ember ember, újból és újból szembesül azzal a félelmes ténnyel, hogy van nála valami nagyobb, szentebb, más valóság, és ez „szinte őrjítő erővel tudja megindítani és betölteni a lelkét”. Ez egy „rettentő titok” – mysterium tremendum –, mely félelmet és szorongást vált ki az önmagát végesnek és bűnösnek érző emberből. Tersteegen éneke ezt az érzést fogalmazza meg a keresztény istentisztelet számára: „Itt az Isten köztünk, minden csendre térve, őelőtte hulljon térdre…” Ami kiváltja a rettentő titok érzését, az pedig a Numinózum. Otto legalábbis így hívta, hogy megkülönböztesse ezt az érzést attól a félelemtől, amit a démoni jelenléte vált ki az emberekből. A Numinózum tiszta, nemes, a borzongást éppen a végtelen tisztasága, fennköltsége, magasztossága idézi elő.
C. S. Lewis Otto nyomán a következőképpen szemlélteti a Numinózum lényegét. „Tegyük fel, hogy valaki azt mondja nekünk: a szomszéd szobában egy tigris bujkál. Bizonyára veszélyben éreznénk magunkat, s megijednénk. De ha azt mondanák: ’kísértet járkál a szomszéd szobában’, és mi elhinnénk, akkor nyilván szintén megijednénk, de másképpen. Nem a veszély ismeretén alapulna a félelmünk, hiszen az ember elsősorban nem attól fél, hogy a kísértet mit árthat neki, hanem magától a kísértettől ijed meg. Inkább hátborzongató, mint veszedelmes: az így keletkező félelmet talán Rémületnek nevezhetnénk. A hátborzongató érzéssel eljutottunk a Numinózum határvidékére. S most tegyük fel, hogy egyszerűen azt mondják nekünk: ‘hatalmas szellem van a szomszéd szobában’, s mi elhisszük. Ebben az esetben nem is annyira valami veszélytől való félelmet éreznénk, hanem inkább mélységes felindultságot. Csodálkoznánk és szinte összezsugorodnánk – elégtelennek éreznénk magunkat egy ilyen látogató fogadására, s arra éreznénk késztetést, hogy leboruljunk előtte – olyasmit éreznénk, amit Shakespeare így fejezett ki: ’Szellemem megtorpant előtte.’ Ezt az érzést mondhatjuk hódolatnak, azt pedig, ami kiváltja: Numinózumnak.” (A fájdalom. Harmat, 1992, 13)
Lewis egy modern példával is illusztrálja ezt. A The Wind in the Willows (A szél a fűzfák között) c. könyvecskében a Patkány és a Vakond megpillantja Pánt. „Te Patkány” – suttogta lélegzethez jutva a reszkető Vakond. – „Félsz?” „Félek?” – suttogta a Patkány, s a szemei kimondhatatlan szeretettől csillogtak. – „Félni? Tőle? Soha, ó soha. És mégis, – mégis, ó Te Vakond, félek.” Ebben a példában képes a Mindenható torz árnyéka is kiváltani a mysterium tremendum érzetét. Már az árnyékban is benne lehet a csodálat és a félelem belső kavargása, az a szent megilletődés, amit a Numinózum közelsége ébreszt a véges és bűnös emberben. A Biblia azonban egy ennél nagyobb és szentebb valóságot tár elénk. Maga a Teremtő nyilatkoztatja ki magát embereknek, akik a jelenlétében reszketnek, összezsugorodnak és megszeppenve elhallgatnak. A csodálat és a félelem ebben a találkozásban egymást erősítik. A félelmet a csodálat váltja ki, a félelem pedig tovább erősíti a csodálatot. Az a modern törekvésünk, hogy Istent megszelídítsük, és a vele kapcsolatos félelmet eleve indokolatlannak állítsuk be, végső soron éppen a csodálatunkat teszi tönkre.
Van azonban itt egy felemelő paradoxon is. Amikor az ember úgy jut bűnbánatra, hogy magával a Törvényadóval találkozik és előtte teszi le a fegyvert, általában két szót hall a Törvényadótól. Ez a két szó a Numinózummal való találkozás állandó kísérőjelensége a Bibliában. A két szó így hangzik: „Ne félj!” Patmosz szigetén a fénylő tekintetű Emberfia ráteszi Jánosra a kezét és azt mondja neki: „Ne félj!” A hajóban a csodatévő Jézus jelenlétében reszkető Simonnak Jézus azt mondja: „Ne félj!” Az éjszakai őrváltás idején a tengeren járó Jézusban kísértetet látó tanítványoknak az Úr azt mondja: „Ne féljetek!” A szent jelenlétében önmagát kárhoztató Ézsaiásnak azt mondja a szeráf: „bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva”. A sziklarepedésből az Örökkévaló dicsőségét hátulról szemlélő Mózesnek bemutatkozik a szent Név: „Az ÚR, az ÚR irgalmas és kegyelmes Isten! Türelme hosszú, szeretete és hűsége nagy!”
A bűnbánó belső remegése a legtermészetesebb érzés a Szent jelenlétében. Minden oka megvan a csodálattal teljes félelemre. A Szent pedig éppen ekkor tudja őt átkarolni. Csak ekkor. Ahhoz, hogy a Szent szeretete kiűzhesse a félelmet, a félelemnek előbb meg kell jelennie. Különben csak a törvényt alakítgatjuk a magunk képére, hogy elérjük felmentetésünket. Abból azonban nem lesz valódi találkozás. Az tud felmenteni, aki előtt bűnösöknek bizonyulunk. Csak az mondhatja, hogy ne féljünk, akivel kapcsolatban mindennél természetesebb érzés a félelem. Csak az tud meggyógyítani, akinek a jelenléte előbb halálosan megsebzett bennünket. Minden egyéb bálványimádás.
Ha megvizsgálod a posztodat abból a szempontból, hogy milyen istenképet alkalmaz, akkor szerinted egy lehető legjobb és legigazságosabb Istenről szól, aki a lehető legjobbat akarja az emberiségnek?
Egy ilyen Isten miért akarná, hogy remegjünk? Szerintem ez egy ószövetségi téveszme. Isten azt akarhatja, hogy a nekünk és szeretteinknek földi értelemben előnyös mértékig szerények legyünk, nem többet.
Egy igazságos Istennek tök mindegy, hogy a szabályszegéssel az elvet vagy Őt sértjük, mivel nem sértődős, és az elv a mi jólétünkért van. A sértődékenység emberi tulajdonság, a sértődős isten egy antropomorf fikció.
Isten szabályait azért célszerű betartani, hogy már itt a földön boldogok legyünk. Aki Isten szabályait megszegi, az a legkézzelfoghatóbb módon a saját és a szerettei földi boldogságának árt.
Ha abból a szempontból vizsgálom meg a posztomat, hogy én milyen optimális Istent tudnék elképzelni, akkor ez egy rossz poszt. De én már nagyon régen feladtam, hogy ki akarjam találni Istent. A bejegyzés a Biblia Istenéről szól és a bűnbánatról. A karma egy másik istenképhez kapcsolódik. A legmélyebb örömöm éppen abból fakad, hogy Isten más, mint amilyet én alkotnék. Szeretem és félem azt az Istent, akit a Bibliából és a Szentlélek által megismertem.
@Vértes László,
azt nagyon nem értem, miért kellene a remegésnek bármiféle köze legyen Isten bármiféle (számomra csak feltétlezett) sértődöttségéhez?
Kedves Dzsaszper! Ha számodra pozitív és önkéntes dolog a rettegés, akkor logikus, hogy nem érted. Egy lehető legjobb és legigazságosabb Isten miért rettegtetne bárkit más okból, mint hogy a szabályszegésével kárt okoz magának és az embertársainak? Ha ez az egyetlen lehetséges ok, akkor bátran ki lehet mondani, hogy Isten szabályait megszegve az illető kárt okoz magának és embertársainak, ez a valódi gond.
Kedves Ádám!
Én sem gondolom, hogy Istent mi találhatjuk ki. Sokkal inkább arról a logikáról beszélek, amely a politeizmustól a monoteizmuson át az Újszövetségig vezet. Ez a logika arról szól, hogy istennel kapcsolatban fokozatosan feladunk minden antropomorf feltételezést, első körben azt, hogy a bokornak más istene van, mint a pataknak. Azután hogy a szépségnek más istene van, mint a tudásnak. Azután hogy Isten egyszerre többféle lényegű is lehet. Végül hogy a negativitás valahogy beleférhet az istenprofilba. Ami marad, az a Jézus által tanított végtelenül jó, végtelenül szerető, végtelenül igazságos Isten, aki minden embernek a lehető legjobbat akarja.
Ha ezt beláttuk, már csak ki kell gyomlálni a következetlen kegyességet az istenképünkből, hogy kiderüljön: Isten minden szabálya értünk van, vagyis Isten nem istenközpontú, hanem humanista, és mivel mindentudó, jobban megbízhatunk az Ő humanizmusában, mint a saját hangyahumanizmusunkban. Isten szabályait megszegni nem Isten miatt gond, hanem a saját jól megfontolt földi javunk miatt.
Kedves László! Jézus nem tanított ilyen vallásevolúciós doktrínát.
Kedves László,
remegésről beszéltem… amikor valami hatalmasat érzékelsz és beleremegsz…
Volt már olyan, hogy felmásztál egy hegycsúcsra, kiértél és megláttad a kilátást, a környező hegyvonulatokat és beleremegtél a látványba?
Valami ehhez fogható remegést lehet átélni Isten jelenléténen is, olykor még intenzívebben…
Köszönöm ezt a posztot!
Ne haragudj, hogy ezt mondom, ízlés kérdése, de örülök, hogy a sok darwinos és evolúciós poszt után újra ilyesmiket lehet olvasni itt 🙂 [persze nyilván azoknak is meg van a hasznuk, remélem nem értesz félre]
Jó, hogy megfogalmazod azt, hogy mekkora különbség van a törvény és a Törvényadó elleni vétek között. Erre én is már egy ideje ráébredtem, de nem tudtam magamnak így megfogalmazni.
Kedves Vértes László,
„minden szabálya értünk van, vagyis Isten nem istenközpontú, hanem humanista”
Ez valahol érthető és részben igaz. De máshonnan pedig nem az. Isten Istenközpontú, de nem beképzelt. Hiszen másképpen nem lenne olyan elképesztő Jézus kijelentése, hogy az Atya úgy szeret minket, ahogyan Őt szereti. Ha Isten nem Jézust (kis képzavarral élve: Önmagát) szereti legjobban, akkor nem nagy szám, hogy a hozzánk való szeretete ehhez hasonló.
Hadd hozzak még három igét:
Én vagyok az Úr, ez a nevem, és dicsőségemet másnak nem adom, sem dicséretemet a bálványoknak. (Ésaiás 42:8)
Enmagamért, enmagamért cselekszem; mert hogyan szentségteleníttetnék meg nevem?! És dicsőségemet másnak nem adom. (Ésaiás 48:11)
Mert az Isten, mikor ígéretet tett Ábrahámnak, mivelhogy nem esküdhetett nagyobbra, önmagára esküdött (Zsidókhoz írt levél 6:13)
Igen, itt az Ószövetségről van szó. De hiszem, hogy Isten tegnap, ma és holnap is ugyan az az Isten. Tehát amit Ő Önmagáról kijelentett az Igében (és nem az, amit gondoltak róla); az megáll, és nem holmi „ószövetségi tévedés”.
„Jézus nem tanított ilyen vallásevolúciós doktrínát.”
Szerintem tanított, amikor azt mondja, hogy Isten maga a szeretet, és hogy az üdvözülés terén Istennél semmi sem lehetetlen. Aki maga a szeretet, és ebben nem ismer lehetetlent, abban nincs semmi negatív az ember szempontjából. Ez maga a doktrina, bár inkább Istennel kapcsolatos végső kinyilatkoztatásnak tartanám.
Kedves Idealista! A nicked akkor lenne hozzád illő, ha Istent a lehető legjobbnak és legigazságosabbnak tartanád, aki a lehető legjobbat akarja az emberiségnek.
„Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat. Mert bizony mondom néktek, hogy amíg az ég és a föld el nem múlik, egy ióta vagy egy vessző sem vész el a törvényből, míg minden be nem teljesedik. Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában.” (Jézus Krisztus)
Helyes, egyetértek. Mi a törvény (vagyis a Tóra)? Mózes öt könyve a maga szabályaival. Jézus ezekről mondja, hogy érvényben maradnak. Mi a próféták tanítása: tartsatok bűnbánatot, térjetek vissza az Úrhoz, várjátok a Messiást. Jézus ezekről mondja a választott népnek, hogy aki eltér a parancsoktól, és mást tanít, az kicsi lesz az örök életben, de nem a pokolban, hanem a mennyben.
Ehhez képest mit olvasunk az ApCsel 10, 1-33-ban? Azt, hogy az összes ószövetségi étkezési tilalom érvényét veszti, isteni utasításra. Elég ok ez arra, hogy komolyan vegyük Jézus szavait arról, hogy Isten maga a szeretet, és ne ragadjunk bele az Ószövetség apró következetlenségeibe? Célszerűbb elfogadni, hogy az Ószövetség az akkori emberek megértésének színvonalát tükrözi, Isten viszont tényleg a végtelen szeretet és jó akarat, mint szembesülni a feloldhatatlan ellentmondásokkal, pl. hogy a törvény iótája is örökké érvényes, akkor hogy válhat pár év múlva érvénytelenné. Vagy hogy Pál alapján körülmetélkedés nélkül is mindenki meghívott, egyenrangú a korábbi választottakkal, pedig Ábrahám másképp értette az ígéretet.
@Vértes László:
Tömören azt gondolom, hogy Isten a szeretetében sem megszeledíthető. Ha az lenne, akkor az Atya nem engedte volna keresztre feszíteni a szeretett fiát, akiben gyönyörködik…
Igen, Isten szeretet. Egészen annyira, hogy ez a kereszthalál is belefért értünk, pedig igazán csak Krisztust szereti az Atya, és bennünk is Krisztust szereti.
Szóval ez a szeretet és ez a humanizmus is tartogathat számunkra meglepetéseket. Olykor akár fájdalmat és szenvedést is… ha Krisztus fájdalmat és szenvedést vállalt értünk, ő a Mesterünk és mi a tanítványai vagyunk…
Sokszor Isten szeretetéhez és humanizmusához köze sincs annak, amit mi itt a Földönm szeretetnek és humanizmusnak hívunk.
Továbbra is ellentmondást látok Vértes László és Jézus Krisztus között. Jézus Krisztus soha nem beszélt „ószövetségi téveszmék”-ről. A Tórához való hozzáállását inkább a γέγραπται (meg van írva) kifejezés tekintélyként való használata jellemzi. Az étkezési szokásokat sem csak eltörölte, hanem betöltötte azokat azáltal, hogy testében lebontotta az elválasztó falat zsidó és pogány között. Ennek a bibliai teológiája gyönyörű, de a poszt témájához képest off, úgyhogy most nem megyek tovább.
Nagyon jó,építő poszt.Fontos téma a bűnbánat kérdése de engem valami más fogott meg a posztban,ez a jelenség végigvonul a poszton,ez pedig a
„szent jelenléte”,a „szent jelenlétében lenni”.Ez egy megrendítő „élmény”volt azok számára akik átélték.Amolyan „szent félelem”.Nazo írt egy jó posztot a „Félelem vallásáról”.Érzékelek áthallásokat a két poszt között.Ott idéztem a Zsid.12,21-et.Mózes számára annyira félelmetes volt a látvány,hogy remegett a félelemtől.Ezékiel számára aki betekintést kapott a mennyei világba,az Úr dicsőséges látványa hódolatra indította(Ez.1.rész).Számára is félelmes volt a látvány(22.vers).Ezékiel többször beszél arról,hogy „megragadta”,”elragadta” az ÚR(pl.1,3 és 3,14).Ezek alapján Isten a kezdeményező.Lehet,hogy költői vagy naiv a kérdésem:hogyan juthat és maradhat az ember a „szent jelenlétében”?Ennek az alapja Isten kezdeményezése vagy az ember is „tehet”valamit?Arra gondolok itt,hogy egy nagyon komoly és odaszánt életű hívő embernek Isten amolyan válaszként megengedi,hogy betekintést nyerjen a transzcendens valóságba?Vagy pedig ez Isten szuverén és kezdeményező döntésén múlik?
Engem izgalomba hozott a poszt-nak eme vonulata.Szerintem a poszt inkább erről az élményről,jelenségről szól mint a bűnbánatról,amely,ismételem:nagyon fontos téma.A poszt kitűnően összekapcsolja a két dolgot.Szólt hozzám a poszt,de egyben megrendített is.Gyarló és bűnökre hajlamos ember vagyok.Nekem egy picit hiányzik a kegyelem,de a sorok között egy-két helyen megjelenik.
Végül:ebbe a jelenlétbe az ember nagyon szigorú szabályok mellett juthat be,Mózes tapasztalata nagyon fontos itt(2Móz.33,17-23)!Engem egyébként elgondolkodtat a 2Móz.24,9-11.Ez utóbbi ige azt mondja,hogy ezek a vezetők látták Istent míg Mózes csak a hátulról láthatta meg.Isten kezével betakarta Mózest.Talán túlhangsúlyoztam az általam
kiválasztott ÓSZ-i részeket,de erről a jelenségről mintha sokkal kevesebbet olvasnánk az ÚSZ-ben vagy pedig jobban el van rejtve a sorok között(kivéve talán a Jelenések könyvét).Én egy laikus vagyok,lehet,hogy nem értek vagy félremagyarázok dolgokat.De ez a dolog megmozgatott.Nagyon jó,gondolatébresztő írás.Köszönöm!
Isten jó, „optimális”. Mi nem vagyunk azok. A félelem és a tisztelet, a csodálat és a rettegés talán a természethez, a világhoz való viszonyunkban van meg leginkább. A hegy, a vihar, a tenger, a vadállat egyszerre kelti bennünk ugyanezeket az érzéseket. Aki itt megáll, megteheti, de a kérdéseire nem kap választ. Ha továbbmegy, eljut oda, amit Luther három világosságnak nevezett és már Ádám is írt róla:
https://divinity.szabadosadam.hu/?p=10519
Kiváló poszt, inkább csak a hozzászólások indítanak megszólalásra. Meg egyben „feliratkozok”.
1Móz3,9-10 „Az ÚR Isten pedig hívta az embert, és azt mondta neki: Hol vagy? Ő így felelt: Szavadat hallottam a kertben, és megijedtem, mivel mezítelen vagyok, és elrejtőztem.”
Mivel Isten csak egy van, így világos, hogy a lehetőségek közül ő az, aki a legjobb és legigazságosabb, s aki a legjobbat akarja az emberiségnek: a bűntelen örök együttlétet. A kérdés persze úgy is felvethető, hogy létezhetne-e nála jobb, igazságosabb, emberszeretőbb Isten. Sátán éppen ezt képzelte magáról, de csak embergyilkos lett. Az, hogy Isten megengedi látnunk, hogy milyen lenne egy nála „igazságosabb, jobb, emberszeretőbb” isten, azzal egyben azt is láttatja velünk, hogy nem azért ő a legjobb, legigazságosabb, emberszeretőbb, mert egyedül van, hanem mert abszolút értelemben sem lehetne jobb.
Pilátus mondja: „Íme az ember.” (Jn19,5b). Jézus Krisztus azzal, hogy a Törvényadó törvényeit hibátlanul betöltötte, nem csak azt mutatta meg, hogy azok betarthatóak, de azt is, hogy mit is jelent embernek lenni. A törvény nem arra való, hogy az emberek azt betartva a legjobban élhessenek e földön, hanem arra, hogy abban meglátva, hogy betarthatatlan Krisztushoz vezérlő mesterünk legyen. Akik immár nem magunk akarjuk Istent kitalálni, definiálni, milyen is a legjobb, legigazságosabb, leginkább emberszeretőbb, hanem a Bibliából próbáljuk egyre jobban megismerni. Amíg e testben vagyunk ez persze csak részben sikerül, mindig lesznek emberi mércéink, amiket akaratlanul is igazítjuk a „képet”, azaz bálványi részletek.
Vértes László véleménye nem vitára való. Egy dolgot tehetünk, bizonyságot teszünk Istenről. Gyermekként reformátusnak megkereszteltek, aztán megtérésemig semmilyen igazi kapcsolatom nem volt egyházzal. (Egyet kivéve, gyermekként nagyapám, aki még a háború utáni betániás ébredésben tért meg, Biharkeresztesen el-el vitt egy héten a templomba. Gyermeki lelkesedéssel fogadtam, de hazavittek, kezdődött az iskolaév, s mindez elillant. Még egy 1975-s újfordítást is kaptam, de az a szülői polcra került.) Így megy ez egy népegyház holdudvarában. Gyakorlatilag istenkép nélkül nőttem fel, magyarul ateistaként. Még kulturálisan sem jelentett semmit. Havonta persze jött valaki és beszedte az egyházadót, a megtért anyai nagyapám hitéből, akkor még csak ennyi látszott édesanyámban. Vannak azután azok, akik egyfajta kulturális hagyományőrzésként élik meg reformátusságukat. Ők már a népegyházon belül élnek, de nem találkoztak a Törvényadóval. S mit tanítottak a szocialista általánosban? Volt egyszer a babonás és félős ősember, aki mindenben istent látott. Ez volt a politeizmus. Az ember találta ki. Aztán megtanuljuk, hogy a Közel-Keleten valaki kitalálta az egyistenhitet, s ez politikailag sikeresnek bizonyult. Abban tehát, hogy ez kitaláció és az ember van a középpontban, a református egyház holdudvara és a kulturális hagyományőrzői készségesen egyetértenek, a mai napig. A holdudvar persze „fejlettebb”, mert ha kitaláció, akkor felesleges elvét vallja. Saját megtérésem azon alapult, hogy édesanyám a nagyapa halála után isten felé fordult, mondván, most már nem imádkozik senki a családért. S kezdett megtért lelkészektől igehirdetéseket hallgatni, s nem lehetett nem hallanom. Röviden: több év után én is találkoztam a Törvényadóval, azaz számomra kiderült nem kitaláció. Újszegedre ekkor érkezett a mai is szolgáló lelkipásztor. Tőle és a vele egyet értő lelkészeken, szolgálókon (BSZ, EMO, VISZ, Betánia CE) keresztül aztán egyre jobban megismerem az a felfogást, amelyik a Törvényadót helyezi a középpontba. Ha tetszik a holdudvar helyett immár a kulturális hagyományőrzés másik ellenpólusára kerültem.
A kulturális hagyományőrzők lelkészi, püspöki, zsinati elnöki tisztségig is vihetik ebben az egyházban. nem csodálkozhattam hát azon, hogy országos sajtóorgánumunk, előszeretettel közöl olyan cikket, hogy az egyiptomi kivonulás kamu, egy rabszolganép Babilonban találta ki az egészet. Itt született meg a babonás sok istenhit helyett a gonosz Jahve képe. Amit aztán a keresztyének szépen felváltottak a szerető Jézussal. Nos, aki így gondolkodik, az nem találkozott a Törvényadóval, így aztán nem is értheti azt, aki találkozott vele. Nem vitatkozunk hát vele, mert nem érti a lelki dolgokat. Viszont bizonyságot teszünk róla, hogy ha találkozik vele, akkor megérti, hogy nincs gonosz ószövetségi, s jóságos újszövetségi isten. Egy az Isten, s ő bűngyűlölő! Akik találkoztunk a Törvényadóval ezt egy emberként valljuk. Bizonyságot teszünk róla, vitát kizárva. (Tanításunk során persze részletesen kifejtésre kerül, hogy miért egy a kettő, például Jézus, mint ítélkező, s Jahve mint megbocsátó. Sőt az is világossá tétetik, hogy Jézus Jahve. Ám ez csak azoknak, akik már találkoztak a Törvényadóval.)
Ezért például BSZ pont olyan szálka a kulturális hagyományőrző reformátusok szemében, mint Jézus volt a farizeusok és írástudók szemében. Mert mi szembesítjük a hagyományőrzőket azzal, hogy ha nem találkoznak a Törvényadóval elvesztek. Locus classicus: Jn3. Ma is igaz, hogy a kulturális hagyományőrzők csak kutakodják az írásokat, de nem veszik észre, hogy az a Törvényadóról tesz tanúbizonyságot. S amíg felülről újjá nem születnek, nem is fogják. Ezért nincs velük vitának helye.
Ahogy a kulturális hagyományőrző zsidók Jézus szektájában látták a legnagyobb veszélyt, (Pál buzgalma: Gal1,14; ApCsel26,11) úgy állítják be a ma hagyományőrzői a BSZ-t, mint a legnagyobb szektaveszélyt. Miközben Jézushoz rengetegen jártak tanulni, s a BSZ is vonzó ilyen téren. Mert Isten az, aki von. S éppen ez tartja össze egyházunkat. Hitvallásaink mellettünk állnak. Istennek van mit megáldania. Szólhat az élő Ige. Lehet találkozni a Törvényadóval. S találkozik is azzal, akit erre előkészített. S addig fogja összetartani, míg a hagyományőrzők fel nem lázadnak, ahogy egykor a zsidó vezetők tették Jézussal szemben.
Sziasztok!
Ádám előző posztjához is hozzá akartam szólni, de eddig nem volt rá alkalmam. Most olvasva Vértes László hozzászólásait egészen személyes síkra fordult az ügy.
Amikor 1992 őszén először találkoztam a Mindenhatóval (egyébként nem könnyű megnevezni, nincs is rá szó), az első amit éreztem az a gigantikus, elmondhatatlan méretű hatalom, amely engem mint embert úgy föl tudna kapni, mint hurrikán egy pihetollat. Az Úr kezében szalmaszálnál is kisebbek és törékenyebbek vagyunk. És ezek a hasonlatok még el is túlozzák (jócskán) a jelentőségünket. És igen, ez félelemmel járt. Én konkrétan megrémültem. Annyira, hogy abbahagytam az imát (elnémultam végre 🙂 Ádám teljesen jól írja le. Nem úgy rémültem meg, mint egy horrorfilmtől, hiszen Isten hatalma teljes a jósággal. Mégis az egyetlen létező hatalom. Hozzá képest minden más csak tollpihe, szalmaszál, papírmasé. A legerősebb angyalok is semmik a jelenlétében.
A hatalmas dolog az, hogy ő megosztja velünk a létet. És ami miatt ez a tapasztalat döntő fordulat lett az életemben: hogy ezzel a rémülettel szinte azonos pillanatban megfellebbezhetetlen bizonyossággal súgta a szívembe a Szentlélek, hogy ő megmenteni jött, nem elpusztítani. Megjött a felszabadító hadsereg, melynek ereje elsöprő. Örök túlerő.
Isten félelmetes. Az imádat elképzelhetetlen ennek a tudása nélkül. Nekünk nincs más lehetőségünk előtte, mint megadni magunkat. Én azt hiszem, hogy aki nem így gondolja, az nem találkozott még Istennel.
Az pedig tény, hogy az Úr nem humanista. A sátán a humanista. Ezzel tett tönkre minket. Isten nem a lehető legjobbik Isten, hanem az EGYETLEN, akin kívül NINCS ÉS NEM IS LEHET más. Az Ő jósága nem miattunk van. Mi csak kapunk belőle. Isten jósága önmaga miatt van. Isten istenközpontú.
Egyébként Isten nem akarja, hogy remegjünk (vö. Ne félj! mondások sorozata), de nem tudunk nem remegni előtte. Abból is látszik a szeretete, hogy inkább elrejtőzik előlünk, ha nem tudjuk befogadni, felfogni Őt. Azért rejtőzik, hogy bűnös állapotunkban is létezhessünk. Mert ennyire szeret minket. A keresztig visszafogja magát értünk. Ettől függetlenül az egyetlen létező hatalom, az egyetlen létező erő és az egyetlen létező Isten.
A 18. zsoltárt sorait nézzétek: „Szorultságomban az Urat hívtam segítségül, Istenemhez kiáltottam. Ő meghallgatta templomából szavam,
és hozzá intézett kiáltásom a füléhez jutott. A föld megindult és megreszketett, alapjukban megrendültek a hegyek, és megindultak, mert ő haragra gerjedt.”
Az valóban antropomorf, hogy haragra gerjed. Viszont az tény, hogy ha megnyilvánul, konkrétan megremegnek a föld alapjai. Az ember alapjai is. Ettől egyszerűen nem lehet nem megijedni. Akkor sem, ha tisztában vagyunk tökéletes jóakaratával.
Szeretettel:
Viktor
Én csak annyit szólnék hozzá, hogy jó dolog ellentétes dolgokat egyszerre párba állítva szemlélni a dolgokat:
„Félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket!”
„Ne féljetek, mert én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig!” „Ne féljetek, mert ti sok verébnél értékesebbek vagytok.”
„Ne attól féljetek, aki elveheti az életeteket ezen a földön, sokkal inkább attól, akinek van hatalma a gyehennára vetni a testet és a lelket!”
„Ne félj, mert neveden szólítottalak, megváltottalak, enyém vagy.”
„Nem a félelem szellemét, hanem a fiúság szellemét kaptuk, aki által kiáltjuk: Abbá, Atyám.”
„A szeretetben nincs félelem, mert a tökéletes szeretet kiűzi a félelmet”
(Emlékezetből idézve, közelítőleg tartalomhű idézetek…)
Szóval: kinek, mikor, milyen állapotában mondja Isten, hogy féljen, vagy ne féljen. Ha nem hisz Jézusban, ha hisz, de nem engedelmeskedik neki szántszándékkal, ha vétkezik, de nem akarja megbánni, és abbahagyni: féljen.
Ha hisz Jézusban, befogadta őt, bemerítkezett, megtartja parancsolatait (szeretet parancsa, aranyszabály, ellenség szeretete és áldása, megbocsátás, bűnbánó lelkület, és mindenekfölött kizárólag az ő golgotai áldozatának tulajdonítani üdvösségünket), akkor, ha vétkezik is, „nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségünkön.” Ne féljünk odamenni, ne féljünk megvallani.
Vagyis: Krisztus nélkül Isten félelmetes, a bűn számunkra a törvény általé halált hoz. Életünk csupa rettegés.
Ha Krisztusban elrejtve van az életünk: új teremtések vagyunk, romolhatatlan magból. Szentek és szeretettek vagyunk, Isten fiai, örök élet várományosai, Isten szerető Jó Atyánk, minden vétkünk eltörölve, nincs adósság.
És mindaddig, amíg megmaradunk Krisztusban, ami az ő parancsolatainak megtartása által lehetséges, (ld. fentebb) addig kősziklára építjük házunkat.
Ebben az állapotban pedig a NE FÉLJ, és az ISTEN SZERET kijelentés van érvényben velünk kapcsolatban.
Ha elszakadunk Krisztustól, akkor a FÉLELEM lép működésbe. Ez is Isten kegyelme, hogy visszavezessen minket ahhoz, akinél kegyelmet találunk, és ne félelem nélkül, emelt fővel, büszkén lépdeljünk a pokol felé.
Vagyis: hogy éppen Isten milyen módon jelenti ki magát nekünk, az tőlünk, pillanatnyi állapotunktól függ, hogy vétekben vagyunk-e, hitetlenségben, vagy hitben, szellemben járunk, Krisztus iránti szeretetből engedelmességben.
Isten nem istenközpontú, hanem emberszerető hiszen meg van irva: „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte…” és Isten nem humanista, mert a humanistának mindennek mértéke az ember -ami nagyon más az istenközpontúsághoz képest-, és Ő maga a mértéke mindennek.
Kedves Lacibá!
Én is azt mondom, mindig is azt mondtam, hogy Isten emberszerető. De nem az ember van Isten létének középpontjában. Isten létének középpontjában Isten maga van. Isten szeretet, mert az Atya a Szentlélek által szereti a Fiút. Mi ajándékba kapjuk azt, hogy a Fiú által beléphetünk ebbe a közösségbe. De nem mi vagyunk a cél. Isten szeretetének Isten az célja. A Fiú az Atyát dicsőíti, a Szentlélek a Fiúra mutat, az Atya a Fiút támasztja föl.
Azt mondjuk, hogy Isten szeretet, nem azt, hogy Isten emberszeretet. Annak ellenére, hogy az anyagi világ közepén kétségkívül az ember áll, mint Isten képmása. Az is igaz, hogy a Fiú által Isten emberré lett, ezért az ember méltósága nagyon nagyra nőtt. (Igaz, ezt már az Ószövetség is sejtette, ld. 8. zsoltár.) Ettől függetlenül nem állíthatjuk, hogy Isten az emberért van. Isten önmagáért van.
Izajás 42. fejezetében, kifejezetten nagyon atyai és irgalmas szavak után ezt olvashatjuk: „Én vagyok az Úr, ez a nevem! Dicsőségemet nem engedem át másnak.” (8. vers)
Aztán Izajás 48,9: Isten önmagáért irgalmaz, azért, mert ő maga az irgalom. „Nevemért türtőztetem haragomat, és dicsőségemért megfékezem irántad,hogy ne pusztítsalak el.”
Júdás távozása után mondja Jézus (Jn 13,31-32), hogy benne az Isten dicsőül meg. Küldetésének ez a célja: „Most dicsőül meg az Emberfia, s az Isten is megdicsőül benne. Ha megdicsőül benne az Isten, az Isten is megdicsőíti saját magában, hamarosan megdicsőíti.”
Szerintem ez istenközpontúság. És az ember ebben lesz boldog. Ha ő is istenközpontú lesz, ugyanis erre van teremtve.
Viktor
Viktor, maximálisan egyetértek veled.
A Fiú közvetlenül az Atyára mutat, a Szentlélek a Fiú által.
Az Atya hol mutat magára?
Izajásnál a Szentháromság szól, hiszen ha csak az Atya szólna, akkor Krisztust nem illethetné meg ugyanaz a dicsőség! Már pedig azt épp az Atya rendeli, mikor parancsolja, hogy „imádja Őt Isten minden angyala!” és nem lenne igaz az sem, hogy ugyanaz volt a Fiú dicsősége a megtestesülés előtt, mint az Atyáé.
Isten van, önmagától van, és nem azért, mert valami célból is létezne. De ahogy megirták: az ember, a teremtés Isten szeretetének túlcsordulása, nem kényszerből, hanem jókedvéből.
Kedves Lacibá!
Amikor az Atya a Fiút szereti, illetve mindent átad neki, akkor lényegében önmagára mutat, hiszen a Fiú „a láthatatlan Isten képmása” (Kol 1,15). De amikor azt mondom, hogy Isten istenközpontú, nem azt mondom, hogy a Szentháromság személyei önmagukra mutatnak. Épphogy egymásra.
Izajás idézetéről nem mondtam, hogy ott csak az Atya szól, csak annyit, hogy atyai (vagyis nagyon irgalmas) szavak hangoznak el ott. Izajásnál az EGYETLEN Isten szól, méghozzá önmagáról. Nem kéne abban a szövegrészben elkülöníteni a Szentháromság személyeit.
Ne haragudj, nem biztos, hogy teljesen értem a kifogásaidat. Időnként olyan, mintha egyetértenénk.. „Isten van, önmagától van, és nem azért, mert valami célból létezne”. Én is ezt mondom.
Viktor
Ádám, örülök, hogy egyetértünk. Félve írtam, amit írtam, mert ez a gondolatmenet nem szokott mindenkinek tetszeni..
Kedves Viktor Barnabás!
Nekem (is) tetszik a gondolatmeneted. És köszönöm a fentebbi személyes bizonyságtételt is!
Kedves Idealista!
Nekem is öröm a tanúságtétel, köszi, hogy olvastátok 🙂
Üdv: Viktor
Ez az írás gyönyörű, valamiért most jött szembe.