Forráskritikusok – és ateista apologéták – kedvelt története az a rövid epizód, amikor Ábrahám elküldi a háztól a Sárával folyamatos konfliktusba kerülő Hágárt és fiát, Ismáélt. Az 1Móz 21,9-21-ben található leírásban úgy tűnik, Hágár egy kisgyermekkel indul útnak, holott a 16,16 és a 21,5 összehasonlításából kiderül, hogy Ismáél legalább 13 éves volt, amikor Izsák megszületett, ezért ha Izsák születése után küldte őt el Ábrahám a háztól, nem lehetett már kisgyerek. Kritikusok szerint az ellentmondásra a nyilvánvaló magyarázat az, hogy a szöveg végső szerkesztője többféle forrásból dolgozott, az így összerakott történet pedig ellentmondásosra sikeredett. Ismáél aligha lehet egyszerre kisgyermek és egyben 14-16 éves kamasz fiú, amilyennek a többi leírás logikája szerint Ismáélnek ekkor lennie kellett, tehát Ismáél életéről egymástól eltérő forrásemlékek maradtak fenn a Genezis szövegében. A kritikai nézet szerint a 16. rész és a 21,9-21 Hágár elűzésének (és talán Ismáél beavatástörténetének) két legendás változata, egyik a jahvista (J), másik az elohista (E) szerzőtől. Ez a két szöveg a papi szerző (P) forrásanyagának kronológiai ívébe kerülve ellentmondásos lett, hiszen Ismáél nem lehet egyszerre tizenéves kamasz és alig elválasztott kisgyermek. Vajon helytálló-e ez a feltételezés?
Engem a probléma kapcsán mindenekelőtt az a kérdés foglalkoztat, hogy ha az ellentmondás valóban ennyire nyilvánvaló, akkor hogy nem vette észre azt a szöveg összeállítója? Ha valamiben az ókori keleti emberek – beleértve a zsidókat – jók voltak, az a történetmesélés. A zsidó történetírás egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy tömören, szűkszavúan, képiesen fogalmaztak, inkább megmutatták, mintsem részletesen leírták az eseményeket. Az elbeszélők és az olvasók fogékonyak voltak a finom részletekre és utalásokra. Kizártnak tartom, hogy az elbeszélőnek (vagy a kritikus modellben a végső redaktornak) nem tűnt volna fel, hogy a zsidók számára kiemelkedően fontos pátriárkákról szóló beszámolóban ordító ellentmondás rejlik. Ha más okom nem lenne arra, hogy óvatosan bánjak a forráskritikai következtetéssel, ez az egyszerű tény óvatossá tenne. Ha a feltételezett szerkesztő megpróbálta a héber szövegben elsikálni az elohista (E) forrás és a papi kronológia (P) közti ellentmondást, ahogy némely kritikus gondolja, akkor meg az a kérdésem, hogy miért tartjuk azt mégis nyilvánvalónak? Nem lehetséges, hogy van sokkal egyszerűbb és észszerűbb magyarázat?
Miért gondolják egyes kutatók, hogy a Hágár elküldéséről szóló történetben kisgyerekről van szó, amely a Hágár menekülését elbeszélő történettel (1Móz 16) kronológiailag párhuzamos hagyományt őriz meg? Három bizonyítékot látnak erre a szövegben. Az első ok a „gyermek” (יֶ֫לֶד) szó ismételt használata. A második az, hogy Hágár úgy tűnik, a hátán vitte a fiút (21,14). A harmadik a fiú tehetetlensége, és hogy Hágár „odatette” őt a bokor alá (21,15), majd később fel kellett vennie (21,18). Ezek alapján könnyebb a jelenetben egy kisgyermeket elképzelni, szól a kritikus érvelés, mint egy tizenéves fiút. Hágár felvette őt a vállára, vitte, ameddig tudta, majd letette egy bokor alá és sírt, látva a kisgyermek magatehetetlen haldoklását. Egyes fordítások annyira követik ezt az értelmezést, hogy az olvasónak minden más magyarázat ügyetlen harmonizálási kísérletként hat. Holott, ahogy mindjárt látni fogjuk, az eredeti héber szövegben korántsem ennyire egyértelmű a dolog.
De mielőtt közelebbről ránézünk a héber szövegre, fontoljunk meg egy egyszerű tényt. A zsidó olvasónak, aki Ábrahám családjának a történetét olvasva eljutott eddig a pontig, semmi oka nem volt megkérdőjelezni, hogy a történet kezdetén Ismáél egy tizenéves fiú. Ismáélről olvasva azt feltételezte, hogy Izsák jóval idősebb bátyjáról olvas. Nem egy kisgyermek képe volt a fejében, és ez nyilvánvalóan befolyásolta azt, ahogy a szöveget értelmezte. Ha valami a szövegben önmagában nem volt egyértelmű, azt kitöltötte az előzetes tudással, amivel rendelkezett – ebben az esetben azzal, hogy természetesen egy kamasz fiúról van szó. Emlékezzünk: a héber történetírás jellemzője a tömörség és a képies leírás kifinomultsága. Vajon volt-e a szövegben olyan részlet, ami eltéríthette őt ettől az olvasattól? Kritikusok szerint igen. Ha azonban a történettel kapcsolatos előzetes várakozásokban Ismáélt tizenéves fiúként vizionálták, az elbeszélés optikája is egészen más. Erre visszatérünk még, de előbb nézzük akkor egyenként a három okot, ami miatt kritikusok Ismáélt itt kisgyermeknek látják.
Először is a „gyermek” (יֶ֫לֶד) szó. A יֶ֫לֶד (jeled) valóban jelenthet gyermeket, de jelenthet fiút vagy fiatalt is. A Brown-Driver-Briggs szótár az 1Móz 21,15 kontextusában fiúként illetve fiúgyermekként értelmezi a szót, nem kisgyermekként, különös tekintettel arra, hogy Hágárral való kapcsolatában nevezi őt a szöveg jelednek. Hágárnak ő fiúgyermeke volt, függetlenül Ismáél életkorától. A szó a Hágárhoz való viszonyt jelöli. Figyeljük meg, hogy amikor a szöveg Ismáélt nem Hágárral, hanem az Istennel való kapcsolatában nevezi meg, egy másik szót használ rá: נַ֫עַר (náár). A szó elsődleges jelentése fiú, fiatal, ifjú (BDB, 654), bár legtöbbször egyáltalán nem is lehet életkorhoz kötni (vö. H.-P. Stähli és C. S. Leeb szótanulmányai); Salamon például negyvenévesen is náárnak (fiatalnak) nevezi önmagát (1Kir 3,7). A bibliai szöveg tehát nem gyermekről beszél, legalábbis a יֶ֫לֶד és a נַ֫עַר szavak használatából erre nem következtethetünk. A szöveg természetes olvasata a szóválasztás alapján nem egy kisgyermeket, hanem ugyanazt a kamasz fiút rajzolja elénk, akiről eddig is tudomásunk volt. Hágár tizenéves fiát. Josephus, aki kisgyermekként utal Ismáélra, ugyanígy utal a 16 éves Arisztobuloszra is, a 18 éves Domitianust pedig nagyon fiatal gyermeknek nevezi (Ant. I.12.3, XV.2.6 és Bell. VII.4.2).
Mi a helyzet azzal a részlettel, hogy Hágár a hátán cipelte Ismáélt? A zsidó Rási középkori midrása úgy magyarázza a történetet, hogy a fiú anyja vállára dőlve tántorgott, mert lázas beteg volt, ahogy a tekintélyes Berésít rabba, Rási egyik forrása, állítja (53.12). De Rási kiegészítése szükségtelen, mert a héber szöveg nem mondja, hogy Hágár a hátán cipelte Ismáélt. A héber szórend magyarul így néz ki: „Ábrahám fölkelt reggel, fogott egy kenyeret meg egy tömlő vizet, és odaadta Hágárnak, feltéve azt a vállára, és a gyermeket, és elküldte őt.” Jogos a kérdés, hogy vajon Ismáélt is feltette-e Ábrahám Hágár vállára. Nem lehetetlen, de nem is indokolt ez az olvasat. A „feltenni” ige particípiumban áll (שָׂ֧ם), az előző igét a tömlő vízzel hozva kapcsolatba, majd a héber mondatfűzés szerint (ami a LXX görög fordításában már nemigen érzékelhető) a beékelődött particípium után új mondatrész következik a fiúgyermekkel. A וְאֶת־הַיֶּ֖לֶד (és a fiúgyermeket) szinte biztosan nem a feltenni (שׂוּם) igével hozza összefüggésbe, nem is az odaadni (נָתַן) igével, hanem ahogy a waw (ו) jelzi, a mondatot irányító „fogott” (לָקַח) igével. Fogott kenyeret, meg egy tömlő vizet… meg a fiúgyermeket… Ahogy a híres hebraista C. F. Keil és az ismert ószövetséges B. K. Waltke egyaránt megállapítják: a szöveg sehol nem állítja, hogy Ábrahám a fiút is Hágár vállára tette volna, ezt csak a vizestömlőről olvassuk. Más hebraisták szerint a fiúgyermek a hatás kedvéért került a mondat végére: Ábrahám kedvelte a fiút (1Móz 21,11), mégis fogta őt is és elküldte Hágárral.
De nem olyan mégis, mintha a fiú az egész epizódban passzív lenne, mint egy kisgyermek? Amikor kifogyott a tömlőből a víz, Hágár „letette” őt egy bokor alá (21,15), majd az angyal azt mondta Hágárnak, hogy „vegye fel” a fiút, mert Isten meghallotta a hangját (21,18). Vajon nem a papi szerkesztő (P) kronológiai tévedésére mutat rá a „letenni” és a „felvenni” igék használata a fiúval kapcsolatban? A következtetés, hogy kisgyermekről van szó, itt sem szükségszerű. A fiú passzivitása könnyen magyarázható akár kimerültséggel, akár lázas betegséggel, ahogy a Berésít Rabba is értelmezi a történetet. A héber „letenni” (שׁלַךְ) ige pontosabb jelentése az, hogy „ledobni”, „kitenni”, vagy akár „lefektetni”, mint egy halottat. A LXX a ῥίπτω igével fordítja, amivel a Mt 15,30-ban is találkozunk: „Nagy sokaság ment hozzá, és bénákat, nyomorékokat, vakokat, némákat és sok más beteget vittek magukkal. Ezeket Jézus lába elé tették (ἔρριψαν), és ő meggyógyította őket.” Hágár minden bizonnyal ebben az értelemben „tette le” Ismáélt egy bokor alá. Mint egy kimerült, végzetesen legyengült embert, aki ha nem kap inni, hamarosan szomjan hal. M. Cogan „A Techical Term for Exposure” (Journal of Near Eastern Studies Vol. 27, 1968) c. nyelvészeti elemzésében kimutatja, hogy a שׁלַךְ héber ige itt terminus technicus, arra utal, amikor valamit vagy valakit magára hagynak, mert nem akarnak vagy nem tudnak többé foglalkozni vele. Ez történt Ismáéllel. A történet kiemeli, hogy Isten a fiú hangját hallotta meg (21,17-18), nyilván azért, mert ő volt a halálán, ez magyarázza a passzivitását is. A passzivitásból nem következik, hogy a fiú kisgyermek lett volna, ahogy nem következett Jeremiás kútba vetéséből (Jer 38,6) sem, hogy a próféta gyermek lett volna, amikor magára hagyták, noha ugyanaz a héber szó (שׁלַךְ) szerepel ott is.
A bibliafordításokban a 21,20-ból esetleg még következtethetnénk arra, hogy a fiú ekkor kisgyermek volt, hiszen azt olvassuk: „Isten pedig vele volt a fiúval, az pedig felnövekedett.” Természetesen egy 14-16 éves gyermeknek is szüksége van növekedésre, és mivel keveset tudunk az akkori emberek biológiai fejlettségéről, nem tudhatjuk, mekkora volt ekkor Ismáél. Az szinte biztos, hogy nem volt ekkor még felnőtt. De a szó (וַיִּגְדָּ֑ל) önmagában (és ebben a kontextusban) nem csak azt jelentheti, hogy felnövekedett, hanem azt is, hogy megerősödött, naggyá, jelentőssé, esetleg gazdaggá lett (Holladay 1442; BDB 152). Ugyanezzel a szóval találkozunk akkor, amikor nem sokkal később Ábrahámról mondja a szolgája: „Az ÚR igen megáldotta az én uramat, és meggazdagodott (וַיִּגְדָּ֑ל). Adott neki juhokat…” (1Móz 24,35) Ugyanezt olvassuk Izsákról: „Így gazdagodott (וַיִּגְדָּ֑ל) ez az ember; folyton-folyvást gazdagodott, míg végül is dúsgazdaggá lett.” (1Móz 26,13) Ezt olvassuk Salamonról is: „Salamon király nagyobb volt (וַיִּגְדָּ֑ל) a föld minden királyánál gazdagságban és bölcsességben.” (1Kir 10,23). Az Ismáél-történetben a hangsúly azon van, hogy Isten nem hagyta magára a számkivetett fiút, hanem megerősítette, valamilyen értelemben naggyá tette őt. „A pusztában lakott, és íjász lett. Párán pusztájában lakott, anyja pedig Egyiptomból szerzett neki feleséget.” (1Móz 21,20b-21)
Ha a fenti érveket elfogadjuk, semmi nem utal tehát a történetben arra, hogy Ismáél kisgyermek lett volna, amikor Ábrahám elküldte őt és Hágárt Izsák mellől. Az elbeszélés minden elemében könnyen illeszkedik a tágabb narratíva kronológiájához, a kritikai magyarázat a szöveg indokolatlan és véleményem szerint helytelen olvasatából származik. Ha egy héber elbeszélésen felnövekedett zsidó olvasó eljutott ehhez a történethez, joggal feltételezte, hogy Ismáél ekkor már kamasz fiú, ezzel az optikával olvasta a történetet, és a szövegben nem volt semmi, ami ezt az optikát széttörte, megkérdőjelezte volna. Ha akarta, olvashatta úgy az elbeszélést, hogy egy kisgyermeket lásson benne, de nem volt oka arra, hogy így olvassa, mert másképpen is tökéletesen értelmes maradt a cselekmény. Kritikusok abból indulnak ki, hogy az 1Móz 16 és az 1Móz 21,9-21 azonos időszakot felölelő párhuzamos történetek, az ő optikájukat ez az előfeltevés határozza meg. Azonban sokan mutattak már rá a tényre, hogy a két történetben jóval több és markánsabb a különbözőség, mint a hasonlóság, ezért a kritikai előfeltevés egyáltalán nem szükségszerű, sőt, nem is valószínű. Ha nem azzal az előfeltevéssel szemléljük a szöveget, hogy a 16. résszel párhuzamos epizód, nincs valódi probléma, amivel olvasóként meg kellene birkóznunk.
Az Ismáél korával kapcsolatos „ellentmondás” közelebbi vizsgálata tehát inkább azt támasztja újra alá, hogy a bizalmatlanság hermeneutikája könnyen elhamarkodott következtetések levonásához vezet, a bizalom viszont a szöveg jobb értésében segít. Bármit is gondolunk általában a Biblia megbízhatóságáról, a fenti történet nem jó példa a Szentírás megbízhatatlanságának bizonyítására.
Kapcsolódó cikkek:
Füstölőoltár a szentek szentjében? (1)
Füstölőoltár a szentek szentjében? (2)
A Wellhausen-paradigma hanyatlása?
JHVH és Elohim vagy Jahvista és Elohista?
Mióta a Bibliát olvasom, tanulmányozom, én is többször találkoztam olyan
információval, melyben ellentmondsát véltem felismerni. De mivel Isten
valóságával, szabadításával előbb találkoztam, mint a Bibliával, ezért kezdetektől hitelesnek fogadtam el azt. Úgy gondoltam, ha fontos, Atyám
elhozza az időt, hogy azok a valós vagy vélt ellentmondások fel és meg –
oldódjanak. Öröm számomra, hogy Ádám blogán ez már többször megtörtén,
vagy történik. Ugyanis Izmáél kora az én fejemben is „szöget ütött”, de
ez a szög most ki lett húzva. A vélt ellentmondás feloldódott. Köszönöm.
Én is hasonló következtetésre jutottam a szöveg olvasásakor, mint Ádám. Ugyanakkor bevallom, hogy ha nem az Ádám által említett „bizalom hermeneutikája” alapján olvasnám a szöveget, és nem helyezném azt a történet szélesebb kontextusába – amire valójában semmi okom nincsen, hacsak nem akarnék eleve kritikusan viszonyulni a történethez -, akkor (a héber szöveget olvasva is) inkább arra gondolnék, hogy Ismael itt egy kisgyermek.
Én személy szerint úgy oldottam meg magamban a kérdést, hogy azt valószínűsítettem, hogy a vizestömlőből elsősorban Hágár ivott (a kamaszkorban levő Ismaeltől – különösen abban a kultúrban – az várható el, hogy ne ő igya meg az összes vizet, hanem hagyja, hogy az anyja igyon). Ezért állt elő az a helyzet, hogy amikor elfogyott a víz, akkor Ismael vált először magatehetetlenné – innen a passzív viselkedése. Bár nem volt teljesen öntudatlan, hiszen az angyal nem Hágár sírására, hanem Ismael hangjára reagálva jött (összhangban a fiú nevével – JISMA’EL, vagyis „Isten meghallgat” – ezért is írja némi szójátékkal, hogy „(váj)JISMA ‘EL(ohim et kol hana’ar)” – meghallotta Isten a fiú hangját).
A másik gondolatom, hogy ez a történet Hágárra koncentrál, vagyis ő a főhős(nő). Tágabban vizsgálva, az 1Móz 21:8-21 részben az egész Izsák vs Ismael kérdés a két asszony, Sára és Hágár közötti személyes konfliktusban képződik le – ez tehát az ő történetük. Még maga Ábrahám is passzív, nem csinál mást, mint – Isten tanácsára – egyszerűen szót fogad Sárának. Emiatt – úgy vélem – a szerző tudatos döntése volt, hogy a történetben Ismael is passzív háttérszereplőként van ábrázolva, szinte csak egy „kellékként” jelenik meg (még ha az egész történet persze róla – és Izsákról – szól), ő maga nem alakítója az eseményeknek (a harmadik aktív szereplő maga Isten, ő az, aki megoldja a helyzetet). Emiatt tévedésnek gondolom, ha Ismael életkorára a történetben betöltött szerepéből próbálunk következtetni.
Elgondolkodtam, és nem annyira a logika alapján, hanem anyai szemmel és tapasztalattal nézve: egy gyermek egészen kicsi korban fokozottan érzékeny a folyadékhiányra, főleg ha mondjuk beteg is. Tudjuk ezt, amikor egy kicsi gyermeknek megy a hasa pl., nagyobb veszélyben van, mint egy kamasz vagy egy felnőtt, és persze sokkal magatehetetlenebb. Ennek alapján valószínűleg kisgyermek volt ekkor. És nem hiszem, hogy az anya megitta volna a vizet és ezért fogyott volna el. Egy anya inkább szomjazik, csak megmenthesse a gyermekét. Szerintem a kisgyeremkekkor éppen elég indok rá, hogy fokozottan érzékeny legyen a folyadékhiányra. A másik gondolatom: a lényeges dolgok szempontjából (Istenben való bizalom, gondviselés) nem lényeges, hogy mennyi idős volt ekkor, legalábbis a számadatokon nem szoktam fennakadni nagyon.
Kedves Kati,
ha Ismáél ekkor kisgyermek volt, akkor az elbeszélés kronológiája értelmezhetetlen, hiszen a 21,9 szerint Hágár és Ismáél elűzése Izsák születése után történt. Ismáél 13 évvel volt idősebb Izsáknál (vö. 17,24-26), ezért ha ekkor Ismáél kisgyermek, akkor úgy kell Izsák születése után elmennie a háztól, hogy Izsák még több mint egy évtizedig nem fog megszületni. Klassz kis időparadoxon.:)
Szia Kati,
csatlakoznék Ádámhoz – azt, hogy Ismael az anyja javára lemondott a vízről, én azzal a feltételezéssel élve írtam, hogy Ismael ekkor kb. 17-19 éves lehetett. Ebben az esetben szerintem logikus azt feltételezni, hogy nem Ismael itta a vizet, hanem – már csak becsületbeli okokból is – ragaszkodott hozzá, hogy az anyja igyon. Ez szerintem mindnképpen jobb magyarázat, mint Rashié, aki szerint Ismael beteg volt, mert Sára gonosz szemmel (עין הרע / ain hara) megverte őt… 🙂 Rashi ezt a megoldást azért találta ki, mert ő a héber szöveget úgy értelmezte, hogy (a szerinte akkor 25 éves – ami a kronológiából nem igazán következik) Ismaelt Hágár a vállán kellett, hogy elcipelte el Ábrahámtól. Szerintem ez igen valószínűtlen, és Ábrahám jelleméhez is nehezen passzolna, hogy ilyen állapotban küldte volna el a fiát, még ha Sára unszolta is, vagy akár ha Ismael erre tényleg rászolgált volna. (Egyes zsidó tradiciók szerint a Sára haragját kiváltó ok, vagyis hogy Ismael játszott – „mecahek” – Izsákkal, valamiféle szexuális jellegű vétségre utal, bár ez a szóból nem egyértelműen következik – még ha van ennek a szónak ilyen jelentéstartalma máshol a Genezisben. Szerintem a szó legrosszabb esetben is csak gúnyolódásra utal, de még inkább arra sem ebben a kontextusban – Sára egyszerűen féltékenynek tűnik. A későbbi, Ismael tettét a lehető legsötétebb színekben feltünető zsidó nézet már értelmező jellegű, és belevetül Ismael leszármazottainak későbbi történelme is – a Genezis Ismaelt alapvetően nem gonosz ember színében tünteti fel, sőt!)
Steve,
a te magyarázatod Ismáél állapotára (inkább Hágár itta meg a tömlő vizet, ezért került Ismáél válságos állapotba, nem Hágár) nekem is jobban tetszik, mint Rásié. A midrások sok részlettel színezték ezt az egyszerű történetet, ami érdekes, ha a zsidó fantáziára vagyunk kíváncsiak, de a történet nagyszerű a maga egyszerűségében is. A betegség-motívum a Berésít rabba magyarázatában is előkerül, de szükségtelen: a vízhiány önmagában elegendő magyarázat.
Ahogy olvasgattam a különböző zsidó (régi és modern) magyarázatokat, az is előkerült, hogy vajon miért csak egy tömlő vizet adott Ábrahám Hágárnak és a fiának. Ha jómódú ember volt, adhatott volna ennél sokkal többet is. Nekem az tűnik a legjobb magyarázatnak, hogy Ábrahám közeli utat szánt nekik, valamelyik környékbeli fogadóházig, ezért nem lett volna szükségük többre, csak eltévedtek a pusztában. Viszont a hangsúly azon van, hogy Isten – ígérete szerint – gondoskodott róluk (1Móz 16,12; 17,20, 21,13; 21,20-21; 25,12-18).
Szia Ádám,
igen, a héber „וַתֵּ֣לֶךְ וַתֵּ֔תַע בְּמִדְבַּ֖ר” szó szerint azt jelenti, hogy „elment (ותלך) és eltévedt (ותתע) a pusztában”. Tehát Hágár tévedt el, miután elment, a szöveg alapján semmi nem utal arra, hogy ez Ábrahám (vagy akár Sára) szándékai szerint való lett volna.
A DBL szerint a szó (תעה) egyik jelentéstartalmai qal-ban a következők – a közös nevező az egyenestől, céltól való eltérés:
(qal) go astray, be misled, i.e., hold a wrong view about something, with a focus that this wrong belief also has wrong behaviors which need correction, as a figurative extension of wandering off a correct path (Ps 58:4; 95:10; 119:110; Pr 7:25; 14:22; 21:16; Isa 29:24; 35:8; 47:15; 53:6; Eze 14:11; 44:10,15; 48:11+)
(qal) wander, i.e., make linear motion as traveling from place to place, but without one specific, immediate goal (Ge 21:14; 37:15; Ex 23:4; Job 38:41; Ps 107:4; 119:176+), note: in some contexts this wandering may refer to a straying from a right way of life, or some right principle;
(qal) stagger, totter, reel, i.e., the non-linear motion of a person whose body is out of control for some reason (Isa 28:7+);
(qal) spread out, i.e., the gradual linear motion of a plant tendril as it grows, as a figurative extension of an object wandering in linear motion (Isa 16:8+); 5. LN 25.251–25.269
(qal) falter, skip a beat, i.e., have an irregular heart beat or similar feeling as a bodily response to a fear and anxiety, as a figurative extension of an out of control body staggering (Isa 21:4+)
Én arra is gondolok , hogy nem valószínű, hogy az eltévedés teljesen Hágár hibája volt (ezek az emberek alapvetően tudtak tájékozódni a pusztában és tudhatták, hogy a pusztában való céltalan kóválygás nem előnyös dolog), hanem ebben benne lehetett Isten keze és tanító célja volt (számráa is, számunkra is). Erre utalhat, hogy Isten „megnyitotta” Hágár szemét a történet végén, aki csak ekkor vette észre, hogy ott van egy kút. Egészen addig Hágár ezt vette ezt észre, mert „be volt csukva a szeme” (ami logikus, ha Istennek meg kellett nyitnia azt) – a Bibliában visszatérő jelenség, hogy emberek egészen nyilvánvaló dolgokat nem vesznek észre valamilyen rejtélyes oknál fogva, egészen addig amíg Isten ki nem nyitja a szemüket.
Mindennek a célja Isten részéről – szerintem – az volt, hogy ebben az újabb (Ismael körül ismételten kialakult) konfliktushelyzetben emlékeztesse Hágárt arra, hogy ő továbbra is El Roi (utalva ezzel a bő másfél évtizeddel azelőtti eseményre, amikor Hágár a mostani helyzethez hasonlóan, szintén Sárával konfliktusban a pusztában sírt egy forrás mellett, Ismaellel terhesen, és amikor Isten kijelentette neki ezt a nevet). A két történet nyilvánvalóan párhuzamban van egymással, és a második nem értelmezhető az első nélkül, és Isten hűségéről tanít bennünket. Az üzenet az, hogy az Ismaelre vonatkozó ígéretei a körülmények ellenére is változatlanok (az üzenet számunkra hasonló – bármilyen fordulat is áll be az életünkben, Isten ígéretei változhatatlanok). Az, hogy a második történet több eleme felidézi az első történetet, teljesen tudatos (maga Isten koreografálta így a helyzetet), nem pedig arról van szó, hogy a szerkesztők a többféle hagyományt összekeverve valahogy ügyetlenül szerkesztették össze, mint ahogy néhány kritikus ezt állítja – ennél ez a két történet sokkal csodálatosabb, örök üzenetet hordoz!
Érdekesnek tartom, hogy a Pentateuchosszal kapcsolatos egész kritikai hagyomány alapja egyrészt a JHVH és Elohim nevek váltakozása, másrészt a párhuzamosságok (ún. duplikációk) léte, pedig mindkettőre vannak egészen észszerű és egyszerű irodalomkritikai válaszok. Az 1Móz 16 és 21 párhuzamossága is ilyen. A két történet kiegészíti egymást, nem csak irodalmi szempontból, de Hágár élettörténetében is. Az is rendkívül érdekes, amikor Ábrahám megismétli saját vétkét (1Móz 12 és 20), majd Izsák bejárja apja pályáját (1Móz 26). Vagy amikor Jákób újra Bételbe jut és megérti végre Isten tervét az életével (1Móz 35).
Az irodalomkritikai szempontok az elmúlt évtizedekben hál’Istennek előtérbe helyezték a duplikációk és párhuzamosságok irodalmi értékét, egyszerűbb magyarázatot adva a forráskritikai megközelítés zűrzavaros és fantáziadús, de valódi bizonyítékokat nélkülöző magyarázatainál. De a duplikációkból kiderül, hogy Isten is kiváló élménypedagógus: a párhuzamoknak nagyon fontos szerepük van abban, ahogy a mindenkori népét oktatja, neveli. A forráskritikai megközelítés irodalomkritikai szempontból sok amatőr hibát követett el, az irodalomkritikai megközelítés gyakran igazolta a forráskritikai dogmákkal szemben azokat, akik mindvégig ragaszkodtak az elbeszélések egységéhez. Ez szerintem igaz a Hágár-történetekre is.
Elnézést kérek, hogy nem a témához szólok hozzá. De kérdezni szeretnék valamit, amit talán ennek az oldalnak a szerkesztője, vagy a látogatók meg tudnak válaszolni. Van-e már elfogadott magyar fordítása az „unsaved” és a „getting right with God” terminusoknak? Előre is köszönöm, ha valaki megmondja nekem!
Nem tudom, hogy van-e általánosan elfogadott magyar fordítás, de én kontextustól függően az „unsaved” szót a „nem megtért” vagy „nem megváltott” kifejezéssel adnám vissza, a „getting right with God” kifejezést pedig valahogy úgy, hogy „rendezni a kapcsolatot Istennel”, „megbékélni Istennel”, ugyancsak a szövegkörnyezettől függően. De lehet, hogy más tud jobb magyar fordítást.
Izmael életkora segíthet-e eldönteni a mohamedi dilemmát: lehetséges, hogy Ábrahámnak Izmaelt, és nem Izsákot kellett volna Isten kérésére feláldoznia?
Mohamed ezt sosem jelentette ki nyíltan, de a követői egyértelműnek vélik, hogy így értelmezendő a Koránban szereplő Ábrahám-Izmail történet. A judaisták persze kizártnak tartják ezt a forgatókönyvet. Szerintem is „érdekes” következményekkel járna a hitbéli meggyőződéseinkre nézve.
Izmael életkora közelebb visz bennünket a kérdés eldöntéséhez?
Egy serdulo fiu anyagcsereje gyorsabb es intenzivebben is izzad mint egy minimum30-as no. Igy a viz elfogyasa utan logikus hogy hamarabb kerult kiszaradasos allapotba. A tortenet teljesen eletszeru
Kedves Ádám, ha értesítést kapok az újabb bejegyzéseidről!
James Barr szerint a két szöveg összeegyeztetésére tett kísérlet az egyik legeklatánsabb példája annak, hogy hogyan akarják a fundamentalisták a harmonizálással elkerülni a forráselméletet illetve azt,hogy a Biblia bármiben is tévedhet.
Számomra az egész vita kicsit elhibázottnak tűnik. Ahogy látom, három féle álláspont van:
1. A Bibliában nincsenek sem tévedések, sem ellentmondások, mert Isten szava. (fundamentalizmus)
2. A Biblia nem Isten szava, mert tele van tévedésekkel és ellentmondásokkal.
(Ateisták, hitetlenek)
3- BÁR a Biblia tele van tévedésekkel és ellentmondásokkal, valamilyen (közvetett, nem szószerint veendő, történelmileg értelmezendő, etc. ) módon MÉGIS Isten szava. (liberális és felvilágosult keresztények).
A problémám az mind a három állásponttal, hogyha a Bibliában NEM volnának természettudományi és történettudományi tévedések, vagy ellentmondások, számomra maga az tűnik valószínűtlennek, hogy Isten egy tőlünk távoli időben, ugyanakkor az emberiség életének többszázezer éves története során meglehetősen későn és egy „térben” is szűk helyen, (egy kicsiny előázsiai népnek) nyilatkoztatta ki magát. A Biblia Istene olyan lény, aki azt akarja, hogy az emberek szeressék és engedelmeskedjenek neki, tiszteljék… Ha egy ilyen lény létezik, akkor a maga akaratát az emberiség egésze számára elérhető módon kellene közölnie. Másfelől Isten – ha megtette – akkor csak vallási igazságokat nyilatkoztatott ki nekünk a Bibliában, egy csomó fontos természettudományos igazságot (köztünk az életünket befolyásolókat is, mint például azt, hogy hogyan kell gyógyítani a himlőt, amely a Biblia kora óta kb. 100 millió áldozatot követelt) viszont nem, holott – mindentudó lévén – ezeket nyilván jól ismerte. Ha elzárta tőlünk ezeket a fontos információkat, ha „hagyta”, hogy az emberek történelmük óriási részében hamis vallási hiedelmek, hamis tudományos világkép rabságában éljenek, ezek miatt sokszor egymást írtsák és ki legyenek szolgáltatva a természet csapásainak – akkor hogyan mondhatjuk hogy Ő szeret bennünket?
James Barr szerint a két szöveg összeegyeztetésére tett kísérlet az egyik legeklatánsabb példája annak, hogy hogyan akarják a fundamentalisták a harmonizálással elkerülni a forráselméletet illetve azt,hogy a Biblia bármiben is tévedhet.
Igen, és ebben Barrnak szerintem nincs igaza. Egyrészt azért, mert a forráskritika által felvetett problémát megelőzően is foglalkoztak már ezzel a kérdéssel, másrészt mert a forráskritika eleve azzal a feltevéssel olvassa a szöveget, hogy a hasonló motívumokat duplikációként kell értelmeznünk. Ez a feltevés az irodalomkritikai szempontok jobb ismerete fényében ma már minimum megkérdőjelezhető, de inkább tarthatatlan. A forráskritika maga idézte elő a problémát, amit a héber szöveg sem a diskurzus, sem a szintaxis, sem a szemantika szintjén nem indokol.
A problémám az mind a három állásponttal, hogyha a Bibliában NEM volnának természettudományi és történettudományi tévedések, vagy ellentmondások, számomra maga az tűnik valószínűtlennek, hogy Isten egy tőlünk távoli időben, ugyanakkor az emberiség életének többszázezer éves története során meglehetősen későn és egy “térben” is szűk helyen, (egy kicsiny előázsiai népnek) nyilatkoztatta ki magát.
Értem a felvetést. A gondom vele az, hogy én nem vagyok Isten, hogy előírjam, hogyan kellene Istennek kinyilatkoztatnia magát. Még a ráció alapján is el tudom fogadni azt a gondolatot, hogy Isten útjai nem az én útjaim, és hogy az ő gondolatai magasan az én gondolataim felett vannak (vö. Ézs 55,8-9). Ha az emberiség választotta, hogy Isten nélkül, a maga útját járja, akkor számomra nem botránykő az, hogy Isten megengedi azt is, hogy az ember learassa ennek a következményeit, tőle elidegenedve elidegenedjen a földtől, a bölcsességtől, embertársaitól, sőt, saját magától is. Kegyelem az, ha Isten akár egy emberrel is szóba áll és kijelenti magát neki. Még nagyobb kegyelem, ha többel is ezt teszi. És még sokkal nagyobb kegyelem, ha ezt azzal a céllal teszi, hogy végül az egész földön elterjedjen az ismerete. Mert ahogy a zsidó próféták előre megmondták: Izráel Istenét fogják imádni mindenhol a földön. És nem ez történik már most is? Nem ez történik Izráel Messiásán, Dávid Fián, Jézuson keresztül? Nem Izráel Messiásában hisznek hatalmas tömegek Afrikától, Európán és Ázsián át Amerikáig, Ausztráliáig, sőt Óceánia szigeteiig?
Isten a hitünk szerint abban mutatta meg a szeretetét, hogy önmagát adta halálra a bűneinkért. Azokért halt meg, akik őt nem szerették. Ez az evangélium, a jó hír, amire mi, keresztények ezen a héten különösképpen emlékezünk.
Kedves Miklós,
Ez egy durván leegyszerűsítő kép, ez a három álláspont közel sem fedi le az álláspontokat, amivel találkozom.
Alapvető hermeneutikai kérdésekkel nem foglalkozik a felvetés, mint pl. a Biblia könyveinek műfaja, a közölnivaló lényege és célja. Ez durván túlegyszerűsít és sarkít, nem is érdemes vele érdemben foglalkozni.
Ha mérési jegyzőkönyvnek akarjuk olvasni a Bibliát, és kiakadunk például azon, hogy az ókori módszerekkel a kör kerületét az átmérő háromszorosával közelítették, és mondjuk emiatt eszünkbe sem jut aa fürdmedencék rituális megtisztulásának szimbolikus jelentésével foglalkozni, akkor nem a Bibliával van gond, hanem mi vagyunk meglehetősen tökkelütöttek.
Kedves Miklós,
„számomra maga az tűnik valószínűtlennek, hogy Isten egy tőlünk távoli időben, ugyanakkor az emberiség életének többszázezer éves története során meglehetősen későn és egy “térben” is szűk helyen, (egy kicsiny előázsiai népnek) nyilatkoztatta ki magát”
Ez szerintem egy jó kérdés, ugyanakkor erre – meglátásom szerint – maga a Biblia ad választ. Ha figyelmesen elolvassuk a Tórát, akkor abból kiderül, hogy Isten korábban az egész emberiségnek kinyilatkoztatta magát, de ez nem vezetett eredményre. Ezt követően viszont tudatosan nem nyilatkoztatta ki magát minden népnek. Egyedül Izraelnek (amely népet Isten „szerzett magának”) nyilatkoztatta ki magát. Izrael egyedülállóságát a Tóra maga világossá teszi: „íme a nép, amely egyedül lakik, és nem tartja magát a nemzetek közül valónak”. Tehát Izrael, amelynek Isten kinyilatkoztatta magát, egyfajta anomália a magukra hagyott nemzetek között.
Isten üdvterve kezdettől fogva az volt, hogy végső soron Isten uralma Izrael népén keresztül érkezzen el erre a világra, és terjedjen ki az egész földre a megfelelő időben. Ez nem egy újszövetségi koncepció, hanem a legősibb tórai szövegek része – ezért olvassuk, hogy amikor Mózes közbenjár Izrael sorsáért (annak folyamatos pusztai bűnei miatt), Isten Mózesnek adott válaszában kifejti, hogy „élek én, hogy be fogja tölteni Isten dicsősége az egész földet”. Tehát Isten szemében az édeni állapotok és Isten ismeretének globális helyreállítására irányuló ősi szándék, valamint Izrael létrehozása között igen szoros logikai összefüggés áll fent. Mi az újszövetség fényében már természetesen tudjuk, hogy Isten ismerete és uralma hogyan terjed el a föld véghatáráig a kicsiny Izraelből kiindulva, és hogyan szerzi vissza Isten a népek feletti uralmát. De én direkt nem az újszövetségből idéztem, hanem szándékosan olyan szövegekre utalok ezzel kapcsolatban, amely – a szakértők szerint is – a Biblia legősibb szövegrészeihez tartoznak. Azért teszek így, hogy látható legyen, hogy van egy nagyon ősi isteni szándék és célszerűség abban, hogy Isten „egy térben is szűk helyen, egy egy kicsiny előázsiai népnek” nyilatkoztatta ki magát, és innen kezdett építkezni.
„Másfelől Isten (…) csak vallási igazságokat nyilatkoztatott ki nekünk a Bibliában, egy csomó fontos természettudományos igazságot (köztünk az életünket befolyásolókat is, mint például azt, hogy hogyan kell gyógyítani a himlőt, amely a Biblia kora óta kb. 100 millió áldozatot követelt) viszont nem”
Ez valóban így van – azonban azt figyelembe kell venni, hogy modern „természettudományos igazságokra” épülő pár száz éves fejlett világunk csak számunkra tűnik jónak, Isten ideálja egy ennél sokkal nyugodtabb, a természettel harmóniában álló világ, amelyben amúgy sincsenek járványok és csapások (vagy ha vannak, annak oka van). Az eljövendő édenről szóló prófétai képek is mind arra utalnak, hogy az emberek nyugodtan élnek majd, alapvetően mezőgazdasági jellegű kultúra lesz, nem pedig egy mai értelemben vett technikai civilizáció.
Azért sem logikus számonkérni a Biblián az „életünket jobbá tevő” tudományos kinyilatkoztatások hiányát, mert egy olyan technológiai civilizáció felépítése, amely a modern tudomány elveit gyakorlati módon alkalmazni tudja, egy sok lépcsős fejlesztési folyamat eredménye – nem csak tudásban, hanem technológiában és infrastruktúrában is (számos komplett iparág, eszköz és civilizációs háttér szükséges a legtöbb modern korunkra hétköznapinak számító használati tárgy létezéséhez is – különösen igaz ez az orvosi eszközökre, gyógyszerekre, oltóanyagokra is). Ahhoz, hogy Isten egy teljes blueprintet nyilatkoztasson ki az ókorban arról, hogy egy ilyen civilizációt pontosan hogyan kell felépíteni, hatalmas mennyiségű – a maga korában tökéletesen érthetetlen – kinyilatkoztatásból származó szövegnek kellene rendelkezésre állnia és pontosan áthagyományozódnia, ami nem reális. Éppen ezért, még ha azt is mondanánk (én nem mondom), hogy Isten tökéletes akarata az, hogy a modern (és mai formájában világosan nem fenntartható) technikai civilizáció létrejöjjön, erre sokkal logikusabb módszer az, hogy a megfelelő helyeken a megfelelő embereket/közösségeket Isten inspirálja a következő lépés megtételére, vagy megfelelő képességet ad arra, hogy ez a civilizáció a megfelelő lépéseken keresztül létre tudjon jönni – a Bibliai korokban pedig csak az első csíráit ülteti el annak, hogy a civilizáció ilyen irányba fejlődhessen.
Elnézést az apologetikaszagú magyarázatokért. Ezek az én – lehet, hogy naív – meglátásaim, amelyek ellen természetesen számos jó ellenérvet lehet felhozni.
„……………………………………………………………………
Elnézést az apologetikaszagú magyarázatokért. …………………………..”
Számomra nagyszerű élmény olvasni! Köszönöm.
Kedves Steve,
Igazán nem kell elnézést kérnie, hiszen ez egy olyan blog, amelyet túlnyomórészt hívők látogatnak, és Szabados úr blogja, aki lelkész…Hát csak természetes, hogy védelmezik a kereszténységet a lehetséges kritikákkal szemben.
A bukásról, az őskinyilatkoztatásról én is hallottam, tudok. Két gondom van ezzel: az egyik az, hogy a bukásról semmit sem tudunk történelmileg, önkényes hipotézisnek tűnik, hogy az bekövetkezett, és utána Isten azt mondta az emberiségnek: „Menj a magad útján…próbáld meg nélkülem…. De ha mégis igaz ez a történet, utána százezer évekig kellett Ádám és Éva utódait büntetni, nem „szólni” nekik, hogy rossz úton járnak? Mi értelme van annak, hogy azt állítsuk: egy spártai fiatalember „szabad akaratából” vétkezett, amikor elment a „krüpteiá”-ra, és legyilkolta a helótákat…Ott ez volt a társadalmi konszenzus, senki sem kérdőjelezte meg, Isten sem „szólt”, hogy nem kéne ezt tenni…Ugyanez vonatkozik, még fokozottabban, az aztékok tömeggyilkos vallására is…
Van viszont egy ellenérvem a saját érvemre. Természetes ismereteink szerint az emberiség még kb. 1 milliárd évig fog létezni a FÖldön…Ma már a monoteizmus ismerete (sőt a kereszténység) elterjedt az egész Földön…Hogyha az emberiség a hátralévő 99%-át életének már istenismeretben éli, akkor tényleg olyan nagy kérdés, hogy az első 1%-ban miért engedte meg Isten a hitetlenséget?
Kedves Miklós,
érdekesek a felvetései, bár lehet, hogy olyan poszt alatt kellene megbeszélni ezeket, amelyekhez jobban kapcsolódnak. Röviden csak két gondolattal hadd válaszoljak (Steve-nek is meghagyva a lehetőséget):
1. Szinte minden világnézetben benne van az a tudás/sejtés, hogy az ember és a világ nem olyan, amilyennek lennie kellene. Hume is-ought dilemmájára a materializmusnak szerintem nincs válasza, a keresztény hit azonban a kinyilatkoztatásból vezeti le a válaszát: valamikor fellázadtunk a Teremtőnk ellen. A paleoantropológia tudománya mocsaras és folyamatosan változó terület, szerintem nemigen lehet arra építkezni, ha az embert igazán meg akarjuk ismerni. Isten azonban kijelenthetett alapvető igazságokat az emberről, ha megengedjük a kinyilatkoztatás lehetőségét, és a zsidó-keresztény világkép bevallottan kinyilatkoztatásra épül.
2. Pál apostol több helyen foglalkozik azzal a kérdéssel, hogy miért számonkérhető az az ember, aki nem Isten kinyilatkoztatása fényében élt (vagyis pogány). Egyszer Lisztrában, amikor isteneknek nézik őt és Barnabást (ApCsel 14), aztán az athéni filozófusokkal vitázva (ApCsel 17), és egy hosszabb gondolatmenetben a rómaiaknak szóló levelében is (Róm 1-3). Két fő érvet említ a számonkérhetőség mellett: a. Isten nem hagyta magát bizonyság nélkül, az ember mégsem ad neki hálát, hanem nélküle él, b. minden ember lelkiismeretébe be van írva a jó és a rossz valamilyen tudása, mégis teszi azt, amit rossznak hisz. A kettőből következik, hogy az ember számonkérhető.
Szerintem nem azon múlik Isten igazsága, hogy hány évig hagyja az embert több vagy kevesebb ismerettel élni, hanem azon, hogy minden emberrel igazságosan bánik-e. A Biblia válasza az, hogy igen, de különböző mértékben és különböző időszakokban kegyelmét is kiárasztja az emberekre. Ez nem igazságtalan, de nem is igazságából fakad.
Kedves Miklós,
értem és köszönöm a válaszokat.
Amit én írtam, azt elsősorban a Biblia világképének belső logikájából kiindulva írtam – azt akartam kifejteni, hogy már a legősibb bibliai szövegek önbevallása alapján is világos, hogy az igaz istenismeret egy kicsiny, a teljes emberiség szempontból – akkor még – kifejezetten jelentéktelen népcsoporthoz érkezett. Paradox módon azt lehet állítani, hogy a kijelentés nem csak hogy tisztában van ezzel a ténnyel, de ez a tény maga is a kijelentés részét képezi, szándékosnak tűnik önmagában is tanulság. Ez a kezdeti, jelentéktelen népcsoporthoz érkezett kijelentés ugyanis eleve (még a jelentéktelenség időszakában is) az univerzalizmus igényével lép fel – vagyis a kijelentés legősibb rétegeiből is látható, hogy benne van az a cél, hogy ezekből a szerény kezdetekből (eredetileg egyetlen emberről, Ábrahámról van szó) építkezve végül Isten ismeretének és uralmának az egész emberiségre kiterjedő, globális hatása lesz – a történelemben pedig eddig szépen megvalósulóban is van ez a program.
A kis előázsiai néphez érkező kijelentés nem provinciális jellegű – nem holmi törzsi istenségről van szó, hanem a teljes kozmosz felett álló legfelsőbb lény beavatkozásáról, a történelemben tökéletes módon időzítve. Nem arról van szó tehát, hogy volt valamikor egy kis előázsiai nép akinek a törzsi vallása a véletlenek furcsa összjátékaként valahogy mára a világtörténelem legmeghatározóbb gondolati áramlatává fejlődött és az egész világra elterjedt, hanem (a Bibliai gondolkodásmód szerint) emögött a folyamat mögött a létező legerősebb erő áll, akinek történelmi beavatkozásai tökéletesen időzítettek, a folyamat beteljesedése elkerülhetetlen.
Éppen ezért tehát a helyzet fordított. Nem az a helyes következtetés, hogy a bibliai kinyilatkoztatás igazsága valószínűtlen – hiszen ha tényleg Isten kinyilatkoztatásáról lenne szó, akkor nem egy random előázsiai népnek szólt volna először. Ehelyett arról van szó, hogy pontosan az igazolja a kinyilatkoztatás mögött álló hatalmas erőt is intellektust, hogy ez a valószínűtlen kezdet a világtörténelem legnagyobb erejévé válik. Az újszövetség ezt a folyamatot azzal a képpel adja vissza, hogy Isten egy „pici kovászt” tett a tésztába, ami elkezd hatni egészen addig, míg az egész kenyér (amely ez esetben a világot jelképezi) meg fog kelni. A kicsi magból hatalmas fa fejlődik ki. A kijelentésnek ez az önreflexiós rácsodálkozása saját magára (vagyis hogy Isten első ránézésre kicsi, jelentéktelennek tűnő, időnként nevetséges beavatkozásaitól hogyan változik meg a világ) az egész Biblián végigvonul. Krisztus keresztáldozata ennek egyik legerősebb példája – a vidéki ácslegény dicstelen kereszthalála a globális vég kezdete.
Ezt a témát egyébként több „időutazós” sci-fi is feldolgozza – hogyan kell a történelemben megfelelően időzítve apró, akkor jelentéktelennek tűnő módokon beavatkozni ahhoz, hogy a kívánt végső cél megvalósuljon a történelem kaotikus folyamatain kersztül („butterly effect”). Az idő felett álló mindenható Isten képes erre.
Steve,
egyetértek a gondolatmeneteddel, és hogy a cikk témájához visszakössem: Ismáél kapcsán is Istennek ez az univerzális szándéka villan meg. Az 1Móz 16-ban is és az 1Móz 21-ben is megjelenik Isten Hágárnak és biztosítja arról, hogy „nem került le a térképről”. Az Ismáél-történet mögött ott van Isten univerzális ígérete, hogy Ábrahám magjában nyer áldást majd minden nép. Ismáél népe is.
Számomra az egyik legkülönösebb érv a keresztény hit igazsága mellett az, hogy ma a világ lakosságának kb. egyharmada (minden kontinensen elosztva) JHVH imádója. A próféták előre megmondták, hogy a népek Izráel Istenéhez fognak jönni, hogy a távoli szigetekre is a Sionról fog elhatni az igaz tanítás. De ez mennyire valószínűtlen volt akkor, amikor Júda még csak egy jelentéktelen kis királyság volt, hatalmas birodalmak árnyékában (Egyiptom, Asszíria, Babilon, Perzsia, Nagy Sándor, Róma), amelyek még csak nem is hallottak JHVH-ról! Ha csak ezt megfontolom, lezsibbadok. Ráadásul a próféták ezt a fejleményt a Messiás eljöveteléhez kapcsolták, és láss csodát: pont Jézus miatt lettek a népekből milliók és milliók JHVH imádói. Nehéz azt hinnem, hogy ez véletlen volna.
„Ha csak ezt megfontolom, lezsibbadok.”
– igen, ha ezekről gondolkodok, én is így szoktam járni. 🙂
Szerintem Isten fenti megközelítéséből logikusan fakad a munkastílusa, vagyis hogy nem „mikromenedzseli” a világot (emiatt tűnik úgy, hogy a történelem nagy részében a deizmus felfogása érvényesül) – hanem meghatározó pillanatokban vannak a történelemben szuverén beavatkozásai, de egyébként hagyja, hogy a világmindenséget benépesítő számtalan lény a saját belátása szerint alakítsa a folyamatokat (akár lázadó, akár engedelmeskedni akaró lényekről van szó). Ha nem így tenne, akkor a lázadás után (ill. lázadások után, hiszen csak az emberi történelemben a lázadásnak több hulláma volt, ebből Ádám bukása csak egy – bár fontos – epizód, valamint az emberiségen túl van egy hatalmas világ, számos elképzelhetetlenül nagy hatalmú és okos lázadó lénnyel) folyamatosan felül kellene bírálnia ezen lények szabad akaratát.
Isten tehát alapvetően hagyja a folyamatokat, engedi, hogy a lázadás ill. engedelmesség gyümölcsei is szépen beérjenek és le is arassuk annak következményeit (ami egyébként jelentős mennyiségű szenvedést és egyéni sorsokat vizsgálva – amihez az egyéni sorsot ki kell ragadni annak kontextusából és előzményeiből – igazságtalanságot is okoz – ennek kezelése egy másik kérdés). Ha be is avatkozik egyéni helyzetekbe, azokat nem szuverén módon teszi, hanem a hozzá lojális lényekkel való szövetségi viszonyrendszerben – az ő kérésükre.
Mégis, Isten időnként megtörténő kicsi és szuverén beavatkozásai elegendők arra, hogy az univerzumban élő valamennyi lázadó lény együttes ereje sem elég arra, hogy keresztülhúzzák Isten végcélját. Kb. mint az olyan sakkmester, aki csak félig-meddig odafigyelve is képes a teljes erővel koncentráló ellenfelét leverni – nem azért, mert megmondja számára, hogy mit lépjen (eleve elrendelve azt *), hanem mert annyival profibb. Isten ezt véleményem szerint az ellenálló erők teljes megszégyenítése érdekében csinálja így, és azért, hogy az Isten elleni lázadás tökéletes hiábavalósága egyszer és mindenkorra világossá váljon valamennyi teremtett lény számára. Krisztus keresztáldozata, és az ennek hirdetésére épülő program (amely az értelem számára meglehetősen bolond stratégiának tűnik) ennek a megközelítésnek szintén kiváló példája – ezért is írja Pál, hogy „Isten bolondsága bölcsebb az embereknél, és az Isten erőtelensége erősebb az embereknél”.
Ismael története külön érdekes ebből a szempontból is, hiszen Ismael – a Bibliai történetből kiderül – nem Isten ígéretéből fakadóan, hanem a kissé aggodalmaskodó Sára magánakciójának* hatására születik meg. Viszont Isten nem esik kétségbe, sőt, jól meg is áldja Ismaelt hogy ő is nagy néppé legyen – viszont ezek a „változók” (igen jelentős mozgások a sakktáblán) a legkisebb mértékben sem aggasztják Istent afelől, hogy a terve ne érne célba, ahogy ezt Ábrahámnak ki is fejti.
* ezeket most nem egy eleve elrendelés körüli újabb vita indítása érdekében írtam. Abban a témában most ott tartok, hogy van eleve elrendelés is, és teljes szabad akarat is – valóságos következményekkel. Isten tökéletesen szuverén, miközben valódi szabadságot biztosít a teremtményeinek akiknek saját akarta befolyásolja a világot akár Isten akaratával ellentétesen is, és ezért mindenki tökéletesen felel a saját, valódi következményekkel járó döntéseiért – az engedetlenség és az engedelmesség is valóságosak. Sőt, a bűn és lázadás úgy létezik, hogy Isten soha nem akarta, hogy legyen és nem ő találta ki/teremtette. Ez pedig egy olyan paradox helyzetet eredményez, amit valószínűleg soha nem fogok megérteni (vagy pedig az idő vs. örökkévalóság mint nézőpont közti különbséggel próbálok magyarázni, de az is sántít).
Én is hasonlóan gondolkodom. Zárójelben az eleve elrendeléshez: „Isten az örökkévalóságból, akaratának legbölcsebb és legszentebb tanácsvégzése által szabadon és változhatatlan módon elrendelt mindent, ami lesz. Mindent elrendelt, de nem szerzője a bűnnek, nem is kényszeríti a teremtményeit, hogy azok akaratuk ellenére cselekedjenek, és a másodlagos okok szabad voltát sem veszi el, hanem megerősíti.” (Westminsteri hitvallás, 3.1) A mi szabadságunk valahogy része az ő eleve elrendelésének. Ismáél is jó példa erre.