Ha szeretnénk megismerni Isten legmélyebb indulatait a gonosz kapcsán, az egyik bölcs dolog, amit tehetünk az, hogy a kezünkbe vesszük és végigolvassuk az Ószövetség egyik legrövidebb költeményét, a Jeremiás siralmairól szóló könyvet. A könyv az ún. ünnepi tekercsek (Megillót) egyike, mert négy másik rövid könyvvel együtt a jeles ünnepeken olvasták fel a zsidók. Jeremiás siralmai Jeruzsálem Kr. e. 587-es pusztulását siratja. Felfoghatatlan tragédia volt ez Izráel népének. Az emberveszteség, az ellenség brutalitása, a nép szenvedése az ostrom alatt és után önmagában is leírhatatlanul szörnyű élmény volt. Azonban ennél is mélyebb seb volt látni a szent város lerombolását, és a Templomét, amely Isten jelenlétét jelképezte népe között. Jeruzsálem eleste azt jelezte, hogy mindennek vége: vége a szövetségnek, az ígéreteknek, a reménynek, az életnek. Jeruzsálem pusztulása után nem lehet többé létezni.
A könyv szerzője nem akarja azzal csillapítani a fájdalmat, hogy a tragédiát leválasztja Istenről. Istent nem állítja egy távoli sarokba, hogy tökéletes jósága érintetlen maradjon attól a szörnyűségtől, amit Júda átélt. Júda „holokausztja” Isten haragja miatt következett be, Júda vétkei miatt. „Jaj, de sötét felhőt borított az Úr haragja Sion leányára!” (2,1) – énekli a költő. „Elpusztította az Úr kíméletlenül Jákób összes hajlékát. Ledöntötte féktelen haragjában.” (2,2) „Az Úr akarta, hogy lerombolják Sion leánya várfalát: mérőzsinórt feszített, nem hagyta abba keze a pusztítást.” (2,8) „Olyan volt az Úr, mint az ellenség: pusztította Izráelt, elpusztította minden palotáját, lerombolta erődítményeit, megsokasította Júda leányának búját-baját.” (2,5) És így tovább. Isten nem távol áll az eseményektől, hanem ő maga hozza a pusztulást Jeruzsálemre. Ahogy Ámósz próféta mondta: „Ha valami baj éri a várost, nem az ÚR hozza-e azt?” (Ám 3,6) Minden olyan apológia Isten mellett, amelybe ez nem fér bele, hibás és félrevezető, de legalábbis távol áll a Biblia istenképétől.
Ugyanakkor éppen a Jeremiás siralmai mutatja meg, hogy mi van Isten szívében, amikor „megsokasítja Júda leányának búját-baját”. Rendkívül gondosan szerkesztett költeményről van szó. A könyv öt részből áll, teljesen szimmetrikus, hogy a legfontosabb, leghangsúlyosabb gondolat éppen a könyv közepén helyezkedjen el. Az első és második rész huszonkét versből áll, ahogy a negyedik és ötödik részek is. Mindegyik strófa a héber ábécé soron következő betűjével kezdődik. Az első strófa kezdőbetűje alef, a másodiké bét, a harmadiké gimel, a negyediké dálet, és így tovább egészen az utolsó betűig, a távig. A középső, harmadik fejezet némiképp eltér ettől, mert hatvanhat versből áll, és mindegyik betű háromszor kezd sort, szintén szabályosan követve a héber ábécét. A szerkesztés a zsidó gondolkodás szerint a középső fejezetre irányította a figyelmet, azon belül is a 31-33. versekre, vagyis a harmadik fejezet és az egész könyv közepére, ha úgy tetszik, szívére. A 3,31-33 így hangzik:
„Mert nem vet el örökre az Úr. Még ha megszomorít is, irgalmaz, mert nagyon szeret. Mert nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket.”
A szerző tehát azt szeretné, hogy a Jeruzsálemet beborító vér, iszonyat és felfoghatatlan tragédia közepette a szövetség népe tudja, hogy 1) Isten nem vetette el népét örökre, 2) bár ő szomorít meg, nagyon szeret, és 3) nem a szívéből alázza és szomorítja meg az embereket. Ez az üzenet hallatlanul fontos volt a megmaradt népnek, és nekünk is szól, akik évezredekkel később, egészen más kontextusban birkózunk a gonosz problematikájával. A gonosz problémája számunkra sem csak intellektuális vagy filozófiai kérdés. Ha logikai érvekbe csomagoljuk is, legtöbbször valamilyen személyes trauma, feldolgozatlan gyász, csalódás, valamilyen szörnyű emlék táplálja. Egy vízbe fulladt testvér, egy fiatalon meghalt édesanya, egy házastársi hűtlenség, egy borzalmas válás, ellenünk elkövetett erőszak, vagy éppen saját szenvedélyeinkkel vívott vesztes küzdelem. Vajon hol volt Isten? Ha van egyáltalán…
Jeremiás siralmai olyan Istenről beszél, aki ott volt az események kellős közepén és tökéletes hatalma volt felettük. Egy pillanatig nem volt tehetetlen. Nem hogy nem kerülte el a figyelmét, ami történt, de ő „rendelt elnyomókat mindenünnen Jákób ellen” (1,17). A lehető legrosszabb irányban keressük a probléma feloldását, ha Istent az eseményeket elszenvedő, vagy akár az eseményekről tudomást sem szerző Istenként mutatjuk be, nehogy a gonosz valamiképpen bepiszkolja tiszta és szent jellemét. A Biblia Istenétől nem is lehetne távolabb egy ilyen pipogya, tehetetlen istenkép. A pipogya, tehetetlen Isten csak a 21. századi pipogya, tehetetlen keresztények fejében létezik, akik azt hiszik, Istent meg kell védeniük az önigazult, lázadó, egoista és nárcisztikus nyugati ember dühétől. Jeremiás siralmai teljes nyíltsággal beszél arról, hogy a bajt Isten hozta a városra, az ellenség „haragjának a botja” volt, Isten verte azzal Júdát és Jeruzsálemet (3,1). A gonosz problémáját nem oldhatjuk fel úgy, hogy Istent eltávolítjuk a közeléből, mert azzal egy idegen istent kreálunk.
De van egy másik oldala a képnek, amelyet ugyanolyan egyértelműen közöl a költemény, mint azt, hogy Isten hozta a bajt a városra. Amikor Isten megszomorította Júdát, ő is szomorú volt. Amikor megalázta az emberek fiait, nem a szívéből (מִלִּבּ֔וֹ) tette. A szívéből az jött volna, hogy megáldja, megvédje és gazdaggá tegye Jeruzsálemet. A szívéből az jött volna, hogy bástyaként vegye körül és kiárassza rá szeretetét. A szívéből az jött volna, hogy Jeruzsálemet az öröm városaként más népek városai fölé emelje, hogy a Sionra jöjjenek a nemzetek, hogy megtudják, miért ilyen jó a dolga ennek a népnek. Amikor Isten megszomorította népét, nem a szívéből, hanem a szíve ellenében tette ezt. Isten ekkor sem gyönyörködött a bűnös halálában. Amikor a véres borsajtót taposta, az búsult haragjának borsajtója volt. A könyv közepén ez a kijelentés áll: nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket. És bár megszomorít, nagyon szeret. És nem veti el népét örökre.
Számos kérdést felvet ez Isten egységével, szenvedélymentességével, szándékainak és elhívásainak megváltoztathatatlanságával kapcsolatban, amelyek hosszú időre feladatot adnak rendszeres teológusoknak. (Isten szenvedélymentességének kérdéséről én is írtam egy cikksorozatot.) Függetlenül attól, hogy megtaláljuk-e a megfelelő fogalmi kategóriákat, amelyek Isten önmagáról adott kinyilatkoztatásának morzsáit egyetlen dogmatikai keretbe tudják foglalni, ragadjuk meg annak az igazságát, amiről a Jeremiás siralmai beszél nekünk, mert ez Isten igéje. Isten időnként megsokasítja Júda leányának búját-baját. A gonosz nem áll akaratán kívül. Nem szemléli tehetetlenül. De amikor megszomorít, nem szívből teszi. Talán helyénvaló Isten kapcsán is úgy fogalmazni, hogy miközben megalázza az emberek fiait és leányait, valamiképpen neki is „megszakad közben a szíve”. Mert nagyon szeret.
„……………………. Még ha megszomorít is, irgalmaz, ……………….”
Ismerem Isten atyai nevelésének ezen módszerét. Hálás vagyok érte.
A szomorúság azon tetteim kísérőjelensége, melyektől Ő tisztítani akar.
Tetteim mint vetések beérnek, és eljön az aratás ideje. Mint Izrael életében.
Nehéz ilyenkor magam ellen fordulni és beismerni az adott bűnt. Pedig ez az
egyedüli út a szabadulás, feloldozás felé. Ha Isten irgalma ilyenkor nem ven –
ne körül, nem lennék képes kimondani: Vétkeztem. És Ő tudja ezt, ezért segít.
Hiszen ilyenkor az ellen fordulok, aki tőlem sokkal erősebb. Aki engem mint
eszközt használ fel, mivel bűnös természetem a Gonoszt szolgálja. Ha elmarad
a beismerés, marad a szomorúság. De ha az irgalom hatására megtörténik, Isten
szívének indulata, a szeret veszi át az uralmat és árad a szívembe.
Köszönöm az írást, hasznos gondolatokat tartalmaz, ami tovább árnyalja a kérdésről való gondolkodásomat. 🙂
OFF: Bár már annyira árnyalt kezd lenni a gondolkodásom, hogy ismét arra kell, hogy rájöjjek, hogy semmit sem tudok összerakni semmivel, és csak összeilleszthetetlen puzzle darabok hevernek szerte szét. Ha úgy tűnik, hogy a puzzle darabok egy részét valahogy összeraktam, akkor találok olyan újabb darabot, ami rámutat arra, hogy amit összeraktam, az valahol alapvetően hibádzik. Viszont ha nem a darabokat vizsgálom, akkor látok egy összképet, ami nagyon vonzó. De ezt persze már korábban is írtam, mert ez egy visszatérő jelenség. Mintha egy ponton túl bármit is vizsgálnék, ez lenne belőle. Egy ideig úgy érzem, hogy fogást találok a témán, de aztán a dolog mégis kifolyik valahogy a kezeim közül és a megértésem szétfoszlik. Inkább csak intuitív felvillanások vannak, de összeszedett megértés nincs. Ez most már nem frusztrál annyira, mint régen. Az egész helyzet és a dolgok kikutathatatlansága (+ annak felismerése, hogy szinte soha nincsenek eredeti gondolataim – ha valamiről azt gondolom, hogy a saját eredeti gondolat, arról is kiderül, hogy valaki valahol már erre rájött, sőt, meg is cáfolta, vagy ha nem cáfolta meg, akkor is vannak jó alternatívák) egyrészt megalázó ill. zavarba ejtő, de furcsa módon mégis felszabadító dolog.
Az impassibility-vel kapcsoaltos sorozatot nem olvastam eddig, ez is érdekes volt – ez egy olyan pontja a keresztény dogmatikának, amiről csak érintőlegesen hallottam (kb. úgy tekintettem rá, mint egy anakronizmus, amit ma már senki nem vesz komolyan, még ha meg is értettem, hogy a régiek miért tartották ezt elvi okokból fontosnak).
Jeremiás könyve pontosan leírja, mitől kezdődtek a bajok: „összehívom észak országait – mondja az Úr. El is jönnek, és mindegyikük felállítja trónját Jeruzsálem kapui előtt, sőt a falai mentén körös-körül, és Júda minden városa körül. Akkor majd kimondom ellenük ítéletemet minden gonoszságukért, amiért elhagytak: idegen isteneknek mutattak be illatáldozatot, és a saját kezük műveit imádták” (Jer 1:15-16)
Feltehetjük, hogy ha Jeruzsálem lakói nem mutatnak be illatáldozatot idegen isteneknek, és nem imádják a saját kezük műveit, akkor a bajok nem következnek be? Mechanikus ok-okozati viszony van az illatáldozat és a bajok között?
Amennyiben igen, akkor nem Isten hozta a bajt Júdára, hanem Júda hozta a bajt magára. Ha úgy tetszik, feldobta a féltéglát a levegőbe, majd sírni kezdett, mikor az „váratlanul” a fejére esett. A sirámok megoldása is Júda népe (és nem Isten) kezében van? (Be lehet fejezni az illatáldozat bemutatását, a saját kézmű imádását.)
Hasonlóan, a mai hívő is jobban teszi, ha abbahagyja a féltéglák levegőbe dobálását, így nem lesz, ami a fejére essen, és nem lesz miért sírnia?
Steve,
ajánlom a figyelmedbe a Préd 3, 9-13-at 🙂
Ha pedig nem szíve szerint szomorít meg minket, az ő gyermekeit, és szeret nagyon, akkor ebből az is következik, hogy nem büntetésként engedi meg a szenvedést, hanem nevelési célból, megtisztító, gyógyító szándékkal. Akármennyire fáj az, amit megenged életünkben, akármennyire az az érzésünk, hogy büntet haragjában (mint esetleg földi vezetőink), mégsem erről van szó, hanem nevelni akar. Vagy ha a büntetés szót használjuk továbbra is, akkor nevelési célból való büntetésről van szó, nem rólunk lemondó, elítélő büntetésről. Mert hűsége végtelen, szeretete nagy. Uram, segíts ebben soha ne kételkedni.
Micsoda ferdeségek vannak bennünk a szép külső máz mögött ha Isten ilyen nagy, szenvedéseket kell megengedjen, mint amilyeneket felsoroltál Ádám!
Kedves Ádám, köszönöm a tanulmányt. Egy mellékesnek tűnő kérdés vetődött fel bennem, (lehet, hogy nincs köze a cikkhez, akkor figyelmen kívül lehet hagyni), amelyre nem biztos, hogy van jó válasz, bár magán a zsidóságon belül egy orthodox rabbinikus irányzatnak van. A náci holokauszt is Isten büntetése Izrael népének bűneiért? Szerintük igen, és ezért ellenezték a cionista mozgalom célkitűzéseit. Te gondolkoztál ezen?
Izráel és Júda két kicsiny állam volt az ókori Keleten, kiszolgáltatva a kialakuló asszír, majd újbabiloniai nagyhatalomnak.Előbb az asszirok és később a babiloniaiak totális erőfölénye szüntette meg a zsidó állam függetlenségét, vezetett Jeruzsálem lerombolásához és a zsidók fogságba hurcolásához. Természetes az, hogy a zsidók – akikben mélyen ott élt az egyistenhit és a zsidó nép kiválasztottságába vetett hit – teológiai magyarázatot kerestek a történtekre – és ebből keletkeztek a próféta – irodalmilag egyébként szépséges – írásai. A zsidók nem azt gondolták – ami a természetes magyarázata az eseményeknek – hogy Isten nem létezik, és nem ő irányítja a történelmi folyamatokat – hanem azt, hogy az ő valamilyen bűnük, hitetlenségük miatt sujtja őket az Isten. (Ma ugyanezt gondolják a moszlimok: azt hiszik, azért elmaradottabbak és gyengébben Izraelnél és a Nyugatnál, mert nem „elég jó” mohamedánok – az izraeli háborúban elszenvedett vereség nagy lökést adott a moszlim fundamentalizmusnak). De kérdezem: ha a zsidók a tiszta monoteizmus mellett megmaradnak, nem hódolnak bálványimádó kultuszoknak (amiért ostorozták őket a prófétáK9, akkor talán az ókori Keleten mások lettek volna a katonai-politikai erőviszonyok? Vagy akkor Isten csodát tett volna – és elhárítja a katasztrófát?
Igen, tehetett volna Isten csodát, ahogy például Szanhérib idejében (vö. 2Kir 18-19; Ézs 36-37). De a bibliai világképben Isten elsődleges oka másodlagos okoknak is, tehát a látszólag természetes katonai-politikai folyamatok sem függetlenek az ő akaratától (vö. Péld 21,1; ApCsel 2,23).
Mint magyar és protestáns keresztényeknek, nektek mindenképpen elgondolkodtató kell, hogy legyen két konkrét, már az én életemben történt eset, Siklós József zsidó munkaszolgálatosként élte végig a második világháborút, utána megtért, az egyházzal szemben ellenséges kemény kommunista diktatúra idején, az ötvenes években végezte el a teológiát és lett református lelkész. Egész életét a szenvedélybetegek körében végzett evangelizációs munkának, és gyógyításnak szentelte, a Magyar Református Egyház Iszákosmentő Missziójának volt a vezetője. Az életét borzalmas, értelmetlen vasúti szerencsétlenség szakította ketté. Andorka Eszter evangélikus lelkésznő és teológus a hátrányos helyzetű fiatalokkal foglalkozott egész életében, nekik közöttük hirdette a keresztény üzenetet. Egy általa gondozott deviáns fiatal minden ok nélkül megölte… még 35 éves sem volt…Minden nap, minden órában értelmetlenül és igazságtalanul szenvednek és pusztulnak el jobb sorsra érdemes emberek és állatok…
Kedves Miklós,
számunkra nincs értelmetlen halál Krisztusban. Isten gyermekének egyetlen hajszála sem hull ki a mennyei Atya tudtán kívül (vö. Lk 21,18). Igazságtalanság ér bennünket (és másokat), de hitünk szerint az igaz Bíró egy nap igazságot fog tenni. Halálunk napja pedig az ő kezében van.
Kedves Miklós,
ez az érvelés pont az ellenkező hatást éri el egy kereszténynél, hiszen éppen azt imádjuk, akinek az igazságtalan szenvedés teljes mértéke jutott.
ez a szenvedés emberileg nézve értelmetlen is volt.
(persze kiderült, hogy nem volt az. nem érdemes elhamarkodottan ítélni)
egyébként a Fiú, arra hív minket, hogy kövessük őt és akkor az a megtiszteltetés érhet minket, hogy úgy végezzük, ahogy ő. szóval két nagyon jó példát hoztál arra, hogy miként kell keresztényként élni és meghalni.
Siklós József felesége amúgy ezt írta a naplójába:
Rendkívüli ember lehetett! Mi itt az intenzíven hozzá vagyunk szokva – ahol az eszméletlenség idején az észkontroll ki van kapcsolva -, hogy az emberek, a betegeink tudatalattijából előtör korlátok nélkül, ami benne van: gyűlölet, szidás, káromkodás. A lelkész úrból csak a köszönet, a mentő munkája, a szeretet hangzott – mondja az orvos.
Siklós József és Andorka Eszter szolgálatának a vége pont az i-n, felkiáltójel a mondat végén. azon kellene inkább elgondolkozni, hogy ha az átlagember olyan amilyen, akkor ők hogy tudtak ennyire mások lenni.
Isten mai üzenete talán ez lehet a számodra:
Ézsaiás
57:1
Az igaz elvész és nem veszi eszébe senki, és az irgalmasságtevők elragadtatnak és senki nem gondolja fel, hogy a veszedelem elől ragadtatik el az igaz;
57:2 Bemegy békességbe, nyugosznak ágyaikon, a kik egyenes útaikon járának.
Zsoltárok
103:15
Az embernek napjai olyanok, mint a fű, úgy virágzik, mint a mezőnek virága.
103:16 Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az ő helye sem ismeri azt többé.
103:17 De az Úr kegyelme öröktől fogva való és örökkévaló az őt félőkön, és az ő igazsága a fiaknak fiain;
Kedves Ádám és István!
Köszönöm, hogy szépen válaszoltatok nekem. Aműgy Siklós a halálos ágyon még idézte a Bibliát, és azt mondta: „Tudjuk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra válik.”
A hiteteket tehát én nagyon tisztelem, de a mérhetetlen mennyiségű emberi és állati szenvedés számomra mégis azt valószínűsíti, hogy nem létezik Isten, vagy ha igen, akkor nem olyan, mint amilyennek a Biblia lefesti, nem gondviselő és nem szerető lény. Legutóbb a „Korunk” c. folyóiratban próbáltam meg érvelni ezekkel a kérdésekkel kapcsolatban: „Isten, a rossz és a fény természete. Szkeptikus teizmus és abduktív érvek. ” címmel. (2021/5. szám.)
Kedves Miklós,
a Biblia Isten gondviselésébe kifejezetten beleérti a szenvedést (rengeteg igeverset idézhetnék), tehát a Biblia képe Istenről teljesen összhangban van a szenvedéssel, még ha ez sok kérdést is vet fel bennünk. Ellenben ha nincs a természeten fölül álló törvény, akkor csak az van, ami van, előjel nélkül, és az igazságtalan szónak nincs valódi értelme. Ezért számomra az igazságtalan szenvedéssel kapcsolatos felháborodásunk is Isten léte melletti közvetett érv.
Miklós,
Persze, ez mind lehetséges elméletileg, viszont egyik sem kényszerítő erejű logikailag.
azonban az, hogy (legalábbis a kommentek szerint) figyelmen kívül hagyod azt a lehetőséget, hogy egyszerűen a te elméd, valamint a térbeli és időbeli korlátozottságod tesz alkalmatlanná egy nálad összetettebb elme, korlátlan tudáson alapuló döntéshozatalának helyes értelmezésére, már inkább a saját szubjektív axióma választásodat tükrözi. kár ezt úgy beállítani, mint logikus gondolkodás tényszerű eredményét.
amúgy mi is ugyanebben a cipőben járunk mint te. amíg ez a személy nem jelenti ki magát, addig mi sem tudunk mit mondani a felvetett problémára. ugyanez az akadály jelentkezhet ember és ember kapcsolatában is (hátha így kevésbé misztikus), hiszen a másik személy viselkedése sem mindig magyarázható értelmesen pusztán kívülről szemlélve; a megoldás sok esetben csak a személyes kapcsolatfelvétel lehet.
Addig meg marad az ártatlanság vélelme és a másikhoz való jóindulatú hozzáállás, ami -ha van Isten- neki is kijár a kultúremberek részéről.
azt gondolom, hogy akkor lenne fair az álláspontod, ha ezt a harmadik opciót is felsorolnád, amikor a kereszténységgel polemizálsz, majd megjegyeznéd, hogy te személy szerint ezt elképzelhetetlennek tartod, vagy ez a lehetőség nem tetszik neked, ezért nem foglalkozol vele.
a cikket elolvasom ha van rá lehetőség online.
Kedves István:
„azonban az, hogy (legalábbis a kommentek szerint) figyelmen kívül hagyod azt a lehetőséget, hogy egyszerűen a te elméd, valamint a térbeli és időbeli korlátozottságod tesz alkalmatlanná egy nálad összetettebb elme, korlátlan tudáson alapuló döntéshozatalának helyes értelmezésére, már inkább a saját szubjektív axióma választásodat tükrözi. kár ezt úgy beállítani, mint logikus gondolkodás tényszerű eredményét.”
Ha jól értem, akkor arra utalsz, hogy én, mint véges, korlátozott teremtmény nem érthetem meg a mindenható, és végtelenül bölcs Isten döntésének lehetséges indokait. Ezért abból, hogy nem látom a rossz céljait, nem következtethetek arra, hogy a rossznak nincs is célja, megfelelő indoka Isten világtervében. De ezzel a lehetőséggel (ezt hívják szaknyelven „szkeptikus teizmusnak” bőségesen foglalkozom, foglalkoztam.
„Addig meg marad az ártatlanság vélelme és a másikhoz való jóindulatú hozzáállás, ami -ha van Isten- neki is kijár a kultúremberek részéről.
azt gondolom, hogy akkor lenne fair az álláspontod, ha ezt a harmadik opciót is felsorolnád, amikor a kereszténységgel polemizálsz, majd megjegyeznéd, hogy te személy szerint ezt elképzelhetetlennek tartod, vagy ez a lehetőség nem tetszik neked, ezért nem foglalkozol vele.”
Sajnos ezt nem értem. Mit nevezel harmadik opciónak? Úgy gondolod, hogy fel kell tételeznem, hogy Istennek megfelelő indokai vannak a rossz megengedésére (ez lenne az ártatlanság vélelme), és a kérdéseimmel meg az érveimmel várnom kellene, amíg Isten kapcsolatba nem lép velem?
Kedves Szalai Miklós,
Én nem értem a szenvedés témakörét, de szívesen elmagyarázom…:)
Isten „használja” a szenvedést, hogy elérje vele a jót. 2 igevers jut eszembe hirtelen:
Zsid 2:10 Mert illendő vala, hogy akiért minden és aki által minden, sok fiakat vezérelvén dicsőségre, az ő üdvösségük fejedelmét szenvedések által tegye tökéletessé.
Zsid 5:8 Ámbár Fiú, megtanulta azokból, amiket szenvedett, az engedelmességet;
Itt tehát a tökéletessé tevés és az engedelmessé tevés volt a cél.
Kedves Szalai Miklós!
A filozófia nem út Istenhez aki van. Minden máshoz talán igen. De ez csak utólag derül ki biztosan.Addig viszont eljátszhatunk a végtelenségig érvekkel, kérdésékkel egymással ami teljesen irreveláns lesz. Ahogy az Istenkép is.