„Mik azok a jellemzők, amelyek a legtöbb progresszív keresztényre igazak?” – teszi fel a kérdést újfent Monostori Tibor, aki kitartó, már-már tiszteletre méltóan heroikus küzdelmet folytat, hogy heterodox nézeteit legalább alternatív irányzatként elfogadják a kereszténységen belül. Monostori ezúttal tíz pontba szedi, hogy mit ért „progresszív kereszténység” alatt. A bevezetésben ezt írja: „A progresszív keresztények sokszínűek, ahogy a konzervatívok is. Vannak köztük minden felekezetből. Vannak köztük a hitvallások és katekizmusok minden pontjához ragaszkodók, akik csak bizonyos emberi jogi kérdésekben haladók. Vannak olyanok, akik szerint nem történtek meg a bibliai csodák és kétségbe vonják a hittételek nagy részét. Vannak köztük az örökké tartó tudatos pokolbeli szenvedésben hívők és olyan univerzalisták is, akik minden ember üdvözülésében bíznak, vagy épp kondicionalisták, akik a két álláspont között helyezkednek el. Vannak fiatal Föld-hívők és darwinisták. Vannak panteisták, panenteisták, és a Biblia tévedhetetlenségében hívők is. Ami közös bennük, hogy életük legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják, akinek a kezébe helyezik sorsukat.”

Ilyen egy ígéretesen induló, de végül a földbe csapódó definíció. A felsorolásban részt vevő minden elem különbözik, ami összeköti őket, az ez: „életük legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének mindnyájan az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát tartják, akinek a kezébe helyezik sorsukat”. Erről persze mindjárt kiderül, hogy a „progresszív keresztények” esetében pont nem így van, de amikor ezt olvassuk, a hosszú gyöngyfüzér egyetlen összetartó fonalát tartjuk a kezünkben. Csak ez alapján ugyan, mi különbözteti meg a „progresszív keresztényt” kijelölt ellenfelétől, a „fundamentalistától”? A fundamentalista nem helyezi Jézus kezébe a sorsát? Vagy nem tartja az élő Jézus megváltó művét és kereszthalálát élete legfőbb iránytűjének és viszonyítási pontjának, a földi történelem eddigi legjelentősebb eseményének? Mi az, ami nemcsak összeköti azt, aki például „a hitvallások és katekizmusok minden pontjához ragaszkodik”, azzal, aki „kétségbe vonja a hittételek nagy részét”, és egyben meg is különbözteti mindkettőt a nem „progresszív keresztényektől”, de legalább a fundamentalistától? Ez a definíció így használhatatlan, pontosabban arra jó, hogy a dagályos mondatok elfedjék a tartalmi ürességet.

Monostori így folytatja: „A progresszív keresztény a konzervatív keresztény egyik legfontosabb szövetségese. Alapvető értékek kötik össze őket, mint az emberi méltóság tisztelete, a fair és igealapú vitakultúra, a Krisztus-arcúság és a vitatott kérdésekben bizalom Isten döntésében. Összeköti őket a saját köreikben létező (progresszív vagy konzervatív) fundamentalizmus elleni küzdelem is.”

Ez jól hangzik, csak ebben a formában nem igaz. Természetesen léteznek az értékek, amelyeket megnevez („az emberi méltóság tisztelete, a fair és igealapú vitakultúra, a Krisztus-arcúság és a vitatott kérdésekben bizalom Isten döntésében”), de ez nem hoz létre szövetséget „konzervatívok” és „progresszívek” között. Akkor miért mondja ezt? Monostori itt lényegében újra akarja alkotni a kereszténység térképét, amely úgy nézne ki, hogy vannak középen a progresszívek és a konzervatívok, és vannak tőlük szélen a mindenféle fundamentalisták. Így – a konzervatívok hátán – vinné be Monostori a heterodoxiát a kereszténységbe, ami ügyes csel, de aki olvasta már a trójai háború valamelyik elbeszélését, mindig gyanakvással fog tekinteni a városfal elé tolt gigantikus lovakra. De akár egy kilógó lóláb is felkeltheti benne a gyanút. Ráadásul a következő mondatában Monostori maga is indirekt módon cáfolja az előbb elképzelt szövetséget:

„A fundamentalizmus teológiai értelemben jobbára pusztán konzervatívot jelent, minden más (valláspszichológiai, történeti és hatalomtechnikai értelemben) azonban romboló és embertelen. A progresszív keresztény elfogadja, hogy mint minden szélsőség, a fundamentalizmus képviselői sem tartják magukat szélsőségesnek.

Itt van az a bizonyos lóláb: a fundamentalizmus Monostori szerint nem más, mint a konzervatív teológia „romboló és embertelen” formában való megnyilvánulása („valláspszichológiai, történeti és hatalomtechnikai értelemben”). De ha a „progresszív” is küzd „a saját köreikben létező fundamentalizmus ellen”, ahogy fentebb írta, miért lett a fundamentalizmus hirtelen teológiailag konzervatív? Vagy a „progresszív” egyáltalán nem teológiai alapállás? De akkor – ahogy a továbbiakban látjuk – miért teológiai tartalmú pontokkal jellemzi Monostori a „progresszív kereszténységet”, amilyen a hagyomány, a hit, az ige, Isten ellentmondása vagy a remény? Figyeljük meg azt is, hogy Monostori ebben a bekezdésben megint a „közepet” igyekszik elcsípni a progresszió számára. A progresszív keresztény „elfogadja”, hogy „mint minden szélsőség, a fundamentalizmus képviselői sem tartják magukat szélsőségesnek”. A történeti kereszténység szerény képviselőjeként hadd viszonozzam a nagylelkűséget: én is elfogadom, hogy a progresszivizmus képviselői, mint minden szélsőség, nem tartják magukat szélsőségesnek. Valójában azonban inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a „szélsőséges” szó itt egyszerű szemantikai trükk. Monostori a térkép közepére saját heterodox nézeteit rajzolja be. Ügyes, csak ez már nem a kereszténység térképe, hanem Monostori Tiboré.

De menjünk tovább magára a 10 pontra!

„1. ÉLŐ HAGYOMÁNY. Jézus Krisztus, ahogy az egyház is, egyszerre progresszív és konzervatív, ilyen és olyan elemek is felfedezhetők bennük. A progresszív keresztény Isten üdvtervének, Jézus földi pályájának és Isten szándékainak azon részeivel azonosul, amelyek a változásra, az újra történő krisztusi válaszra és az új törvények bevezetésére, az alkalmazkodásra, fejlődésre, kiteljesedésre, a társadalmi jó növekedésére, a társadalmi elnyomás megszüntetésére, a pillanatnyi nehézségek megoldására és az emberi sorsok javítására összpontosítanak. A saját földi útján ezeken a területeken inkább megtalálja a személyiségéhez, elhívásához jobban illő szolgálatokat, és elsősorban Istennek ezen tettei, tulajdonságai, szenvedélyei ragadják meg őt. A progresszív keresztény egy kétezer éves élő hagyományt követ: a haladás és fejlődés örök dinamikáját próbálja saját korában megérteni és Isten szándékainak megfelelően, legjobb tudása szerint cselekedni. Maga is hűen ragaszkodik bizonyos törvényekhez, tiszteli a konzervatív hagyományt és felismeri a veszélyeket, amelyek az emberi természetre, különösen a bűnös természetre az eltúlzott változásvágyban vagy a változások túl gyors vagy nem átgondolt véghezvitelében, a rend indokolatlan csökkentésében jelentkeznek. Adott esetben egyházszervezeti és -fegyelmezési, evangelizációs, teológiai vagy dicsőítési kérdésekben kifejezetten konzervatív lehet.”

Ha nem is mindent így fogalmaznék, ezzel a ponttal alapvetően nincs problémám, leszámítva a bevezetését: „A progresszív keresztény Isten üdvtervének, Jézus földi pályájának és Isten szándékainak azon részeivel azonosul…” Hmm. Azért itt felmerül néhány megkerülhetetlen kérdés, nem? Aki keresztény, „Isten üdvtervének, Jézus földi pályájának és Isten szándékainak” miért csak egy részével azonosulna? Miért nem az egészével? És hogy lehet valaki keresztény, ha nem azonosul Isten üdvtervének vagy szándékainak minden részével? Ugyan, melyik része nem elfogadható Isten üdvtervének és szándékainak? Jézus földi életéből mi az, amivel ne lehetne azonosulni? Jézus követőiként mi az, amivel ne kellene azonosulnunk? A kereszténység első hitvallása három szó volt: Jézus Krisztus Úr. Aki szemezget a követeléseiből, egyszerűen még nem hajtott térdet előtte és nem lett követője. Máshogy fogalmazva: nem keresztény.

„2. LÉLEK VS. TÖRVÉNYEK. Az örökké munkálkodó Szentlélek szavának engedelmeskedni előrébb való, mint megcáfolt vagy életképtelen törvényeknek. Isten gyógyító erővel, új, elsöprő energiával és a legélesebb színekkel lép be újra és újra a történelembe és az ember életébe. Ha a kettő konfliktusba kerül, a Szentlélekre kell hallgatni, imádságos szívvel, nyitottan, határozottan és fegyelmezetten. Ez történt a jeruzsálemi zsinaton, amikor Pál apostol meggyőzte társait a pogányokból lett keresztényekre vonatkozó új szabályokról és a mózesi törvények betartásának szükségtelenségéről, és azóta számtalan esetben az apostoli korban és utána az egyháztörténetben.”

Kis jóindulattal azt mondanám, hogy ez a bekezdés is összhangban van a Szentírással, csak az a probléma, hogy Monostori Tibor számára ezek a mondatok éppen a Szentírás meghaladását szolgálják. A Szentlélekre való hivatkozás a progressziót hivatott hitelesíteni, de hogy mi a Szentlélek szava, azt a próféták, Jézus és az apostolok helyett Monostori Tibortól kellene megtudnunk. Például tőle értesülhetünk arról, hogy a Szentlélek szerint a homoszexuális kapcsolatokat egyházi áldásban kellene részesítenünk, és talán a poliamóriát is helyeselnünk kell, ha Isten szeretetében akarunk maradni. Hogy mely törvények lettek „megcáfolva”, azt nem tudom, ahogy azt sem, mit jelentene egy törvény megcáfolása. Azt viszont ki merem jelenteni, hogy a Szentlélek nem mond ellent az Igének, aki viszont ellentmond neki (akármilyen „imádságos szívvel, nyitottan, határozottan és fegyelmezetten” is teszi), az a Szentléleknek sem engedelmeskedik. Attól tartok, a fenti pontban ennek az engedetlenségnek látjuk egy ájtatos teológiai igazolását.

„3. AZ ÉLŐ ISTENBE VETETT ÉLŐ HIT. A progresszív keresztény megtért hívőként az élő Istent imádja és elutasítja, hogy a 21. században dogmatikai viták alapján megosszák és megbélyegezzék a keresztényeket. Megveti azokat, akik ilyen tételek alapján megkérdőjelezik keresztények hitét vagy üdvbizonyosságát. A progresszív keresztény számára másodrendű kérdés, hogy megtörténtek-e a csodák, vagy akár a feltámadás. Az igazi hit abban mutatkozik meg, hogy Isten bármikor, akár ebben a pillanatban is elpusztíthatja és újrateremtheti a világot, és abban, hogy bárkit, bármikor feltámaszthat. A szeretetet és a megváltást, az élő hitet, Isten jelenlétét bármikor megtapasztalhatjuk, azt azonban, hogy egy bizonyos csoda megtörtént-e kétezer éve, nem. A progresszív keresztény számára ezek intellektuálisan érdekes, de csekély jelentőségű kérdések. Krisztus váltsága természetesen nem azon múlik, hogy kétezer éve megtörtént-e a kereszthalála és a feltámadása és azon, hogy ennek megtörténtét sikerül-e bebizonyítani. A megváltás milliárdnyi esetben igazolhatóan megtörtént, amikor emberek tömegei átadták neki az életüket és a személyes megtérésükkor az élő Jézus Krisztus a vállára vette a mérhetetlen szennyüket. Az Ige mindent elsöprő és életet transzformáló ereje az, ami számít. A progresszív keresztény hite ezért felnőtt-felnőtt kommunikáción alapul, válság-, relativizmus-, korszellem- és időtálló és mindig az marad.”

Monostori Tibor ebben a pontban tökéletesen összefoglalja, miért nem tekinthető az általa leírt „progresszív kereszténység” kereszténységnek. Ezért őt eszemben sincs megvetni, sőt, az sem bánt, hogy ő és az általa képviselt „progresszív kereszténység” viszont már deklaráltan megveti a hozzám hasonlókat, csak fontos, hogy ezeket tisztázzuk. Kezdjük ott, hogy Pál apostol szerint Jézus feltámadása a keresztény hit abszolút sine qua non-ja. „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is.” (1Kor 15,14) Monostori szerint a „progresszív keresztény számára ezek intellektuálisan érdekes, de csekély jelentőségű kérdések”. „A progresszív keresztény számára másodrendű kérdés, hogy megtörténtek-e a csodák, vagy akár a feltámadás.” De éppen ezért akkor ők nem is tekinthetők kereszténynek. Mert olyan kereszténység nincs, amelyikben Jézus nem támadt fel a halálból, vagy amelyikben ennek megtörténte csekély jelentőségű. És olyan kereszténység sincs, amelynek a 21. században hirtelen gyökeresen megváltoznak az alapjai. Nincs olyan kereszténység, amelynek a kezdetén számítanak a dogmatikai viták (mondjuk az, hogy a pogányok üdvözülhetnek-e, vagy Krisztus Isten volt-e), de egy másik korban (amely mondjuk az ember szexuális autonómiáját ünnepli) már nem.

Ezt a mondatot nem is igen kommentálnám, inkább csak újra lemásolom: „Krisztus váltsága természetesen nem azon múlik, hogy kétezer éve megtörtént-e a kereszthalála és a feltámadása és azon, hogy ennek megtörténtét sikerül-e bebizonyítani.” Hanem min? Az apostol ezt írta: „Eszetekbe juttatom, testvéreim, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek, amelyet be is fogadtatok, amelyben meg is maradtatok. Általa üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem hiába lettetek hívőkké. Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam: hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint, eltemették, és feltámadt a harmadik napon az Írások szerint, és megjelent Kéfásnak, majd a tizenkettőnek. Azután megjelent több mint ötszáz testvérnek egyszerre, akik közül a legtöbben még mindig élnek, néhányan azonban elhunytak. Azután megjelent Jakabnak, majd valamennyi apostolnak. Legutoljára pedig, mint egy torzszülöttnek, megjelent nekem is. (…) Azért akár én, akár ők: így prédikálunk, és így lettetek hívőkké.” (1Kor 15,1-8.11) A „progresszív keresztények” ezek szerint nem így lettek hívőkké, és nem is így prédikálnak.

„4. VÁLTOZÓ IGE. Az egyes bibliai emberek és szerzők istenképe és társadalomképe változott: a Sátán, a pokol vagy éppen az egyistenhit természete drasztikus változásokon mentek keresztül vagy több elképzelés él róluk párhuzamosan jelenleg is. A Biblia lejegyzői folyamatosan felülvizsgálták Isten és a társadalom viszonyát és az ember státusát a változó világban. Az egyáltalán nem változó Ige halott Ige és azt imádni bálványimádás.”

Harminc valahány éves hívő életem során még nem találkoztam soha, senkivel, aki imádta volna a Bibliát, olyan hívőket viszont ismerek, akik ragaszkodtak Isten igéjéhez, mert életre keltette és éltette őket, és az élő Istent ismerték meg általa. Ez számos terület felülvizsgálatára is ösztönözte őket. A bibliai emberek istenképe és társadalomképe is változott, éppen erről szól a Biblia. A változást Isten kijelentett igéje okozta bennük. Fontos, hogy értsük: nem az ige változott, hanem az ige változtatta az istenképet és társadalomképet. Ezt látjuk a Bibliában újra és újra. Ezt látjuk akkor is, amikor Isten utolsó szavában, a Fiában jelentette ki magát, aki által a világot is teremtette (vö. Zsid 1,1-2). Monostori Tibor törekvése viszont ennek az ellenkezője: azt szeretné, hogy az ő istenképe és társadalomképe változtassa meg az igét. Ezt ő „progresszív kereszténységnek” nevezi, de ha ez a progresszív kereszténység, akkor éppen a progresszív kereszténység azonos a bálványimádással. Az élő Isten ezt mondta: „Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak.” (2Móz 20,3-4) Ne a világhoz igazítsd a kinyilatkoztatást!

„5. ISTEN A TÖRTÉNELEM URA. A progresszív keresztény vitatott kérdésekben a történelemre és annak urára, Istenre hagyja a döntéseket. A végletes véleménykülönbségek már a teremtéstörténet kapcsán megmutatkoznak. Az, hogy melyek a legfontosabb és jelenleg is érvényes hittételek és dogmák, vitatott és fontos kérdések. Isten gondot visel az övéire, és belül növeszti azokat a gyülekezeteket, amelyek hűségesek hozzá. A progresszív keresztény nem zárja ki, hogy egyes dogmatikai kérdésekben végül a konzervatív teológiai álláspont győz, és szeretettel, alázatosan és örömmel üdvözli, amennyiben az Isten szándékait tükrözi. A progresszív keresztény az ilyen álláspont mellett érvelő, történeti, valláspszichológiai és hatalomtechnikai értelemben vett fundamentalista, kirekesztő, önfelmentő és másokat megbélyegző megközelítéseket ítéli el. Azok kifejezetten Krisztus-ellenesek. A progresszív keresztény nem gondolja, hogy évszázadokkal ezelőtt lezártnak hitt dogmatikai viták véglegesen megoldottak. Azok bármikor újranyithatók, ahogy Isten elsődleges kijelentéseinek feltérképezésekor, a tudomány világában is számtalan hasonló eset történik.”

Ebben a pontban ha jól számolom, öt dogmatikus kijelentés van. 1) Isten gondot visel az övéire. (Érdekes, hogy miért pont ezt emeli ki a sok-sok bibliai kijelentés közül.) 2) Isten belül növeszti azokat a gyülekezeteket, amelyek hűségesek hozzá. (Ez ha így van, meglehetősen erős érv a progresszív kereszténységgel szemben, amely rohamtempóban üríti ki a nyugati egyházakat, miközben az evangéliumi gyülekezetek világszerte jellemzően növekszenek.) 3) A fundamentalista megközelítések Krisztus-ellenesek. (Pontosan milyen mérce alapján?) 4) A dogmatikai viták mindig újranyithatók. (Jó, de ez biztos?) 5) A tudomány Isten elsődleges kijelentéseinek a világa. (Miért éppen a tudomány, és miért éppen ez Isten elsődleges kijelentéseinek a világa?) Sokat lehetne ezekről még mondani, csupán arra akarok most rámutatni, hogy a Monostori által elképzelt „progresszív kereszténység” meglehetősen dogmatikus irányzat, csak nem világos, honnan eredezteti a dogmáit és miért kellene hinnünk azokban.

„6. ISTEN ELLENTMONDÁSOS. Isten elsődleges és másodlagos kijelentései (a tudományos eszközökkel feltérképezhető törvények és a Biblia) között végtelen számú ellentmondás feszül és újak keletkeznek minden nap. Ez a progresszív keresztényt nem nyugtalanítja, és akár talál rá tudományos vagy biblikus választ, akár nem, azokat nem próbálja meg misztériumokkal feloldani vagy kiegészíteni, hanem annak bizonyítékaiként látja, hogy Isten élő és nem egy halott bálvány. Az Istenben rejlő, akár pillanatnyinak tűnő vagy örök ellentmondások nélkül nincs élet és ezért nincs szeretet sem.”

Ez a pont kissé nehezen követhető. A tudomány (Isten elsődleges kijelentése?) és a Biblia (Isten másodlagos kijelentése?) között feszülő ellentmondások (?) feladatot adnak annak, aki hisz a bibliai kijelentésben és helyesnek tartja a tudományos projektet is, de a hívő éppen azért képes megnyugodni a misztériumokban, mert nem akar minden ellentmondást azonnal feloldani. A misztérium annak elismerése, hogy nem tudunk mindent. Az a benyomásom, hogy a Monostori-féle „progresszív kereszténység” viszont éppen a tudomány pillanatnyi konszenzusa (vagy sokszor inkább a progresszívek tudományosnak álcázott ideológiai törekvései) miatt szabdalnák át vagy érvénytelenítenék Isten igéjét. Mintha éppen ez az irányzat nem tudna mit kezdeni az Isten kijelentése által okozott feszültséggel.

„7. A LOGIKA ÉS A TUDOMÁNY TISZTELETE. A progresszív keresztény Isten gondolatai és szándékai megcsúfolásának tartja a bibliai igék egymás elleni kijátszását vagy bizonyos igemagyarázatok egyedüli igaz voltának hangsúlyozását. Ezen álláspontokat megveti, amennyiben azok önigazolásul szolgálnak, mert képviselői Istent játszanak. Isten az embert férfinak és nőnek teremtette – mondják, de abban már nem értenek egyet, hogy az tényleg a hétnapos teremtéstörténet alatt történt-e.  Róma 8:28-30-at hozzák fel példának a predesztináció bizonyítására, és amellett is lehet érvelni, hogy ez a pár sor egy alliterációkkal hangsúlyozott retorikai motívum, szépirodalmi jelleggel. A Bibliára hivatkozva állítják, hogy Istenben nincs a változásnak még árnyéka sem, és legalább ilyen logikus magyarázat, hogy Isten természetében, nem pedig gondolataiban vagy az egyes embert érintő szándékaiban nincs változás. Róma 5:12-21-re hivatkozva beszélnek az eredendő bűnről, elfelejtve, hogy Pálnak semmilyen tudása nem volt a modern biológiatudományról. A progresszív keresztény tiszteletben tartja a hermeneutikák és az exegézisek legjobb hagyományait, de nem enged a logikából és azokból a törvényszerűségekből, amelyek összetartják a világegyetemet és az emberi társadalmakat.”

Az az érzésem, hogy Monostori Tibor határozottan fáradni kezdett, amikor ehhez a ponthoz ért, mert éppen az előbb írt arról, hogy a progresszívek együtt tudnak élni az ellentmondásokkal („Az Istenben rejlő, akár pillanatnyinak tűnő vagy örök ellentmondások nélkül nincs élet és ezért nincs szeretet sem.”), most meg hirtelen ellentmondást nem tűrően leszögezi, hogy a progresszívek nem engednek a logikából, és megvetik… és itt most nem is tudnám visszaadni, hogy pontosan kiket vetnek meg és miért. Csak az jön számomra át, hogy a logika és a világegyetem törvényszerűségeinek nem lehet bibliamagyarázatokkal ellentmondani, de hogy ez hogy kapcsolódik a predesztinációhoz és a Róm 8,30-hoz, azt harmadszori nekifutásra sem sikerült megértenem. Azt viszont támogatom, hogy tiszteljük „a hermeneutikák és az exegézisek legjobb hagyományait”.

„8. BÉKE, TÜRELEM ÉS BÖLCSESSÉG. A progresszív keresztény a békés együttélésre és a kompromisszumokra törekszik. A békességre megtanították a múlt ma már senkit sem érdeklő vitái, amelyek a maiakhoz hasonlóan egykor késhegyre mentek vagy háborúkat eredményeztek. A progresszív keresztény nem szívesen indít jogi eljárásokat olyan kirívó esetekben sem, amelyek például Magyarországon történtek és történnek egyes papok, lelkipásztorok és más egyházi személyek esetében a sajtóban vagy a szószéken. Mivel a fundamentalisták lételeme a harc, minden ilyen támadás rájuk irányítja a figyelmet, felerősíti az általuk vágyott áldozatszerepet, az igazságosztó hitvédő és gyülekezeti istenpótlék szerepét, a gyerekes küldetés- és kiválasztottságtudatot és az apokaliptikus, közeli világvége-elképzeléseket. A progresszív keresztény reménye, hogy miként a történelem során mindig, saját maguk gyorsítják fel eltűnésüket. A progresszív keresztény addig tartja magát a békességhez, ameddig ezek a viselkedésformák általánossá vagy a társadalomra veszélyessé nem válnak, vagy fizikai vagy pszichológiai fenyegetés, vagy más, a civilizált élettel és a jogszabályokkal semmilyen formában nem összeegyeztethető fenyegetés nem éri, akkor viszont teljes erőbedobással védelmezi Krisztus egyházát.”

Vajon nem ezt nevezi a lélektan projektálásnak, amit Monostori itt csinál? Ugyan miért van az, hogy sokunknak a „progresszívekről” egyáltalán nem a béke, a türelem és a bölcsesség jut eszünkbe, sokkal inkább a harc és a vágyott áldozatszerep, amit Monostori a fundamentalistáknak tulajdonít (akikkel egyébként önszántából teljes erőbedobással harcol és akikkel szemben szívesen látja magát áldozatszerepben)? Vajon miért inkább az a burkolt fenyegetés kapcsolódik sokunk fejében a progresszívekhez, amely Monostori utolsó mondatában is váratlanul megmutatkozik: „[a] progresszív keresztény addig tartja magát a békességhez, ameddig ezek a viselkedésformák általánossá vagy a társadalomra veszélyessé nem válnak”? Ugye nem lehet, hogy a régi bolsevik trükkről van szó: „Azzal vádold ellenfeled, amit épp te magad követsz el!” Vajon miért nehéz elhinnem, hogy Monostori Tibor Krisztus egyházát védelmezi? Vajon miért nehéz elhinnem ugyanezt a „progresszív keresztényekről”, akiknek „intellektuálisan érdekes, de csekély jelentőségű kérdés” például az, hogy Jézus feltámadt-e a halálból? Vajon nem az dúlta fel már kezdetben is a hívők közti békét, hogy egyesek az igazságtól eltévelyedve mást mondtak a feltámadásról (vö. 2Tim 2,18)?

„9. EGÉSZSÉGES RELATIVIZMUS. A progresszív keresztény elutasítja a szélsőséges relativizmust. Ez a bibliai igék egymás elleni szélsőséges kijátszása mellett többek között abban nyilvánul meg, hogy a szélsőségesek a logikát, a vitakultúrát és emberi méltóságot relativizálják azzal, hogy azt zárójelbe teszik, ha az általuk hitt örök igazság veszélybe kerül. A szélsőséges relativizmus a bántalmazás, a lelki függés kialakításának és az összeesküvés-elméletek elterjedésének előszobája.”

Ez megint egy váratlan dupla leszúrt Rittberger a porond közepén. A relativizmus (vagy „szélsőséges relativizmus”) az a hit, hogy nincsenek abszolút igazságok. Ez a posztmodern filozófiák egyik önmagát cáfoló tétele volt, amellyel szemben az elmúlt évtizedekben leginkább a (konzervatív) keresztények vették fel az intellektuális küzdelmet. Monostorinak azonban sikerült a relativizmus vádjával is éppen őket megtalálnia, akik valószínűleg a legkevésbé vádolhatok vele. És hogy aztán ez miért és hogyan kapcsolódik azokhoz a mentálhigiénés helyzetekhez, amelyeket Monostori elpanaszol (bántalmazás, lelki függés kialakítása, összeesküvés-elméletek), azt végképp nem tudom. Ha valamihez közük van, az nem a relativizmus, inkább valamiféle nárcisztikus, autoriter személyiségstruktúra. Arra pedig éppen az volna részleges gyógyír, ha az illető rálátna az igazságnak azokra az oldalaira, amelyek kifejezetten perspektivikusak. De Monostori szélsőséges relativizmussal vádolja őket, ami egyszerűen csak abszurd.

„10. TÚLÉLÉS, VIRÁGZÁS ÉS REMÉNY A HALOTT EGYHÁZAK KORÁBAN. A keresztény egyházak az utóbbi évszázadban méltatlanná váltak Isten országának elsődleges képviseletére és kifejezetten kontraszelektálttá váltak. Már inkább rombolják a teremtő és újító krisztusi hagyományt, a karitatív és oktatási szervezeteik pedig megkülönböztethetlenek a világi intézményektől. Isten a mandátumuk túlnyomó részét elvette az egyházaktól, azt világi szerveknek adományozta és ma már szinte kizárólag azokban fejti ki újjáteremtő munkáját. A nagy tudományos felfedezések, kulturális teljesítmények, a történelmet transzformáló események, a társadalmi jó növeléséhez hozzájáruló és a gonosz elpusztítását lehetővé tévő új eszmeáramlatok kidolgozása, a katartikus megtérésélményekhez eljuttató tapasztalatok és személyes utak feltételeinek megteremtése már szinte sehol és soha nem a keresztény egyházak hiteles képviselői által történnek. Ettől függetlenül ugyanúgy krisztusiak és Istenre mutatóak maradnak. A progresszív keresztény megérti, hogy az intézményes egyházakban dolgozók számára ezt önazonosságuk és identitásuk szempontjából nehéz elfogadni és segít nekik ennek feldolgozásában. A progresszív keresztény ugyanakkor türelmesen vár és munkálkodik azért, hogy a szétszórt hívők egyszer majd újra nagyobb számban egyesüljenek Krisztus testében, az egyetemes egyházban, akár azért, mert visszatérnek a krisztusi parancsokhoz és az apostoli kor tanúságtételeit veszik mintának és zsinórmértéknek, akár azért, mert Isten és ember kapcsolatában új, radikális események következnek be.”

Monostori Tibor ezen a ponton felemelkedik a mennyei magasságokba, és profetikus kijelentést tesz: „[a] keresztény egyházak az utóbbi évszázadban méltatlanná váltak Isten országának elsődleges képviseletére”. Így, en bloc: a keresztény egyházak. A keresztény egyházak „inkább rombolják a teremtő és újító krisztusi hagyományt”. Sőt (kürtöt a szájhoz!): „Isten a mandátumuk túlnyomó részét elvette az egyházaktól, azt világi szerveknek adományozta és ma már szinte kizárólag azokban fejti ki újjáteremtő munkáját”. Ez a munka, beleértve a megtéréseket is, „már szinte sehol és soha nem a keresztény egyházak hiteles képviselői által történnek”. (Még jó, hogy Monostori teljes erőbedobással Krisztus egyházát védi! Mi lenne, ha újító is lenne, mint Joseph Smith vagy Charles T. Russell, akik az egyházak történelmi bukását vizionálva radikálisan új „kereszténységet” is létrehoztak!) De vajon mit gondol Monostori az egyházak exponenciális növekedéséről a fejlődő világban, a globális Délen? Mit gondol arról, hogy ott éppen azok az egyházak növekednek, amelyek régóta makacsul ellenállnak a „progresszív kereszténységnek”, miközben itt, a fejlett Nyugaton pont azok a felekezetek múlnak ki végelgyengülésben, amelyek a progresszívek befolyása alá kerültek? Ha Isten újjáteremtő munkáját keressük, azt ott találjuk, ahol „visszatérnek a krisztusi parancsokhoz és az apostoli kor tanúságtételeit veszik mintának és zsinórmértéknek”. Azaz homlokegyenest az ellenkezőjét teszik annak, amit a progresszívek.

Szabados Ádám