Az előző bejegyzésemben a blogolással kapcsolatos kételyeim megszellőztetése közben azt is megvallottam, hogy a műfajban ugyanakkor szeretem, hogy kizárólag önmagamhoz igazodhatok, önmagamat képviselhetem. Erre nincs mód sem a közös alkotás folyamatában, sem azoknak a nyomtatott termékeknek az esetében, melyeket szerkesztők őriznek félelmetes virtuális ollóikat csattogtatva. Belátom, hogy ezekre az ollókra szükség lehet (ahogy jó lelkületű, egészséges habitusú szerkesztőkre is), a szellemi műhelyek hasznát is látom, de nem rejtem véka alá, hogy szeretem az önálló munkát, szeretem azt, amikor nem kell máshoz igazodnom. Szándékosan nem tisztáztam viszont a bejegyzésben, hogy mit értek az „önmagamhoz igazodni” és az „önmagam képviselete” szavak alatt, bíztam abban, hogy az olvasók nem fognak félreérteni. Néhány magyarázó megjegyzés talán mégsem árt.

Az „önmagamhoz igazodás” alatt azt értem, hogy saját meggyőződésemet legjobb belátásom szerint képviselem, harmóniában azzal, amit gondolok, valamint szoros összefüggésben (néha beismert ellentmondásban) azzal, amit korábban gondoltam és mondtam. Amikor önmagamhoz hű vagyok, saját véleményemet felvállalom, a gondolkodásom történeti ívét beazonosíthatóvá teszem. „Önmagamhoz igazodás” alatt tehát azt a belső integritást értem, ami egy ügy hiteles képviseletéhez elengedhetetlen, a másokhoz való kényszerű igazodásban viszont könnyen sérül. „Önmagam képviselete” alatt valami hasonlót értek: azt mondom, amit tényleg hiszek, és ezt olyan kontextusban mondom, ahol a mondanivalómat semmi (és senki) nem értelmezi át valami egészen mássá (pl. a szöveg meghúzásával, új címmel, új tördeléssel, más cikkek általi ellenpontozással).

Mi az, amit nem értek az „önmagamhoz igazodás” és „önmagam képviselete” alatt? Nem vagyok például független. Hatnak rám emberek, körülmények, helyzetek. Része vagyok folyamatoknak, közösségeknek, sorsoknak, ügyeknek. Felelősséget érzek azért a családért, gyülekezetért, felekezetért és mozgalomért, melynek aktív tagja vagyok. Tartozom valahová, ezért természetes, hogy nem mindig csak önmagamat képviselem. Nem csinálok a függetlenségből abszolút értéket, az elszámoltathatóság elvét (vö. Róm 10,15) érvényesnek tartom magamra nézve is. Az amerikaiak sokat beszélnek „maverick” szellemiségről, arról a senkinek nem felelős, független, szabad, megszelidíthetetlen szellemről, amely meghódította a vadnyugatot, és ma is sok követőre talál, különösen kritikus értelmiségiek körében. „Önmagamhoz igazodás” alatt nem erre gondolok. Nem vagyok „maverick”. (Csak a blogolásban egy kicsit. De lényegét tekintve azt hiszem, abban sem.)

Azzal is tisztában vagyok, hogy az életem nem az enyém. „Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem; azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem.” (Gal 2,20) Valójában nem önmagamat akarom képviselni, hanem azt az embert, aki Krisztusban vagyok. Sőt, magát Krisztust, de Krisztus képviselete nyilván annyiban lesz csak hiteles, amennyiben Krisztusban való önmagamat hitelesen képviselem. James Houston szavaival: ikon akarok lenni, nem idol. Krisztusra mutató kép, nem magamutogató bálvány. Ezt időnként könnyebb úgy megtennem, hogy senki nem fejezi be a mondatomat, és én sem más mondatát próbálom befejezni.

Kérlek, így értsétek az előző bejegyzésemet.