Ez a poszt kicsit érzelmes lesz. Kétféle érzés hömpölyög bennem, mint cigarettafüst a levegőben: mélységesen mély fáradtság és felfoghatatlanul nagy öröm. Az öröm a nagyobb. Múlt héten angol nyelvű kurzust tartottam a Károlin az Erasmus program keretében. Hat magyar református és öt muszlim teológus hallgatóm volt. Csodálatos volt a csoport, a kurzus minden percét élveztem velük. A hét összes napján egész délután az apostoli hagyomány szövegeit, bizonyítékait és tartalmát vizsgáltuk együtt. A történelemre és egymás érveire nyitottan, hiszen az előfeltevéseink jelentős részét félre kellett tennünk, hogy értelme legyen a közös történeti vizsgálódásunknak. Ebben elfáradtam. Mégis, inkább az öröm akar most szétrobbanni bennem.
Azt hiszem, erre mondják, hogy a Szentlélek öröme. Olyan öröm, melyhez a lelkem fájdalmasan szűkös hely. Mindenhol ki akar buggyanni belőlem, mint egy szűk nadrágba tömött kövér has, alig győzöm visszagyömöszölni, mert azért mégiscsak furcsa, ha egy ember hangosan, könnyek között hallelujázik, miközben éppen egy járókeretes nénit enged maga elé a zebrán, vagy a súlyos beteg apósát látogatja meg a kórházban…
Akárhogy vizsgálom az örömöm forrását, az maga az evangélium, amit öt barátságos muszlim tükrözött vissza nekem egy egész héten át. Miért pont ők? Mert bár mindenféle értelemben messziről érkeztek, ők is látták (a vélhetően súlyos kognitív disszonancia ellenére), hogy ha semmi nincs, ami nem az Ige által lett, akkor az Ige szükségszerűen a mindenség előtt volt, ezért az Isten „kategóriában” van, nem a teremtmények közt. Mert látták, hogy az apostoli bizonyságtételben az Ige a Világosság és az Élet. A juhok Nagy Pásztora, aki a kilencvenkilencet otthagyva elmegy az egyért, hogy megkeresse. Ennyire szeret. Én meg látni véltem a sóvárgást a szemükben: hát, ha ez igaz…! És láttam, mekkora kincsünk van. Felfoghatatlanul nagy kincsünk. Mindennél nagyobb kincsünk. A testté lett Ige.
Azt hiszem, ezek az érzések illenek most az adventhez. Holnap Athénbe utazom egy konferenciára, lehet, hogy egy darabig nem tudok írni, úgyhogy a következő hétre elsősorban legutóbbi igehirdetésemet és az alábbi két éneket szeretném megosztani veletek. Kapcsolódjatok ti is az örömömhöz!
(A cikk címe Blaise Pascaltól van, akiből szintén kibuggyant az ujjongás.)
Nagyon megértelek, Ádám. Ugyanezt éreztem, amikor egy vallásközi fórumon hónapokon át krisnások, buddhisták, muszlimok és zsidók mellett képviseltem a kereszténységet. Sok érdekeset és értékeset tanultam a többiektől, de minél jobban megismertem a hitüket, annál hálásabb voltam a sajátomért.
Jaj de jó, már fent is van a tegnapi felvétel! A férjem mondta, hogy mindenképp meg kell hallgatnom a beszámolódat!:)
Isten – a testté lett Ige -, mint a „keresztények kincse”. Isten kincs, olyan kincs, aki a keresztényeké. Olyan kincs, amit BIRTOKBA LEHET VENNI és körültekintően ládikóba zárni. Senki más nem férhet hozzá ehhez a kincshez rajtuk kívül, a kulcs ugyanis náluk van, ami a ládikót nyitja. És ők ennek kimondhatatlanul örülnek. Örülnek annak, hogy mástól a kincs el van zárva, örülnek annak, hogy ennek következtében és hitük szerint mások elkárhoznak majd. De ők, ők a kincs-Isten lábainál ülnek majd.
Én pedig annak örülök kimondhatatlanul, hogy nem tudok osztozni ebben az örömben, és lassan azt is látom, hogy talán tényleg nem ugyanazt az istent imádjuk. Az az Isten, akit én ismerek, nem kincs, amit birtokolni lehet, főleg nem olyan, amit el lehet zárni másoktól.
Ez lenne az Örömhír?
„Hat magyar református és öt muszlim teológus hallgatóm volt…az apostoli hagyomány szövegeit, bizonyítékait és tartalmát vizsgáltuk együtt. A történelemre és egymás érveire nyitottan, hiszen az előfeltevéseink jelentős részét félre kellett tennünk, hogy értelme legyen a közös történeti vizsgálódásunknak…”
Igen az valóban nagy és őszinte örömre adhat okot, hogy muszlim teológus hallgatók kíváncsiak voltak és őszintén részt vettek a diskurzusban a keresztény hit alapkérdéseiről és jól látta az előadó a szemükben a megértést.
Ahogy ez így volt feltételezem, hogy a református hallgatóknak is van lehetőségük hasonló érdeklődéssel és őszinteséggel egy muszlim, vagy más vallás lelkipásztorával/képviselőjével együtt belepillantani az ő vallási hitük alapjaiba, és ráébredni arra, hogy bár ők Jézus tanítását követik, lehet, hogy az a másik vallás is Istent keresi és szolgálja a maga módján, más formában és ha egy az Isten (mert Egy) annak is lehet igazsága a maga vallási keretein belül vagy akár egyetemlegesen is.
Igen, nagyon érdekes lehet muszlim hallgatókkal együtt tanulmányozni, hogy a Próféta hogyan irtotta ki a Banu Quraiza törzs összes férfiát, vagy hogyan nyúlta le saját nevelt fiának Zaidnak a feleségét…és hogy nem lehet szétválasztani a politikai és vallási síkot, emiatt nincs szükség törvényekre sem, a saria minden idők minden emberére alkalmas. Az aktuális változatot az írástudók, az ulemmák majd megalkotják…
Na jó, félre téve : nem hiszem hogy minden vallás egyenrangú és ugyanazt tanítja. Ezt különben a muszlimok, buddhisták sem hiszik.
Laura, bár én nem vagyok kálvinista, de úgy látom, eléggé félreérted Ádámot. Amit ő leírt, abban nincs szó elzárásról, legkevésbé birtoklásról.
Cypriánus: „… nem hiszem hogy minden vallás egyenrangú és ugyanazt tanítja…”
Nem is azt merészeltem írni, hogy ugyanazt tanítják a vallások, nem ugyanazt tanítják, mert más úton járnak de talán a céljuk azonos.
Az most ‘természetes’ hogy a saját vallását tartja az egyetlen igaznak aki erről beszél. Vagy kimondja, vagy udvarias és csak gondolja.
Én azt gondoltam, hogy a teológusoknak biztos tanítják más vallások alaptételeit, de amit az Ádám leírt, az a személyes együttgondolkodás révén jöhet talán, ráérezni hogy lehetséges az, hogy az a másik vallású, ha igaz módon keresi/szolgálja Istent lehet igazsága a maga vallási keretein belül vagy akár egyetemlegesen is igaz lehet.
Elképzelhető, hogy egy vallásnak nem ez a fő feladata, de képesnek kell lennie rá, mert ez szolgálhatja a vallások közötti megértést, persze ha ezt kölcsönösen AKARJUK is, tehát nem csak azt, hogy értsék meg a ‘mi’ alapigazságainkat hanem
mi is próbáljuk az övékét ha nem is elfogadni, tehát áttérni, de elismerni hogy ők sem ‘bálványimádók’.
Kedves kjapp,
és ezt hogyan magyaráznád egy nem Krisztus hívőnek? „Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem;” Ján 16,9
Kedves Laura,
Fura szemüveged van:) Pedig ugyanazt a szöveget olvastuk, de én nem látom, hogy ez a poszt a Kincs birtoklásról és sőt mi több, másoktól való elzárásáról szólna. Feltételezhetően a kurzusra sem az előbbiek okán kerülhetett sor. Kíváncsivá tettél, hogyan jutottál mégis erre a következtetésre?
Az utóbbi napokban sokat beszélgettem Laurával így online a saját blogján. Felteszem olyasmire lehet itt gondolni, hogy a keresztény teológia csak azok számára kínálja az üdvösséget, vagy az Istenhez való tartozás lehetőségét, akik az egyház által előírt utat követik, mert aki a maga módján keresi Istent, az ebből a belső körből ki van zárva. Ez az egyházon belülről úgy néz ki, hogy ragaszkodik a bűnhöz, ergo magát rekeszti ki, kívülről pedig úgy, hogy van egy olyan csoport, akik azt hiszik ők az igazság birtokosai és mindenki mást lenéznek, aki ezt nem fogadja el. Azért hátha kifejti majd később, mert én is kíváncsi lennék rá, hogy pontosan mire gondolt.
Egyébként jómagam osztozom Ádám örömében, egymás kölcsönös, szeretetteljes légkörben történő megértése, mindenképpen nagy dolog, ha ennyire különböző emberekről van szó. Egy vallás „megítélésekor” szerintem nem csak a teológiáját, hanem ennek a gyakorlatba történő átültetését és annak következményeit is érdemes megvizsgálni, valamint a közvetítők lelki-erkölcsi tisztaságát. Ezen kívül úgy gondolom, egy közösség támogatása elengedhetetlen, amely egy történelmi távlatokba nyúló, kiforrott hagyományokkal rendelkező intézményes vallás tradíciójába illeszkedik. Saját tapasztalatból mondom, hogy e nélkül nem igazán lehet messzire jutni az Igazság és ami ennél fontosabb a Szeretet felé vezető úton. Bölcsebb egy ilyen régi Út, mint a saját kútfejem. Bár az tény, hogy a kereszténység életében is voltak komoly vargabetűk és az iszlám valamivel fiatalabb vallás. Mindazonáltal nem mosnám össze az iszlám, vagy bármely más világvallás szélsőséges irányzatait a fő sodorral.
@Laura: ha belegondolsz, Jeruzsálemben mindenkit meglepett a napkeleti bölcsek érkezése… na ez valóban az örömhír része 🙂
Virginia, természetesen szimpatikus a megértő hozzáállásod, de az iszlám nem úgy vallás, mint a kereszténység mondjuk. Az iszlám alapítója államot is alapított, a vallási és politikai dimenzió kéz a kézben járt már a kezdetektől. Ez nem vargabetű, hanem egy mindent átjáró politikai teológia.
Annak idején én is úgy kezdtem, hogy nyugati fejjel próbáltam megérteni, mi az iszlám, azóta tudom, az iszlám lényege ez alapján nem megérthető.
Egy nem uralkodó, nem az életet totálisan irányító iszlám már eretnekség muszlim szemmel. Egyáltalán nem véletlen, hogy a régi muszlim országok közül csak az európai Albániában és Koszovóban van tényleges vallásszabadság, (és néhány országban még félig meddig.)
Az igaz sajnos, hogy az iszlám mélyebb ismeretét illetően sajnos komoly hiányosságaim vannak, ezt a jövőben igyekszem pótolni. Szerintem kivételes lehetőség erre például egy ilyen Ádám által rendezett szeminárium, ahol muszlimok személyesen vannak jelen.
Annak, aki ért angolul sok szeretettel ajánlom az alábbi honlapot… (Beth Grove vezetésével részt vettem/vehettem egy „körúton” a British Museum-ban, amely során Beth megmutatta azon történelmi bizonyítékokat (régészeti leleteket… függetlenül attól ugye, hogy a régész keresztény volt-e vagy sem), amelyek pár évtizede-évszázada kerültek elő, de amelyeket addig nem tudtak/akartak elfogadni a történészek a Bibliából, míg ezeket nem látták, találták meg…. és ezzel együtt Beth azt is elmagyarázta, hogy miért is áll meg a Biblia szava a Korán szavával/tanításával szemben…. A Bibliában lévő (konkrétan kiemelt, leírt, megírt stb.) dolgokat, történelmi eseményeket, helyeket – a történelem során az újabb és újabb ásatások újra és újra igazolták, míg a Korán dolgait nem lehetett így bizonyítani + a Koránban olvasott dolgok nem annyira pontosak, egyértelműek, inkább „csak” sejtetnek, objektívek és „vagy úgy voltak, vagy nem” kategóriába tartoznak… stb. No, jó… a lényeg: nagyon jó honlap ez, csemegézzen, aki tud:
http://www.debate.org.uk/
Cypriánus:
„Igen, nagyon érdekes lehet muszlim hallgatókkal együtt tanulmányozni, hogy a Próféta hogyan irtotta ki a Banu Quraiza törzs összes férfiát, vagy hogyan nyúlta le saját nevelt fiának Zaidnak a feleségét”
– Ezek is érdekes és pikáns részletek, de engem az alapvető probléma izgat: honnan vette Mohamed azt a „kinyilatkoztatott” ötletet, hogy Ábrahám nem Izsákot, hanem Izmailt akarta feláldozni?
Szerintem aki úgy véli, hogy lehet közös nevezőt találni Izsák és Izmail között, az becsapja önmagát. Vagy az egyikkel történt meg a bibliai eset, vagy a másikkal, nincs középút. Mohamed a vallásalapításkor tudatos döntést hozott, és a követői is tudatosan úgy döntöttek, hogy Izmailre alapítják a világuralmukat, amibe hosszú távon nem férnek bele másként gondolkodók, pl. Ószövetséget olvasók.
„…………….. Mégis, inkább az öröm akar most szétrobbanni bennem.
……………., erre mondják, hogy a Szentlélek öröme. …………”
A gyümölcsök ízét azok tudják beazonosítani, akik szintén ízlelték azt.
De jó, hogy ismerhetem az öröm gyümölcsöt! Miközben a posztot olvasom,
szívemben érzem csodálatos ízét, zamatát.