Nagyszerű látni, hogy mennyien fognak össze az Ukrajnából érkező menekültek megsegítésében. Ezek a tömegek (vagy egy jelentős részük) most tényleg ránk vannak bízva. Több tízezer menekülő embertársunk vár befogadásra. Ez egy történelmi helyzet, amelyben nemzeti és személyes felelősségünk van. A kérdés inkább az, hogy keresztény egyénekként hogyan tudunk most jól segítséget nyújtani. A teljesség igénye nélkül öt igeverset szeretnék mutatni, amelyek a felelős segítségnyújtásról szólnak.

2Kor 8,1-4 „Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett. Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek.”

A makedón keresztények példája arra sarkall bennünket, hogy mi is lépjünk ki a kényelmi zónánkból és nyissuk meg a szívünket a szükségben lévők előtt! Hozzunk áldozatot! Az igazság az, hogy többre vagyunk képesek, mint amit magunkról gondolunk. A szegénység nem akadály abban, hogy adjunk. A tisztaszívűség gazdagság.

Zsidók 10,23-24 „A reménység hitvallásához szilárdan ragaszkodjunk, mert hű az, aki ígéretet tett. Ügyeljünk arra, hogy egymást szeretetre és jó cselekedetre buzdítsuk.”

Egymást is bátorítsuk és emlékeztessük, hogy most különleges lehetőség van a gyakorlati szeretetre és a jó cselekvésére. Kétszer ad, aki gyorsan ad, négyszer ad, aki szilárd reménységgel ad. A nagylelkűségünk tud miből táplálkozni, hiszen olyan hitünk és reménységünk van, amely túlmutat a halálon is.

2Kor 9,7 „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert »a jókedvű adakozót szereti Isten«.”

Az is fontos tehát, hogy senkit nem szabad kényszerítenünk vagy manipulálnunk, hogy adjon. Senkitől nem szabad elvárnunk, hogy többet adjon, mint amennyit önként felajánl. Senkitől nem szabad elvárnunk, hogy bárkit a lakásába, házába fogadjon. A nagylelkűség nem lehet kényszerű vagy kedvetlen. Hadd könyörüljön a könyörülő jókedvvel! (vö. Róm 12,8) Ha látjuk a sürgető szükségeket, akkor is várjuk meg, hogy a másik önként nyithassa meg a szívét és önként vállalhasson annyit, amennyit ő eldöntött, hogy vállalni tud vagy vállalni akar.

2Kor 8,10-13 „Tanácsot is adok ebben az ügyben, mert ez hasznos nektek, akik nemcsak a cselekvésben, hanem tavaly óta a szándékban is elöl jártatok. Most pedig a cselekvést is vigyétek véghez, hogy amilyen készséges volt a szándékotok, olyan legyen a véghezvitele is, erőtökhöz mérten! Mert ha megvan a szándék, az aszerint kedves Istennek, amitek van, nem aszerint, amitek nincs. Ugyanis azért, hogy másoknak könnyebbségük legyen, nektek ne legyen nyomorúságotok.”

Bár ez a tanács mintha ellentmondana a makedóniaiakról szóló igének, a kettő együtt igaz. Adhatunk erőnkön felül, gyakran több is az erőnk, mint gondolnánk, Isten is megsokasíthatja azt, de mégse mérjük túl azt, amire képesek vagyunk. A saját lehetőségeink szerint adjunk! Szabjunk korlátot a vállalásainknak, nehogy végül rosszabb helyzetbe kerüljünk, mint azok, akiknek segíteni akarunk. Azt adjuk, amit jó szívvel és a képességeinkhez mérten tudunk adni.

1Kor 16,1-2 „A hét első napján mindegyikőtök tegye félre és gyűjtse össze azt, ami tőle telik, hogy ne akkor történjék a gyűjtés, amikor odamegyek.”

Gondoljuk át előre, hogy mit tudunk vállalni, és azt vállaljuk! Hozhatunk a pillanat szorításában vagy megfelelésvágyból olyan elhamarkodott döntéseket, amelyeket utána nem tudunk valóra váltani. Felelőtlen sodródás helyett döntsük el, hogy mit vállalunk és mennyi időre. Jézus hangsúlyozta, hogy aki tornyot akar építeni, mérje fel előre, hogy képes-e rá. Ha a szívünkben eldöntöttük, hogy mit vállalunk, azt viszont tegyük meg!

Isten áldjon mindenkit, aki most menedék a menekülőknek!