Az Isten országa (15) – Az ország jelenlétének jelei
Az Isten országa titok. Először kicsiny formában jött el, az eljövendő világ előízeként (vö. Zsid 6,5), de egy nap ki fog teljesedni, hogy a gonosz uralmát végleg legyőzze. Amint Jézus példázataiból is láttuk, fontos az Isten országa titkában ez a kettősség, sőt, épp e kettősség a titok lényege. Az Isten országa egyszerre jelen és jövő, „már igen” és „még nem”, mi pedig e két megvalósulási fázis feszültségében élünk. Az Isten országa még nem jött el teljességében, csak úgy, mint egy mustármag, egy kicsiny kovász, egy kerítőháló, ami sokféle halat befog, vagy egy mag, amit az ellenség fel is kaphat a földről. De vajon mik az Isten országa jelenlétének a jelei? Miből ismerhetjük fel, hogy elközelített az Isten országa? Melyek voltak ennek a jelei Jézus és az apostolok idejében? Hét állítás következik.
A vándor hazatér
„A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog” – írta József Attila, és ezzel saját lelkiállapota mellett akaratlanul is megfestette korunk individuumát, az autentikus egyént, aki levetett magáról minden külső meghatározást és csakis belső érzései szerint él. Az egyént, akinek önmagát kell kitalálnia, ezért bár szabad, kozmikus magányban ül a semmi csupasz ágán és hangtalan vacog. De nem gyűlnek már köré a csillagok, hogy nézzék, nézzék, mert univerzumában ő az egyetlen csillag, a többi jelentőségét vesztve mind lehullt az égről. Csak az egyén van, saját visszhangkamrájába zárva, és nem tudja többé, ki is ő. A semmi kongó ürességében keresi önmagát, és ezerszer is elátkozott, mert tudnia kellene, sőt, egyedül neki kellene tudnia, hogy ki is ő, de mint egy elveszett gyermek az elvarázsolt kastélyban, a lehetőségek végtelen útvesztőjében bolyong.
Jordan Peterson visszajött
Szombaton megint Budapesten járt Jordan B. Peterson kanadai pszichológus. A Kongresszusi Központban tartott előadására a jegyek már januárban, gyakorlatilag egyetlen nap alatt elkeltek. Nekem sem lett volna esélyem részt venni, ha előző nap egy svájci ismerősöm nem keres meg, hogy van két felesleges jegye, ha érdekel, csatlakozhatok hozzájuk. Mivel Jordan Petersonnal sokat foglalkoztam az elmúlt években, írtam róla, előadást is tartottam róla, podcast beszélgetésekben is kibeszéltük a személyét és hatását, sőt, az Axióma is készített velem erről interjút, szívesen elmentem az eseményre. Néhány benyomás következik.
A „mi-ők” különbségtételről
Az emberek közötti konfliktusokért sokan a „mi-ők” megkülönböztetést teszik felelőssé. Az érvelésük logikája egyszerű. Aki „mi” és „ők” kettősségében gondolkodik a világról, az szétválaszt, aki szétválaszt, az pedig össze is ugraszt. Sokkal jobb lenne ezért a világ, ha nem gondolkodnánk „mi-ők” kettősségekben. Ha van a „mi” és vannak az „ők”, akkor a „mi” és az „ők” előbb-utóbb óhatatlanul egymás ellen kezdenek harcolni. Ez történik a klikkek, a pártok, a nemzetségek, a törzsek, a népek és a nemzetek esetében. Ezt látjuk a fehérek és a feketék, a nők és a férfiak, a heteroszexuálisok és a homoszexuálisok, a nyugatiak és a keletiek, a fővárosiak és a vidékiek, a városiak és a falusiak, az oroszok és az ukránok között. Ez történik minden alkalommal, amikor „mi és ők”-re osztjuk az embereket.
Miért fütyülik ki a magyarok a térdelést?
A fröccsöntött nyugati válasz a fenti kérdésre az, hogy a magyarok rasszisták. A harmincötezer gyerek, aki tegnap fütyült az angol játékosok térdelésekor, szintén rasszista. Nyilván rasszista szüleiktől tanulták a rasszizmust. A rasszizmus ragadós: láthatóan már a magyar gyerekekben is ott van. De tényleg ez a megoldás nyitja? Van ebben a válaszban akár minimális törekvés a megértésre? Nem tudom, észrevették-e a külföldi bírálók, de a magyar válogatottban jobbszélen egy fekete játékos játszott, Nego – még a neve is azt jelenti: fekete. Pedig Magyarországnak szinte egyáltalán nincs feketebőrű lakossága. Akik mégis köztünk élnek, mint Nego, azokat alapvetően kedveljük, nincsenek se történeti, se mai konfliktusaink velük. Ez a probléma egyszerűen nem része a nemzeti történelmünknek, nekünk gyarmataink sem voltak.
Tényleg a reformáció felelős a liberalizmusért?
Pogrányi Lovas Miklós esszéista Molnár Tamás Európa zárójelben c. kötete kapcsán adott interjút a Ma7 felvidéki lapnak, és a következőt mondta: „Molnár világosan kimutatta, hogy maga a felvilágosodás a reformációban gyökeredzik. Egyfajta szemérmesség okán ezt az összefüggést ritkán hangsúlyozzuk. A katolikus konzervatívok nem akarják megsérteni protestáns barátaikat és ezért leértékelik Luther Márton gesztusának történelmi súlyát. […] Mi a reformáció lényege? Az, hogy én döntöm el, miként értelmezem a Szentírást – nem pedig a püspökök testülete. Az egyház intézményesülésének korai szakasza óta konszenzus volt arról, ki jogosult interpretálni az Írást. Egy egész intézményrendszer épült ki erre a célra. Aztán jött Luther, aki azt mondta, az én lelkiismeretem nem engedi, hogy neked igazat adjak. Ez egy rendkívül nagyhatású, forradalmi tett volt, mert ezzel az egyén hatáskörébe helyezi annak megítélését, mi helyes és mi nem, mi igaz és mi nem. A liberalizmusnak ugyanaz a lényege, autonómia. Auto nomos, saját magamnak adom a törvényt. Molnár szerint innen datálható az a szellemi fejlődés, amelynek egyik következménye a hagyományos társadalmat szétziláló liberalizmus.”
Tények és tényellenőrök
A posztmodern filozófusoktól évtizedeken át azt hallottuk, hogy nincsenek önmagukban tények és nincsen olyan, hogy igazság. Az igazságról és a tényekről csak birtokos szerkezetben beszélhetünk; a tények mindig valamely személy vagy közösség által értelmezett „tények”, és az igazság is mindig valakinek az igazsága, soha nem csupán „az igazság”. A posztmodernnek nevezett kor (már ha egyáltalán volt ilyen, és nem egy posztmarxista értelmiségi kör narratívateremtő szemfényvesztésének voltunk az elszenvedői, ahogy például Daniel von Wachter lichtensteini filozófus állítja) azonban legkésőbb 2016-ban – Donald Trump elnökké választásával – véget ért. Egy szempillantás alatt „kiderült”, hogy mégiscsak van igazság, vannak tények, sőt mindennél fontosabb az igazságért és a tényekért vívott harc. Orange Man lett az igazság utániság démoni szimbóluma, akit az „alternatív tények” ontológiai buborékjaiból objektív „tényellenőrök” parancsolnak vissza újból és újból az igazság szilárd platformjára, vagy épp onnan le. A posztmodern győzött önmaga felett és hangos nyüszítéssel ki is múlt.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK