Az Isten országa (11) – A magvető példázata
Jézus példázatokban beszélt az Isten országa titkáról. A példázatokat maga Jézus fellépése – vagy azt is mondhatnánk, idő előtti fellépése – indokolja. Ahogy láttuk, a Messiás eljövetelét komoly várakozás övezte, különösen Keresztelő János prófétai szolgálata óta, Jézus megjelenése és szolgálata azonban nem teljesen harmonizált ezekkel az elvárásokkal, hiszen sokan elutasították őt, a római elnyomás sem szűnt meg, és az ítélet sem érkezett el. Jézus tisztában volt ezzel. A Máté evangéliuma 13. részében csokorba gyűjtött példázatok azt az eltérést magyarázzák, amely a várakozások és Jézus szolgálata között feszült. A példázatok mind az Isten országa titkáról szólnak. A mustármag és a kovász példázatáról már volt szó, most nézzük meg a magvető példázatát.
Harmadik út
Igazuk van azoknak, akik szerint Magyarországon az egyik legfőbb társadalmi törésvonal az, hogy a Nyugat kultúrájában inkább a haladás, vagy inkább a dekadencia jeleit véljük-e felfedezni. Akik a Nyugatban még most is alapvetően a haladást látják, azoknak a magyar ugar szánalmasan maradi és provinciális. Akik ezzel szemben a Nyugat kulturális irányát ma dekadensnek gondolják, azoknak a Nyugat követése felesleges önfelszámolás, a nemzeti szuverenitás őrzése viszont jogos önvédelem. Előbbiek a Nyugattal szembeni bizalmatlanságot ma a Kelet (Putyin, Erdoğan, Kína stb.) választásával azonosítják, Adyt és Anne Applebaumot idézik, és nagyon szomorúak, ha Magyarországra gondolnak. Utóbbiak a Nyugat utánzásában ma az identitás fontos pilléreinek (nemzet, család, vallás) feladását látják, Hamvast és Yoram Hazonyt idézik, és szomorúak, ha a Nyugatra gondolnak.
Az Isten országa (10) – Az ország titka
Jézus szolgálatában az Isten országa váratlan formában jött el. Ez a váratlan forma ejtette zavarba Keresztelő Jánost, aki a Messiás érkezésével együtt várta az ítéletet is. Bár Jézus körül hatalmas csodák történtek, a kozmikus várakozásokhoz képest ez erőtlennek tűnt. Ráadásul nagy volt az ellenállás is, és a vallási vezetők a római elnyomókkal szövetkeztek, hogy Jézust megöljék, a körülötte kibontakozó mozgalmat pedig eltiporják. A tanítványok is értetlenül álltak az ország megvalósulásának ilyen formája előtt. Jézust ezért példázatokban kezdte elmagyarázni nekik az Isten országa titkát. Számos példázat közül most kettőre irányítom a figyelmet – a mustármag és a kovász példázatára –, amelyek ugyanazt a központi igazságot szemléltetik: az ország egy nagy jövő kicsiny kezdete.
Az Isten országa (9) – Jelen és jövő feszültsége
Az előző részben az Isten országa és a kereszt közötti kapcsolatról volt szó. Azzal fejeztem be, hogy „a feszültség nem az ország és a kereszt, hanem a jelen és a jövő között van”. A kereszt megszerezte számunkra a teljes megváltást a gonosz erők fogságából (a bűnbocsánatot és az új életet, a gyógyulást, szabadulást, örök életet), de a megváltást nem élvezzük még teljességében. Üdvösségünk reménység (Róm 8,24). A megigazulás már ma is garancia, de a bűnnel és a Sátánnal állandó harcban állunk, gyógyulást nem mindig tapasztalunk, és a halál még ellenség (1Kor 15,58). Ennek a feszültségnek az az oka, hogy az Isten országa nem egy, hanem két fázisban jön el. Ez a „már igen” és a „még nem” eszkatológiai feszültsége.
Engesztelés vagy megváltás?
Talán furcsa kérdés, de felteszem: Jézus Krisztus kereszthalála lényegi célját tekintve vajon engesztelés vagy megváltás volt? És rögtön meg is válaszolom, bár még a kérdés sem biztos, hogy érthető: természetesen mindkettő. Pál ezt írja a rómaiaknak: „Isten ingyen igazít meg az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban lett váltság (ἀπολύτρωσις) által. Őt rendelte Isten engesztelő áldozatul (ἱλαστήριον) az ő vére által azoknak, akik hisznek.” (Róm 3,24-25) Itt nem csupán egyetlen levélen, de egyetlen mondaton belül olvassuk Krisztus halálával kapcsolatban, hogy az megváltás (váltság) és engesztelés, tehát mindkettő. A két kifejezést különböző formákban máshol is bőségesen megtaláljuk az Újszövetség lapjain, nem egyedi esetről van szó. De miért merül fel egyáltalán a kérdés, hogy válasszunk a két cél – a megváltás és az engesztelés – közül?
Transzcendens szempontok a politikai vélemények formálódásában
A választások után többen is elküldték nekem Tölgyessy Péter a Partizánban elmondott elemzését. Meglepett, hogy politikai preferenciáktól és oldalválasztástól függetlenül mennyien értettek egyet vele. Az viszont talán még jobban meglepett, hogy mennyi területen egyezett az én véleményem is most a volt eszdéeszes politikuséval, és így sokakéval, akik egyébként egészen máshogy gondolkoznak a világról, mint én. Persze lehet, hogy mind azt hallottuk ki belőle, amit akartunk – kormánykritikusok egy megfontolt elemző finom kormánykritikáját, a kormányt támogatók egy liberális gondolkodó bölcs ellenzékkritikáját, centristák a középen álló politológus józan távolságtartását, frusztráltak a frusztrációjukat, elégedettek az elégedettségüket. De egészen másért írom most ezt a posztot, nem azért, hogy politikai hitvallást tegyek. Arról akarok néhány szót ejteni, ami számomra érthetetlen módon teljesen kimaradt a mérlegelésből. Ez pedig nem más, mint a transzcendenshez való viszonyulás szerepe a politikai véleményalkotásban.
Búcsá
A bucsai civilek lemészárlásáról szóló híreket olvasva tolulnak elém az ukrán határon szerzett emlékek. Bucsa már március elején is az iszonyat szinonimája volt számomra, amikor Tiszabecsen önkéntesként fogadtuk a menekülőket. Ha megállítottunk egy autót (mindegyiket megállítottuk), és kiderült, hogy a benn ülők Bucsából érkeztek, na az volt mindig valamiért a legbrutálisabb. Amikor rákérdeztünk, honnan jöttek (zvitké prejíhálé?), és ők kimondták, hogy „Búcsá”, szinte azonnal megállt a levegő, majd egy-két másodperc után sírva fakadtak. Innen tudtam, hogy Bucsa valami rettenetes hellyé válhatott, de csak a gesztusokból vettem ezt le, a szavaikat nem értettem. Soha nem fogom elfelejteni a vigasztalhatatlan nagymamát, aki csak zokog, zokog, szinte kiégette már a szemét a sírás, és közben szorongatja az ölében ülő kiskutyát. Meg az édesanyákat, akik tartani akarják magukat, de aztán menthetetlenül – mint egy sokáig kotlott tojásból – belőlük is kitörnek a könnyek. Meg a kisbuszt a sok gyerekkel, akik nem értik a szüleik szomorúságát, és fülig érő szájjal köszönik meg a csokit, amit odanyújtunk nekik. A Búcsá névben sűrűsödik össze számomra ez az egész szörnyű háború. Maga a szó is olyan, mint egy nagy gonosz madár, amely folyton azt csattogja: bú-csá, bú-csá, bú-csá. Egyik ütem a bánat, másik a gúnyos nevetés. Sátáni tangó.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK