Hetven éve kapott ki az Aranycsapat a berni stadionban. Szinte hihetetlen ezt kimondani, de aznap világbajnoki döntőt játszottunk az NSZK ellen. (Az ugye Németország nyugati fele volt, és Gary Lineker mondata máris jön felénk teljes erővel…) Ami Németországnak a háború utáni talpraállást jelentette, az nekünk a sors kegyetlen fintorát. Bernben egy egész országot szúrtak szíven, és az az ország akkor mi voltunk. Az Aranycsapat legfontosabb mérkőzésén paraszthajszálnyira voltunk Magyarország megdicsőülésétől, és annyival is maradtunk le róla. Mi voltunk az abszolút esélyesek, két góllal vezettünk is, a zsebünkben volt a trófea, a szánkban volt a sajt, végül mégis kiénekelték onnan. Az a nap nem Irapuató gyógyít6atlan megaláztatása volt, hanem valami jóval sokkolóbb: egy biztos győzelemről való érthetetlen lemaradás, egy szörnyű, groteszk megingás a legutolsó pillanatban.

A foci szeretete édesapámtól ragadt rám, aki a Népstadion mellett nőtt fel, Puskásék közelében. Kívülről fújták a játékosok neveit, velük azonosultak, őket éltették, az ő képeiket ragasztották a gombfocicsapatokra, velük keltek, velük feküdtek. A zsigereimben érzem generációja csalódását.

Bern érzelmi katasztrófa volt a nemzetnek. Történészek sokáig fognak vitatkozni azon, hogy a győzelem elmaradása szerepet játszott-e abban, hogy kitört a forradalom, vagy hogy nem volt semmi, ami megakadályozhatta volna azt. Azt tudom, hogy édesapám két évvel később határozott léptekkel indult ki a házkapun, hogy szembeszálljon a szovjet tankokkal, és csak egy atyai pofon tartotta otthon. Vajon hogy alakul a történelem, ha hetven éve a magyarok emelik magasba a kupát? Hogy alakult volna a Marshall-segéllyel pumpált Nyugat-Németország sorsa? Vajon egy magyar győzelemmel igazolódott volna a kommunista világrend? Vagy lett volna néhány hónap eufória, aztán minden ment volna tovább a maga kivájt medrében? Vajon mi a futball valódi súlya és jelentősége a világ alakulásában? Van egyáltalán súlya és jelentősége?

Egyesek szerint a foci csupán egy játék, a panem et circenses circenses része. Legjobb esetben némi vidámságot szerez, rosszabb esetben a hatalom cinikus eszköze a figyelem elterelésére. Mások szerint a futball csodálatos találmány, hiszen helyettesíti a háborúkat, megszelídíti és békés mederbe tereli a nemzetek közötti versengést. Bölcs eszköz arra, hogy a háborúkat ne harcmezőkön, hanem csak stadionokban, és ne karddal, hanem puha labdákkal vívjuk. Az igazság valahol a kettő között lehet.

A futball olyan játék, amely összetartozást fejez ki. Az összetartozást az emberiség absztrakt szintjén nehezen tudjuk átélni, reálisan inkább aközött választhatunk, hogy törzsi vagy nemzeti szinten azonosulunk-e másokkal. A nemzeti szint a befogadóbb. Amikor a játékosok saját nemzetük himnuszát énekelve lépnek pályára, olyan egységet fejeznek ki, amely nagyobb a társadalmakat tagoló közösségeiknél, egyesít, ugyanakkor behatárolt és definiálható. Ha a játékosok kezet fognak ellenfeleikkel, és a két szurkolótábor mégiscsak egyetlen stadionban, egymást nem elpusztítva tud szurkolni a saját nemzetének, akkor a nemzetek tusája békés, tiszteletteljes formát ölt, és talán tényleg helyettesít háborúkat.

Az esetleges győzelem pedig a figyelmet is eltereli sok problémáról.

Amikor 1954. július 4-én Magyarország 3:2-re kikapott Nyugat-Németországtól, a problémák határozottan sokasodni kezdtek. Ha nem is tudjuk pontosan felmérni a vereség hatását, a történelem szinte biztosan máshogy alakult, mintha győztünk volna. A váratlan kudarc emléke azóta is fáj, ahogy fáj 1956 sokkal jelentősebb kudarca is.

Ezzel együtt, ha lenne olyan időgép, amellyel visszamehetnénk, hogy visszacsináljuk, ami történt, azt hiszem, nem mennék vissza. Valamiért aznap nekünk veszítenünk kellett. Az a paraszthajszál volt számunkra a Gondviselés. És ha Gondviselés, akkor abból a fájdalomból építkezni is lehet. A fájdalom kiábrándító pofonként jó irányba is állíthat. Minden korban. Ma is.