Reggeli csendességemben tegnapelőtt Mózes második könyvének utolsó fejezetét olvastam. Pontosabban hallgattam, mert az angol ESV fordítás online audio változata segítségével haladtam végig a könyvön. Kiváncsi voltam, hogy máshogy hat-e rám a Biblia szövege, ha nem a szemem, hanem a fülem a kapu. Ahogy hallgattam a fejezetet, feltűnt egy refrénként vissza-visszatérő mondat. Egy idő után már szinte csak ennek a mondatnak a felbukkanását vártam, mint mikor egy autóversenyen azt nézem, hogy az autók hogyan haladnak át újból és újból a rajtvonalon. Az ismétlés retorikai eszköze a héberben a hangsúlyozást szolgálja, a szöveget hallgatva ez teljesen nyilvánvalóvá vált számomra tapasztalati úton is. Leesett, hogy a visszatérő mondattal a szerző valamit nagyon meg akar értetni velem!
„Mózes pontosan úgy járt el mindenben, ahogyan megparancsolta neki az ÚR” – mondja a 16. vers. A vers második fele köszön vissza refrénként újra és újra: „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek”. Felállíttatta a szent hajlékot, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (19). Bevitték a ládát az Úr hajlékába, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (21). Elhelyezték benne az asztalt a kenyerekkel, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (23). Felállították a lámpatartót és felrakták rá a mécseseket, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (25). Az aranyoltárt a kárpit elé helyezték, és áldozatot mutattak be rajta, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (27). Az égőáldozati oltárt a hajlék bejáratához helyezték, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (29). A mosakodást is úgy végezték, „ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek” (32).
Világos, hogy a szöveg dicséri Mózest, amiért mindent pontosan úgy tett, ahogyan megparancsolta neki az ÚR. Miközben azon gondolkodtam, hogy miért olyan lényeges ez, jólesett hallgatni a refrént. Valahogy azt éreztem, hogy Istennek végtelenül fontos, hogy komolyan vegyük őt. Nem azért, mert rossz az önértékelése, hanem éppen azért, mert jó önértékelése van. Mert tudja, hogy felfoghatatlanul szent, igaz és jó, és tudja, hogy milyen hallatlanul dicsőséges dolgot tervez a mi javunkra. Tudja, hogy csak akkor van reményünk a megmenekülésre, ha pontosan azt csináljuk, amit mond. Az egyik Airport filmben volt az, hogy meghaltak a pilóták, és a stewardess állt kapcsolatban az irányítótoronnyal, ahonnan utasításokat adtak neki, hogy mit és hogyan csináljon. Az élete és az utasok élete függött attól, hogy pontosan mindent úgy tesz-e, ahogy mondják neki. Mózes esetében is erről van szó.
Amikor Mózes mindent úgy tett, ahogyan az ÚR megparancsolta neki, komolyan vette Istent, és komolyan mérlegelte azt is, hogy mi forog kockán. Fájdalmas látnom, hogy a kereszténységben ezzel szemben milyen divatja van a magunk csinálta kegyességnek és istentiszteletnek. Nem fogjuk fel, hogy mekkora kockázata van ennek. Még Jézusról, a megváltásról és a szent életről is képesek vagyunk úgy vitatkozni, hogy Isten igéje a vitáinkban jobb esetben csak egy hang a többi között, rosszabb esetben félre is tesszük, nehogy bigottnak vagy fundamentalistának tartsanak bennünket. Mózes most nagy példa lett előttem. Igazából örömmel töltött el a buzgósága, nem félelemmel. Jó tudni, hogy kétezer éve Jézus is pontosan azt tette, amit az Atyával megbeszéltek, nem tért el attól sem jobbra, sem balra; mindig az Atya akaratát cselekedte. Mózes a sátor elkészítésekor az isteni földreérkezés és mennybemenetel mintáját csinálta meg, melynek középpontjában az Áldozat áll. Mindennek klappolnia kellett a mintán. És klappolt is.
Tudom, hogy van különbség a törvény betűje és a Lélek szabadsága között. Abban azonban nem látok lényegi különbséget, hogy ha Isten parancsolt valamit, akkor az ember engedelmességgel tartozik az isteni parancsnak. A szeretet és a Szentlélek szabadsága soha, semmilyen körülmények között nem kisebbíti Isten tekintélyét. Mózes példája azt a kérdést teszi fel nekünk, hogy komolyan vesszük-e Isten igéjét, van-e súlya az életünkben a ténynek, hogy Isten szólt hozzánk. Megmenekülésünk útja csak azon a szűk ösvényen keresztül vezet, amelyet az ÚR jelölt ki számunkra.
„Valahogy azt éreztem, hogy Istennek végtelenül fontos, hogy komolyan vegyük őt.”
Jó meglátás. Épp erről prédikáltam vasárnap a Jn 14-ből. A 15. versben Jézus azt mondja, hogy a szeretetünket az által fejezhetjük ki, ha megtartjuk a parancsolatait. A hasonló megjegyzések alapján arra a következtetésre jutottam, hogy Isten szeretetnyelve az ember engedelmessége. Nem a dicsőítő énekekből, a keserű szájízzel, kényszerből végzett szolgálatunkból, vagy a komolyan nem gondolt imádságokból tudja, hogy szeretjük, hanem abból, ha pontosan megtartjuk, amit mondott.
Sokszor bele sem gondolunk, hogy amikor nem engedelmeskedünk, vagy nem pontosan azt tesszük, amit Isten parancsolt, akkor tkp. ezt mondjuk neki: „Nem szeretlek!” (vö. Jn 14:24).
Szívemből szóltál!
Egyre nagyobb divat manapság, hogy Isten nem elvár, maximum vár az övéitől… , hogy Istennek nem kell engedelmeskedni, hanem szabad engedni. Szívesen olvasnék erről többet is.
Nagyon örültem ennek az elmélkedésnek, sok embernek próbálom én is mondani, hogy mennyire fontos, hogy nagyon komolyan vegyük Jézus parancsolatait, hiszen az életünk múlik rajta. Csak Jézus tud minket a vermünkből, a szakadékunkból kihúzni, de hogyan húzza ki azt az embert, aki neki csak félig akar a Szabadítójának engedelmeskedni ? Az ellenség megpróbál sok mindent elhomályosítani ma is, mint az első emberpárnál, hogy nem kell azt pontosan úgy érteni, ahogy Isten elmondta, lehet a dolgokat másképpen is értelmezni. Látható sajnos, hogy mi ennek a következménye. Számomra nagyon fucsa az is, hogy egy olyan fontos alapparncsot Jézustól, mint a bemerítkezés parancsát, hogyan sikerült ennyire homályossá tenni, amikor Isten Igéjében olyan nyilvánvaló, hogy Jézus ezt kérte azoktól, akik tanítvánnyá akartak válni. Az engedelmességnek egy alaplépése a hittel töténő bemerítkezés a Biblia szerint, mégis a keresztény egyházak jó része nem ezt gyakorolja, hanem a csecsemő-keresztséget. Hogyan tiszteljük Jézus parancsát, Őt magát, ha egy ilyen alap-dologban sem akarunk pontosan szót fogadni Istennek ? Az apostolok tudták, hogy ennek milyen jelentősége van, ezért akinél rájöttek, hogy nem pontosan úgy keresztelték, ahogy Jézus meghagyta, ott újra megkeresztelték azokat a hívőket. ( Apostolok cselekedetei leírja ezt az esetet ). A Zsidókhoz írt levélben is van egy nagyon szép Ige-vers Jézus engedelmességéről, ahol az is elhangzik, hogy ‘ezért örök üdvösség szerzője lett azoknak akik neki engedelmeskednek’. Az igazi hit mindig cselekedetekben és engedelmsségben kell, hogy megmutatkozzon azt gondolom ebben a keresztség-témában is, ha komolyan vesszük JÉZUS PARANCSAIT.
Egyetértek azzal, hogy a csecsemőkeresztség nem biblikus. Sokan mégis úgy gondolják – a legjobb lelkiismerettel és mély meggyőződéssel -, hogy erős bibliai érvek szólnak mellette. Ismerem ezeket az érveket. Szerintem tévednek, de az ő esetükben nem gondolom, hogy engedelmességi kérdésről lenne szó. Ők akkor lennének engedetlenek a lelkiismeretüknek, ha nem keresztelnék meg a csecsemőket. Szerintem erre az esetre a Róma 14 elve igaz: mindenki járjon el a lelkiismerete és hite szerint.
Egy gyülekezeten belül természetesen döntést kell hozni arról, hogy keresztelnek-e csecsemőket vagy sem, de én azt is bibliai elvnek tartom, hogy fogadjuk el testvérünknek azt, aki erről máshogy gondolkodik. Tisztelettel hallgassuk végig az érveit, mondjuk el a saját érveinket, és ha nem tudjuk egymást meggyőzni, értsünk egyet abban, hogy ebben a kérdésben nem értünk egyet. A baptista John Bunyan is ezt tette, és Spurgeon is. Bunyan egy könyvet is kiadott erről a témáról, mert sokan támadták amiatt, hogy a gyülekezetébe befogadott testvéreket, akik a csecsemőkeresztséget tartották biblikusnak. A csecsemőkeresztség helytelensége mellett gyakran érvelő Spurgeon pedig az általa alapított bibliaiskola igazgatójának nevezett ki olyan embert, aki a csecsemőkeresztséget vallotta. Nem biztos, hogy bölcs lépés volt, de Spurgeon lelkületével egyetértek.
A példaképeim között többségben vannak azok, akik a csecsemőkeresztséget tartották/tartják helyesnek (pl. Luther, Kálvin, Owen, Edwards, Stott, Schaeffer, Whitefield, Chapell, Keller, Ferguson). Ebben a kérdésben nem értek velük egyet, de azt hiszem, inkább tanulnám tőlük az engedelmes lelkületet, mint hogy engedetlenséggel vádoljam őket.
Köszönöm a választ. Luther és Kálvin rengeteg dolgot igazított helyre annak idején Isten Igéjének érvényt szerezve,rengeteg helyretennivalójuk volt. De úgy érzem, pont ez az Ő szellemi örökségük, hogy amit felismertek Isten Igéjéből, ahhoz igazodtak, és azt hirdették. Nyilvánvaló, hogy sok hívő testvérünk van olyan egyházakban, akik a keresztség dolgában, vagy más dologban még másképp vélekednek, mert nem is hirdetik nekik ott pontosan azt, amit Isten Igéje mond. Magam is ilyen helyről indultam el. De úgy gondolom, hogy fontos dolgokban feladatunk az, hogy azt hirdessük, amit felismertünk Isten Igéjéből mert a reformátorok is ezt tették sok dologban, és a pontos engedelmesség ezt is jelenti. Azért is érzem ezt a témát fontosnak, mert ott van Isten Igéjében : ‘térjetek meg és keresztelkedjetek meg ( merítkezzetek be ) mindnyájan a Jézus Krisztus nevében a bűnök bocsánatára, és veszitek a Szentlélek ajándékát ‘ ( Ap. csel 2:38 ). Ez egy hatalmas igéret, és megtapasztalhatja az ember ennek a valóságát, és úgy gondolom nagy szükségünk van erre az ajándékra. Péter első levelében pedig azt mondja, hogy ami Noé idejében a megmentő bárka volt, az lesz nekünk a hitből való keresztség ‘most titeket is megment ennek képmása a keresztség, ami nem a test szennyének lemosása, hanem könyörgés Istenhez jó lelkiismeretért a feltámadt Jézus Krisztus által ‘ ( I. Péter 3:21 ). A bárka is a pontos engedelmességről szólt, és milyen fontos volt ez az engedelmesség, a hitből való bemerítkezés is erről szól. A csecsemőkeresztség nyilvánvalóan nem lehet megtartó bárka, mert sem az itt leírtak nem igazak rá, se az, amit Róma 6-ban kifejt Pál apostol a keresztséggel kapcsolatban. A megtartó hit mindig Jézusnak és az Ő Igékjének akar engedelmeskedni, nem a vallási szokásoknak. Jézus visszajöveteléhez közeledve úgy gondolom, hogy fontos lenne az alapvető tanításokat úgy tenni helyre, ahogy azt Jézus meghagyta, ha mi Jézust akarjuk követni.
Alapvetően egyetértek. Annyit tennék csak hozzá, hogy a Biblia iránt elkötelezett református és presbiteriánus testvéreim máshogy látják a keresztséggel kapcsolatos bibliai tant, és a lelkiismeretük egyelőre ahhoz az értelmezéshez igazodik. A magam részéről a jövőben is örömmel érvelek majd a hitvalló keresztség és az alámerülés mellett. Viszont tanulni is szeretnék ezektől a testvéreimtől, hogy ha esetleg más kérdésekben most én nem látok tisztán vagy helyesen, akkor azokban a dolgokban megváltozhasson a véleményem.
Ádám! ha pontosan leírnád hogy mi az a pontos Istenkövetés konkrétan amivel Infaustussal egyetértesz és ha azt nem tesszük akkor nem szeretjük Istent s annak fényében kérdezem ezt amit írtál református és presbiteriánus testvéreiddel kapcsolatban tudniillik ha valakik levezetnek valamit az Igéből s azt hiszik is akkor nekik azt kell cselekednie amilyen értelmezéshez lelkiismeretük igazodik… mert úgy tűnik hogy ezen gondolat mentén szubjektíve sok pontos engedelmesség létezik (keresztséggel, szentlélekkeresztséggel, kegyelemmel stb kapcsolatban), míg objektíve akkor is csak egy lenne? Tehát amit te és mondjuk Infaustus pontosan megtesztek s így szeretitek Jézust és más azt nem teszi meg vagy pontatlanul teszi meg és így nem szereti Jézust… azt hiszem érted mire gondolok? Köszönöm válaszodat.
Azt tegyük meg, amit megértettünk Isten igéjéből. Néha tévedésben élünk egy-két dologgal kapcsolatban, de ha engedelmesen keressük Isten akaratát, meg fog bennünket tanítani az útjaira. Pál ezzel bíztat: „Gondolkozz azon, amit mondok, mert az Úr megadja majd neked, hogy mindent megérts.” (2Tim 2,7); „ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek” (Fil 3,15).
A lelkiismeretről és a különbözőségekről pedig érdemes a Róma 14,1-8 fényében gondolkodni.
Kedves Ádám!
Csak most találtam rá erre a blogra, ezért reagálok most.
A keresztség témához szeretnék pár gondolatot fűzni.
Ha nem haragszol, idézek az egyik itteni bejegyzésedből:
„A példaképeim között többségben vannak azok, akik a csecsemőkeresztséget tartották/tartják helyesnek (pl. Luther, Kálvin, Owen, Edwards, Stott, Schaeffer, Whitefield, Chapell, Keller, Ferguson). Ebben a kérdésben nem értek velük egyet, de azt hiszem, inkább tanulnám tőlük az engedelmes lelkületet, mint hogy engedetlenséggel vádoljam őket. ”
Itt azt írod, hogy Luther a csecsemőkeresztséget tartotta helyesnek.
Ezzel nem kötözködni akarok, de akkor mit szóljunk Tatai István – A csecsemőkeresztség című cikkéhez, Theologiai Szemle 1994.
Idézek ebből:
„Luther Márton az Ige teológusa volt. Reformációjának korai éveiben kiállt a hitkeresztség mellett. Így ír a Postilla c. művében: »A keresztség senkinek sem segít, nem is részesülhet benne más, csak aki saját magáért hisz, és saját hite nélkül senkit sem szabad megkeresztelni. Ha pedig nem tudjuk bebizonyítani , hogy a faital gyermekek képesek maguk is hinni, és hogy van saját hitük, akkor az én hűséges tanácsom és ítéletem az, hogy egyenesen álljunk el a csecsemő-keresztségtől, minél előbb, annál jobb, s ne merészeljünk többé egy gyermeket sem megkeresztelni, hogy ilyen balgasággal és szemfényvesztéssel, melynek nincsen semmi sem mögötte, Istennek felmagasztalt méltóságát gúnyoljuk és káromoljuk.«”
(D. M. Luthers Samtliche I Schriften, Kirchenpostille, 1521, Magyarázat a Mt 8,1-13-hoz)
Hasonló utat járt be Zwingli is. Kezdetben bátran képviseli a hitkeresztséget… Úgy gondolta, hogy a keresztséggel az adott személy döntőképességének kifejlődéséig várni kell. »Semmi sem aggaszt annyira, mint az, hogy gyermekeket kell keresztelnem, mert tudom, hogy ezt nem lenne szabad megtennem.« (Quelle IV, 184.o)
Tatai István – A csecsemőkeresztségről, Theologiai Szemle 1994. (részlet)
Ádám, tudod mit nem értek?
Jézus Krisztus a Jn 5,25-ben és Pál apostol az Ef 2,1-Kol 2,13 ban azt mondja, hogy az ember „alapból” halott, lelki-szellemi értelemben.
Akkor miért kell megkeresztelni a lelki halottakat?
Mert ha a fenti igékből indulunk ki, akkor a csecsemők is halottak lelki értelemben.
Lelki halottak hogyan lehetnek keresztények, azaz Krisztus követők?
Záró megjegyzésem, a reformátorok nekem is példaképeim. De azért őszintén be kell vallani, ők is emberek voltak és véleményem szerint a keresztség témában nem volt eléggé letisztult a látásuk.
Még jó, hogy a vízkeresztség nem üdvösség kérdése.
Testvéri köszöntéssel: Gábor
Gábor, köszönöm a Luther-idézetet! Úgy tudom, Luther nézete később abban változott, hogy lehetségesnek fogadta el a csecsemőhitet, de erről evangélikus teológusok tudnának többet mondani. Az biztos, hogy az evangélikus csecsemőkeresztség teológiai indoklása más, mint a reformátusé. És az is biztos, hogy Luther kezdeti radikalizmusa sokat szelidült azzal, hogy tartományi népegyházak sorsát kellett igazgatnia. Valóban ember volt, és (másokkal ellentétben) önmagát nem tartotta tévedhetetlennek, úgyhogy mi se tartsuk annak.
Jó olvasni és látni, hogy nyitott füled van az Úr hangjára, Ádám. Nagyon tetszik, ahogy „meghallottad” mit emelt ki a szövegből neked az Úr.
„Spurgeon pedig az általa alapított bibliaiskola igazgatójának nevezett ki olyan embert, aki a csecsemőkeresztséget vallotta. Nem biztos, hogy bölcs lépés volt, de Spurgeon lelkületével egyetértek.”
Ezt az engedékenységet szokták szeretetnek nevezni. Nem ismerem a körülményeket, de lehet, hogy a szükség kényszerítette Spurgeon-t erre. Mert fontos a képzettség is a hit mellett, és ehhez a megfelelő embert kellett kiválasztani. Talán.
De nagyon jó olvasni az összes kommentet, Sasvári Istvánné, Infaustus tiszta szemléletét különösen.
Engem csecsemőkeresztségben részesítettek annak idején. Későbbi években, az osztálytársaim hívtak a konfirmáció előkészítő órákra. Azzal érveltek, hogy majd a keresztanyám vesz nekem karórát. (Akkoriban még az volt a divat.) Sajnos nem ismertem a keresztanyámat és nem is hittem az egészben. Középiskolás koromban egy valódi megtérést éltem át és akkor önként, saját elhatározásból bemerítkeztem. Volt alkalmam látni néhány csecsemőkeresztséget. Többször is azt vettem észre, hogy a keresztszülők ott állnak és azt hazudják, hogy a „gyermek keresztyéni neveléséről gondoskodni fognak”, miközben a „Miatyánkot” meg a „hiszekegyet” sem tudják elmondani a pap után. Már nyugdíjasként elmentem abba a városba ahol kereszteltek. Felkerestem a lelkészi hivatalt, mondván, hogy kutatom a multamat és szeretnék betekinteni az 1949-es anyakönyvbe. No akkor tudtam meg, hogy kik
voltak a keresztszüleim. Soha nem ismertem őket.
Mikor autóval utazom, halgatom a hangzó bibliát. Egy – egy mondat vagy kifejezés gyakran megakad bennem. Pl: „A János keresztsége honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?” Tovább gondolva a kérdést, megfogalmazódik bennem a hallottak alapján, hogy akkor vajon a „csecsemőkeresztség” „honnan vala? Mennyből-é, vagy emberektől?”
Ezek mentén pedig nagyon sok kérdést lehetne feltenni. Pl: Az alábbi kijelentés mindenkire vonatkozik vajon vagy csak Nikodémusnak szól egyedül? „Ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába.”
Akit esetleg érdekel a megtérésem története, az alábbi linken elérhető.
https://honlap.parokia.hu/forum/viewtopic.php?f=13&t=82&start=120
Imre néven írtam és következő időpontnál kezdődik.
HozzászólásElküldve: 2014. feb. 03., hétfő 20:33
„Ezt az engedékenységet szokták szeretetnek nevezni.”
A szeretetről jut eszembe, hogy gyakran emlegetett „szeret himuszban” benne van az is, hogy „Nem örül a hamisságnak,..” 6. vers.
János megpróbálta Jézust visszatartani a bemerítkezéstől, de Ő azzal érvelt, hogy:
„így illik minden igazságot betöltenünk. Akkor engedett neki”. Egy ilemszabályra hivatkozott.
„Ezt az engedékenységet szokták szeretetnek nevezni.”
Valójában az „engedékenység” egyenlő engedetlenség. Saul engedékeny volt, amikor megemgedte a népnek, hogy a zsákmány javát megtartsák maguknak. A királyságába került. Az Úr megvetette őt. 1 Sámuel 15
Éli is engedékeny volt a fiaival kapcsolatban. „Éli fiai azonban elvetemült emberek voltak, nem törődtek az Úrral” Ennek is megvolt a súlyos következménye. 1 Sámuel 2:12
„A lelkiismeretről és a különbözőségekről pedig érdemes a Róma 14,1-8 fényében gondolkodni.”
” Ő nem azt mondta, hogy lelkiismeretünk vagy kötelességérzetünk világosságában járjunk, hanem hogy „járjunk világosságban, amint Ő maga a világosságban van” (1Jn 1,7).
OswaldChambers Krisztus mindenek felett 02.28 Most hiszitek?
A Róma 14,1-8 fényében gondolkodásról.
Ott a korabeli evési szokásokról és különböző napok megtartásáról van szó, melyről az ige más helyen azt írja, hogy:
” Senki el ne ítéljen titeket ételért és italért, ünnep, újhold vagy szombat miatt. Hiszen ezek csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak, aki a valóság.”
Kolossé 2:16
Az alábbi igében elhagzik egy komoly felszólítás, melyről nem mondható el, hogy: „csak árnyékai az eljövendő Krisztusnak”
„Térjetek meg, és keresztelkedjetek meg mindnyájan Jézus Krisztus nevében bűneitek bocsánatára, és megkapjátok a Szentlélek ajándékát.” Apcsel 2:38
Itt úgy tünik, hogy a Szentlélek ajánkának az előfeltétele a bűneink bocsánatára való megkeresztelkedés.
Persze tudom, hogy vannak kivételek. A jobbik latornak megigérte Jézus, hogy vele lesz a paradicsomba. Kornélius a házanépével együtt betöltekezett szentlélekkel, pedig még sem volt megkeresztelve csak utólag.
Ismertem olyan református lelkészt, aki elmondta, hogy ő kész arra, hogy bemerítkezzen, de arra gondol, hogy a faluban még nagyon sok ember van, aki felé szolgálnia kell és a bemerítkezéssel elvágná ennek a lehetőségét.
Tehát óvatosan bánjunk azzal, hogy bárkit is számonkérjünk bemerítkezés ügyében. A biblia mindenki számára elérhető.
Nevetséges dolog, amikor sánta megszólja a süketet, hogy te miért nem látsz.