„Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (1Móz 5,29)

Az 5. fejezetnek biztos ritmusa van. Ugyanaz a mondat ismétlődik, csak mindig más nevekkel. X ennyi és ennyi éves volt, amikor Y-t nemzette. Y születése után X ennyi és ennyi évet élt, még nemzett fiakat és leányokat. X teljes életkora tehát ennyi és ennyi év volt, amikor meghalt. Aztán ugyanez Y-nal. A héberben még egyértelműbb az ismétlődés és a ritmus, mert a számokat kettébontja (ennyi évet és ennyi évet), és ún. váv-consecutivummal kapcsolja egymáshoz a mondatrészeket. És ez történt. És ez történt. És ez történt. És XY meghalt. A mondatfűzés ad egyfajta monotonitást az elbeszélésnek, amelyből így kiugrik minden részlet, amely a monotonitást megtöri.

Két esetben törik meg az elbeszélés ritmusa. Először akkor, amikor Énokot említi és hozzáteszi: „Énok az Istennel járt… Énok az Istennel járt, és egyszercsak eltűnt, mert magához vette őt Isten.” (5,22.24) Énok nem halt meg, hanem Isten felvette őt. (כִּֽי־לָקַ֥ח אֹת֖וֹ אֱלֹהִֽים׃). Énoknál váratlanul megtörik a halál monotonitása. Másodszor akkor van ritmustörés, amikor az elbeszélés Lámekhez ér. „Lámek száznyolcvankét esztendős volt, amikor fiút nemzett” (5,28). Itt az illető neve szokott állni (pl. Énós, Kénán, stb.), most viszont nincsen név. A szerző tehát megtöri a ritmust és késlelteti a név megadását. Lámeknek fia született, de még nem tudjuk a nevét. A következő mondatban mondja el a nevet, amely így fókuszba is kerül: „Nóénak nevezte el, és ezt mondta: Ő vigasztal meg bennünket kezünk fáradságos munkájában a termőföldön, amelyet megátkozott az ÚR.” (5,29)

Vajon miért töri meg a szerző a narratíva megszokott ritmusát? A válasz egyértelmű: azért, hogy Nóé személyét és a hozzá kapcsolódó kataklizmát, amelyről a következő fejezetek szólnak, bevezesse. A neve azonban érdekes módon nem a kataklizmával, hanem a vigasztalással kapcsolatos. Nóé (נֹ֖חַ) vigasztal meg bennünket (יְנַחֲמֵ֤נוּ). Nóah jenahaménú. Nóé a vigasztalás arra az átokra, amellyel Isten a földet sújtotta. Ez az átok itt most nem az özönvíz, hanem a bogáncs és a kóró, amely miatt fáradsággal és arcunk verejtékével esszük kenyerünket, mielőtt meghalunk. Nóé tehát nem az ítélet szimbóluma, hanem a vigasztalásé. Ő az, aki kegyelmet talál az Úr előtt (6,8), ő az, akin keresztül újrakezdődhet az ember története a földön, ő az, akivel Isten szövetségre lép, hogy nem pusztítja el még egyszer a földet özönvízzel (9,8-16). Ő a biztosítéka annak, hogy lesz vetés és aratás, hideg és meleg, nyár és tél, nappal és éjszaka (8,22).

A ritmusváltással a szerző arra akar rámutatni, hogy bár a föld átkozott, van vigasztalás, mert Isten nem vetett el bennünket végleg. Életünk végső célja pedig nem a halál, hanem az, hogy Isten Énokkal együtt bennünket is kiemeljen a halál vigasztalan völgyéből.

„Urunk, vigasztalj meg minket is a fájdalmainkban és keserűségeinkben! Mutasd meg, hogy nincsen még végünk!”