„Akkor elhunyt Izsák, meghalt öregen, betelve az élettel, és elődei mellé került. Fiai, Ézsau és Jákób temették el.” (1Móz 35,29)
Az egész 35. fejezet tele van súlyos érzelmekkel. Isten Bételbe küldi Jákóbot, hogy építsen ott oltárt annak emlékére, hogy megmenekült Ézsau kezéből. Ézsau kétszeri említése (1, 7) különös jelentéssel bír annak a fényében, hogy Jákób egyrészt most békült ki vele, másrészt viszont ígérete ellenére nem ment vele, hogy együtt lakjanak. Olyan, mintha a szöveg megerősítené Jákób utóbbi döntését. Jákób Ézsau mellett nem lehetett biztonságban.
Amikor Jákób és fiai Bételbe érnek, meghal Debóra, Rebeka dajkája. A tölgyfa alá temetik, amit Siratás Tölgyfájának neveznek. Rebeka úgy lép ki a történetből, hogy nem is értesülünk a haláláról. Jákób soha nem látta őt viszont, mert amikor végül eljut apjához Mamréba, ott már csak apjával találkozik, anyjával nem. Rebeka dajkája az utolsó kapocs köztük, és Debóra halálával ez a kapocs is elszakadt. De ezzel nincs vége a fájdalomnak.
Bételből továbbmenve az efrátai Betlehem közelében (ismerős a hely?) meghal Ráhel is, Jákób első szerelme és kedvelt felesége. Ráhel abba hal bele, hogy életet ad. A fia neve Benóni (a fájdalmam fia), illetve Jákób döntésére Benjámin (a jobbom fia). Ő lett Jákób tizenkettedik fia, amit a 22. vers ki is emel. Jákób fájdalma szinte elviselhetetlen, de nem süllyed el benne, és nem engedi, hogy a fiát magával sodorja. Jákób megkapaszkodik és előre néz.
A fejezet azzal végződik, hogy Jákób eljut Mamréba, ahol még egyszer megölelheti öreg apját, mielőtt Izsák az élettől betelve elmegy minden élők útján. Nem olvasunk semmit a találkozásról, ezért nem tudjuk, volt-e még kommunikáció kettőjük között. Izsák már akkor is nagyon idős volt, amikor Jákób útra kelt, ekkor talán már nem is tudott kapcsolódni a külvilághoz. Jákób számára a viszontlátás biztosan szívszaggató élmény volt.
Ézsauval együtt temetik el apjukat. Jákób és Ézsau között szükség volt a határokra, de amikor kellett, megtalálták egymás kezét. Jákób és Ézsau együtt ásták a sírt és tették rá a köveket. Együtt emlékeztek meg arról az emberről, aki mindkettőjük sorsát mély barázdákkal jelölte ki. Együtt emlékezett a kedvenc és az, aki az apai áldást megszerezte tőle. Két fiú, két világ. Az egyik a földet nézte, a másik látta egy rendíthetetlen város homályos kontúrjait is.
„Urunk, a könnyek fátyolán át néha nem látjuk a te jobbodat. Nyújts ki felénk, hogy ne a bánat vigyen a sírba!”
„……………………………….. Jákób fájdalma szinte elviselhetetlen,
de nem süllyed el benne, ………………….. megkapaszkodik és előre néz.”
A hit útján való járás nagyszerű tapasztata számomra is az, hogy a kudarcok,
fájdalmak között lehetőségem van tekintetem Istenre felemelni, majd ebből a
perspektívából előre nézni.