„Ezek voltak Cibón fiai: Ajjá és Aná. Ez az Aná vizet talált a pusztában, amikor apjának, Cibónnak a szamarait legeltette.” (1Móz 36,24)
„Jákóbot szerettem, Ézsaut gyűlöltem” – mondja az ismert ige (Mal 1,2-3; Róm 9,13). Akárhogyan is értjük a mondatot, az benne van, hogy Jákób és leszármazottai valamilyen szempontból kedvesek voltak Istennek, Ézsau és leszármazottai azonban nem. Ehhez képest érdekes, hogy a Genezis egy egész fejezete szól Ézsau leszármazottairól! „Ez Ézsau, azaz Edóm nemzetsége…” (36,1) „Ezek voltak Ézsau fiainak nemzetségfői…” (36,15) „Ezek a királyok uralkodtak Edómban, mielőtt Izráel fiainak királyuk lett volna…” (36,31) Majd név szerinti felsorolások következnek: Témán, Ómár, Cefó, Gatám és Kenaz, stb.
Nem is pusztán csak nevek, hanem egy-egy utalás konkrét személyek konkrét cselekedeteire is. Cibón egyik fia, Aná, például vizet talált a pusztában, amikor apja szamarait legeltette. Aná benne van a Bibliában, és kapcsolódik hozzá egy esemény, amely nyilván fontos volt az életében és talán mások életében is. Vajon miért emlékezik meg erről a Szentírás? Miért fontos Aná, ha egyszer Ézsau leszármazottjaként nincs okunk feltételezni, hogy Isten népéhez akár anonim módon (vö. K. Rahner) is tartozott volna. Miért vannak benne a Bibliában Nahat, Zerah, Sammá és Mizzá, Reuél fiai? Miért van benne Reuél?
Isten előtt minden embernek súlya van. Nincs olyan emberi létezés, amely súlytalan lenne. Van persze egyfajta súlytalan értelmetlenség abban, amikor valaki Isten nélkül él a nap alatt (Préd 1). De Chesterton helyesen mondta, hogy a pokol az emberi felelősség emlékköve. Annak az embernek is van súlya, aki olyan, mint a hullám tajtéka, a víz nélkül való felleg, a gyümölcstelen fa, amely gyökerestül kiszakitva kétszer hal meg, vagy a bolygócsillag, amelyre a sötétség homálya vár (Júd 12-13). Nincs súlyosabb az örökkévalóságnál, és az örök sorsot befolyásoló döntéseknél. Isten tiszteli az embert és erkölcsi felelősségének megfelelően méri őt.
Isten előtt nem súlytalan a pogány ember sem. Pál azt kiáltja a Lisztrában élőknek: „Ő az előző nemzedékek során megengedte, hogy minden nép a maga útján járjon, bár nem hagyta magát bizonyság nélkül, mert jótevőtök volt, a mennyből esőt adott nektek és termést hozó időket; bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet.” (ApCsel 14,16-17) Ez igaz Ézsau leszármazottjaira is. Nahat, Sammá, Ómár, Cefó, Reuél és az összes többi név mögött egy-egy ember van, akinek a sorsa nem lényegtelen. Aná vizet talált, amikor az apja szamarait legeltette. Istentől volt az öröme. Amint a felelőssége is.
„Urunk, egyszerre felemelő és félelmes arra gondolni, hogy te minden valaha élt embert név szerint ismertél, és az ítélet napján is név szerint fogsz megkérdezni arról, hogy mit kezdett a tehetségével és szabadságával, amit tőled kapott. Jó, hogy nem mi leszünk embertársaink bírái, hanem te, az alkotónk, az igazságos Isten!”
„…………………………………………………………………..
bőven adott nektek eledelt és szívbéli örömet. ………………………….
……………….. Istentől volt az öröme ……………………………”
Elolvasva a posztot, többek között Dávid király fiának, Salamonnak kérdései
és konklúziói is eszembe jutnak:
„……… Mi haszna van néki abban, hogy a szélnek munkálkodott? És hogy az ő
teljes életében a sötétben evett, sokszori haraggal, keserűséggel és búsulással?
Ez azért a jó, amelyet én láttam, hogy szép dolog enni és inni, és jól élni
minden ő munkájából, amellyel fárasztotta magát a nap alatt, az ő élete
napjainak száma szerint, amelyeket adott néki az Isten; mert ez az ő része.
És amely embernek adott Isten gazdagságot és kincseket, és akinek megengedte,
hogy egyék abból és az ő részét elvegye, és örvendezzen az ő munkájának: ez az
Istennek ajándéka!
Mert nem sokat emlékezik meg az ilyen az ő élete napjainak számáról, mivelhogy
az ő szívének örömét az Isten kedveli.” (Prédikátor 5:16-20)
Lenyűgöz Isten szuverén döntése, bölcsessége, emberekkel való bánásmódja!