Mivel a héber tudásom gyengébb, mint a görög, és érzem, hogy kopik az is, amit a teológián megtanultam, gyakorlásként elkezdtem héberül olvasni az Ószövetséget. Az egyik komoly előnye ennek az, hogy sokkal lassabban haladok, mintha a szöveget az anyanyelvemen olvasnám. Minden szót megrágok, sokat le is kell fordítanom, így akaratlanul is több időt töltök a szavakkal, mint máskor. Örülök, ha egy ige vagy főnév újra megjelenik, különösen, ha éppen előző nap ismerkedtem meg vele. A szókapcsolatok azonnal feltűnnek. Az Írás lassan bontakozik ki előttem, ezért felfigyelek olyan redőkre is, amelyek felett eddig könnyen átsiklottam. Imádkozva bocsátkozom bele ezekbe a résekbe, hogy halljam az Úr szavát. Rövid kis naplóbejegyzésekben rögzítem, amit a reggeli órákban frissen kapok egy-egy fejezetből. Ezek nem igemagyarázatok, inkább csak random gondolatfoszlányok, amelyek a szöveg egy-egy mondatáról eszembe jutnak. Sokszor csak hangosan gondolkodom és kérdéseket teszek fel.
***
„Azután ezt mondta Isten: Hozzon létre a föld különböző fajta élőlényeket: különféle fajta barmokat, csúszómászókat és egyéb földi állatokat. És úgy történt.” (1Móz 1,24)
A szerző többször is kiemeli, hogy Isten „fajtájának megfelelően” hozta létre az élőlényeket. A héber szó úgy hangzik: lemínáh (לְמִינָ֑הּ). A mín (מִין) nyilván nem azonos a Linné-féle fajfogalommal, más taxonómiájú fajtaságra utal, talán egyszerűen csak arra mutat rá, hogy az élőlények között Isten szándéka szerint lényegi különbségek vannak. Ez viszont nagyon fontos kijelentés a teremtett valóságról. Amikor Isten létrehozta az állatokat (akárhogy és akármennyi idő alatt is tette), lényegileg különbözőnek alkotta őket. Vannak nagyobb kategóriák (pl. szárnyas állatok, csúszómászók, mezei vadak, barmok), de ezeket is fajtájuknak megfelelően alkotta meg Isten. Szükséges tehát a különbségtétel: nem minden állat azonos természetű és értékű.
Az ember pedig különbözik az állatoktól. A Genezis szerint az ember az egyetlen élőlény, amelyet Isten a maga képmására (צֶ֫לֶם) hozott létre. Az ember úgy hasonlít Istenre, ahogy egyetlen állat sem. Az embert Isten maga gyúrta a föld porából (akármit is jelent ez), és maga lehelte az élet leheletét az orrába (akárhogy is történt). Az embert az élővilág feletti uralkodással bízta meg. Az ember tehát nem egy az állatok közül, nem is az állatok szomszédja csupán, hanem Isten képmása (helytartója?) a világban. Isten megbízásából rendelkezik az állatok felett, a teremtés rendje szerint hatalma van fölöttük (1,28).
Rengeteg zavaros gondolat kering ma a köztudatban az állatokkal kapcsolatban. Sokan az emberi jogokhoz hasonló „állatjogok” elismeréséért küzdenek, mások vegán életmód mellett döntenek, hogy az állatokat bolygótársként tiszteljék és semmilyen módon ne használják őket ki, megint mások az állatkísérleteket tiltanák be (hiszen embereken sem kísérletezünk), egyesek még a vadászatot is. Van, aki azon morfondírozik, vajon miért büntetjük a kutyák kínzását, ha nem büntetjük a patkányok irtását (és miért csapjuk le a szúnyogokat, ha egyszer azok is állatok). Ezek a dilemmák végső soron abból származnak, hogy nem értjük a teremtés egyik alapvető tényét: Isten különbözőnek teremtette az állatokat, az ember pedig nem állat.
Az imádkozó sáskának nem bűne, ha megeszi a társát, az embernek viszont igen. A kakason nem lehet számonkérni a promiszkuitást, a férfit jogosan ítéljük el érte. A póknak az a természete, hogy hálóval fogja el a kisebb rovarokat. Az oroszlán nem vétkezik azzal, hogy megeszi az antilopot. A kutyát megszelidítettük, ezért elvárjuk tőle, hogy ne piszkítson a lakásba. Cserébe nem is esszük meg. A csirkét viszont megesszük, sőt, arra is tenyésztjük, hogy megegyük. A legyet gondolkodás nélkül lecsapjuk, és nem követünk el bűnt, amikor ezt tesszük. A macskát nem csapjuk le gondolkodás nélkül, mert a macska nem légy. Nem állítom, hogy mindig világosak a határvonalak, csak azt, hogy a különbségtétel fontos.
Az ember értéke pedig mindig nagyobb az állatokénál. Maga Jézus is kimondta ezt legalább két alkalommal: amikor a madarakkal (Mt 6,26) és amikor a juhokkal (Mt 12,12) hasonlította össze az embert. Ha elfelejtjük a teremtés kezdetétől létező különbségeket, belegabalyodunk egy véget nem érő, zavaros vitába arról, hogy mit kezdjünk az állatokkal. Szükségünk van a Genezis által hangsúlyozott isteni bölcsességre, hogy lényegi különbség van ember és állat, valamint állat és állat között. Isten fajtájuknak (lemínáh) megfelelően teremtette az élőlényeket, mi is így tekintsünk rájuk.
„Urunk, taníts bennünket különbséget tenni ott, ahol te különbséget alkottál!”
Nagyon szép megfigyelés! Az ember számára az állatvilág nem csak eleven példatár, hanem egy esély, hogy rajtuk keresztül kapcsolatba lépjünk saját vegetatív működésünkkel. A teremtésünk alsóbb szintjét jelenetik meg, ahol még szinte tisztán őrződnek az ösztöneink. A zsigereket és a megérzéseket játszák el, amik bennük még tiszták, de a gazdáikban nem. Néha csak az állatokon keresztül figyelhetjük meg magunkat is.
Az állatok sokkal jobban eltérnek egymástól, mint az emberi rasszok egymástól. Ebben én azt látom, hogy ők az isteni tulajdonságokat specialistaként hordozhatják. Egyet-egyet jelenítenek meg belőle finomra hangolt műszerként és esztétikai mesterműként. A skorpió egész teste lehet egy méreggel telt íj képe, ami semmi másról nem szól. A sas nem más, mint a szabadesés rideg profizmusa. Attól szépek, hogy nem többek ennél. Az ember viszont önmagában teljesebb kell, hogy legyen. Kapcsolataiban (állatvilággal is) pedig értelmesebb, Istennel pedig dicsőségesebb.
Nagyon örülök az új kutatásodnak! Javaslom, hogy a magánhangzópontozásnak is menj mögéje, amennyire tudsz, az sem tartozik a kinyilatkoztatáshoz, mint ismeretes, akkor még csodálatosabban kinyílik a szöveg többszólamúsága. A mín itteni sokszoros használatához még annyit: kategorikusan cáfolja az evolúció elméletét! Üdv, RTS
RTS,
annyira sajnos nem erős a héberem, hogy pontozás nélkül elboldoguljak, irigyellek téged ezért. A kinyilatkoztatással kapcsolatban egyetértek Pete Williams barátommal (aki egyébként kiváló hebraista), hogy az eredeti kinyilatkoztatás maga a szöveg, nem annak egy adathordozón való rögzítése. A rosszul értett pontozatlan szöveg ezért akár kevésbé is lehet harmóniában a kinyilatkoztatással, mint a pontozott szöveg, amit jól rögzítettek a maszoréták. De abban igazad van, hogy a pontozás eleve leszűkíti az értelmezési lehetőségeket.
Barni,
mélyen egyetértek azzal, amit az állatokról mint Isten tulajdonságainak specialista hordozóiról írsz. Egyszer a pókok kapcsán én is elmélkedtem ezen: Isten megszelidítése?
!מזל טוב! ברוך הבא לקבוצה
Én néhány éve kezdtem el a magam hasonló projektjét. Nekem is volt valamennyi héber tudásom amire tudtam építeni, de erősen megkopott állapotban. Eddig nagyon élvezem az utazást. Minidig is irigyeltem azokat, akik az eredeti nyelven olvassák a Bibliát. Konkrétan RTS példája is inspirációul szolgál (nyilván nem fogom soha utolérni… :)). A mi bibliánk szerinti sorrendben haladva 3 év alatt a Zsoltárokig sikerült eljutnom (igaz, közben mást is olvasok, valamint amikor Jóbhoz érkeztem, elkezdtem újra a Tórát is olvasni, így most több szálon haladok). A költészeti szövegeket kb. harmad-negyed sebességgel tudom olvasni és értelmezni mint a prózait. Jób előtt már kezdtem elhinni magamról, hogy egészen jól megy a dolog… Szerintem még további 3-4 év lesz, mire elmondhatom, hogy végre a teljes Ószövetséget sikerült alaposan végigolvasni életemben először annak eredeti nyelvén. Ezt követően mindenképpen szükség lesz majd egy újabb végigolvasáshoz ahhoz, hogy az összefüggések jobban kijöjjenek (azt tapasztalom, hogy a Tóra második olvasása másfajta élményt nyújt, mint amikor először olvastam). De mindez nem csüggeszt el, megéri a fáradtság. Illetve igazából nem is fáradtság, mert úgy fárasztó, hogy közben pihentet: a szöveggel való bajlódás nehézségeit bőven kárpótolja annak mélyebb, esetenként újszerű megértése ill. eddig nem világos összefüggések feltárása felett érzett öröm, ami aztán további olvasásra ösztönöz. Ez segít át az időnként jelentkező holtpontokon is. Nem tudom, hogy a héber szöveg miatt, vagy egyszerűen az alapos olvasás eredményeként, de gyakran sokkal közelebb éreztem magamat a bibliai karakterekhez is. Volt, hogy sírás kerülgetett, vagy dühös lettem egy-egy történet alatt, annyira behelyezkedtem a szereplők sorsába. Emlékszem, a kezdeti időszakban (ez még most is előfordul azért) folyamatosan valamiféle eufória is elfogott amiatt, hogy én, egyszerű XY valahol a magyar pusztában közvetlenül olvashatom a több ezer éves szövegeket, mintha direktben Isten gondolataiba láthatnék bele (ez eredményezett egyfajta neofita buzgalmat is, így a hajlamos voltam mindenféle aktuális héber insight-okkal elárasztani, akit lehetett, ami bizonyára türelmet igényelt mások részéről :)).
Nem akarom, hogy bárkit elriasszon a fentebb említett sok év. Valójában nem lényeges, hogy mennyi időt vesz igénybe az egész folyamat. Keresztényként amúgy is olvasom a Bibliát egy életen át, emiatt (legalábbis most már úgy látom) természetes lépés az eredeti nyelvek felé orientálódni, és csak azt sajnálom, hogy nem korábban kezdtem el. Ha minden nap csak egy pici idő is jut rá, néhány év alatt messzire el lehet jutni. Ha 20 évvel ezelőtt lépek erre az útra, akkor már egészen máshol járnék. De jobb később, mint soha. 🙂 Az eredeti szöveg olvasása szokásteremtő is, van egy olyan mellékhatása, hogy egy idő után a fordítások olvasása némi elégedetlenség érzést eredményez, óhatatlanul arra ösztönöz, hogy megnézzem az eredeti szöveget is hogy megértsem, hogy a fordító mit miért fordított úgy, ahogy tette. Így az eredeti nyelv felé orientálódás öngerjesztő folyamatnak tűnik. De persze ha valaki nem szeretne nyelvet tanulni, az is érthető, no pressure, a legjobb Biblia(fordítás) mindenkinek az, amit hajlandó ténylegesen olvasni is. 🙂
Steve,
a te példád is inspirált. Az Újszövetséget már kb. tíz éve görögül olvasom (az könnyen és gyorsan megy, sokszor végigolvastam – most pl. a Tyndale House kiadásával haladok), de az Ószövetséget soha nem olvastam eredeti nyelven szisztematikusan haladva. A te lelkesedésed rám is hatott, és most én is lelkes vagyok.:)
Huhh, az, hogy egy illusztris teológust én is inspirálhatok, engem is inspirál + úgy érzem, ehhez még fel kell még nőnöm, és még odaszántabban kell haladnom. 🙂 Egymást inspiráljuk!
A göröggel sajnos én még hadilábon állok. Tanultam ugyan görögül, illetve azóta is többször úja átvettem a nyelvtant, így ha olyan elektronikus szöveget olvasok, ami el van látva morfológiai tag-ekkel + nézem a szótárat, akkor megértem, hogy miről van szó, vagy legalábbis tudom, hogy hova kell fordulnom, ha valamit nem értek. De ez így még nagyon-nagyon kevés, és nagyon messze áll attól, hogy a szöveget intuitív módon megértsem és ne inkább félreértsem. Emellett jól össze is zavartam magam menet közben, mert gondoltam egyet és pár éve elkezdtem modern görögöt is tanulgatni modern kiejtéssel (azt remélve, hogy ez ad egy intuitívabb megértést a nyelvhez + azt olvastam, hogy ez így „menőbb”, de most úgy látom, mindez ez csak több kárt okozott, mint amennyit használt). Most az egész némileg tótágast van állva a fejemben – pl. ha görög szövegre nézek, akkor hol így, hol úgy akar a számon kijönni. De majd rendet teszek valamikor és mindenképpen tervezem az Újszövetséget is az eredeti nyelvén elolvasni – most azt is héberül olvasom, de azt persze csak egy modern fordításban, viszont ennek is érzem hasznát + titokban bevallom, az is a helyzet, hogy mostanában a bibliai héber poetikus szövegrészeihez képest folyamatos instant sikerélményt nyújt a letisztult és sokkal szabályszerűbb modern héber szöveg olvasása. 🙂
Roppant érdekes szituáció. Egy kávézóban ülve épp egy megbeszélést bonyolítva két méterre leült a másik asztalhoz egy ismertebb divinity kommentelő. Pár msdpercig mosolyogva néztem, aztán rádöbbentem ő nem tudja, hogy a Tavaszieper ül mellette.😀😆
Kedves Ádám,
most volt Karácsony, volt idő és alkalom is kis elmélkedésre.
A Genezis elgondolkoztatott. Bár Te az elmélkedéseddel a legelejét kihagyod, én most ezzel kapcsolatban kérdeznék (és itt kihasználnám a héber és egyéb ismereteidet: Hogyan kezdődik a teremtés a héber változat szerint? És a tudtommal korábbi görög eredetiben?
Az általam ismert Károli féle fordítás szerint:
„Kezdetben teremté Isten az eget és a földet.”
Ez nekem sose tetszett. Utánaolvastam és az angol változat a „Heaven” a német a „Himmel” kifejezést használja. És ezekre persze a menny(ország) lenne a helyes fordítás. A „föld” alatt is inkább a teljes anyagi világot érteném, és semmi esetre sem a földgolyót.
A másik az Isteni gyermek születése kapcsán nem hagy nyugodni: Hogy és mikor kerül belénk a lélek, a hallhatatlan lélek? A hallhatatlan azt (is) jelenti esetünkben, hogy öröktől való? Mert akkor a születésünk előtt is lennie kellet valahol. Vagy velünk együtt keletkezik? És akkor mikor? A fogantatáskor? Akár a lombikban, egy petricsészében is? Az első szívdobbanásunkkor? A születéskor? És a császáros szülés?
És ez persze átvezet oda, hogy mikortól élet az élet?
Válaszod előre is köszönve kívánok eredményes és boldog esztendőt Neked, és olvasóidnak.
Kedves Fricu,
a héberben a sámmájim szó szerepel, amely egyaránt jelent egeket és mennyeket. A bibliai nézőpont úgy írja le a világot, ahogy azt látjuk. A föld az, ahol mi vagyunk, ahol élünk. Felettünk vannak az egek, az égboltozat, és a boltozat felett valahol a mennyek, a láthatatlan világ. Ez a valóság egyfajta képies leírása mi perspektívánkból. Ugyanúgy nem precíz tudományos leírás, de ugyanúgy valóságos, mint a napfelkelte és a naplemente.
A lélek/szellem eredetéről két fő nézet van a keresztény teológiában: az egyik nézet szerint a lelket/szellemet is a szüleinktől örököljük (traducianizmus), a másik nézet szerint Isten közvetlenül teremti a lelkünket/szellemünket (kreacionizmus). Mindkét nézet mellett vannak érvek és ismert teológusok. Abban viszont alapvető egyetértés van a keresztény teológiában, hogy a lélek/szellem mi magunk vagyunk, ezért a test a fogantatástól együtt van a lélekkel/szellemmel. Az élet a fogantatással kezdődik (vö. 139. zsoltár).
Kedves Ádám,
Mózes így ír:
És formálta vala az Úr Isten az embert a földnek porából, és lehellett vala az ő orrába életnek lehelletét. Így lőn az ember élő lélekké.
Ha szigorúan veszem, akkor az élet (élő lélek) és a lélek ugyan az, hiszen ezzel a tettel az ember teremtése befejeződött. Nincs utalás arra, hogy egy ettől elkülönült procedúra során kerülne a már élő emberbe a lélek.
Csakhogy ez sem stimmel. Akkor minden élőnek kellene lelke legyen. Talán nem olyan jó és puccos, mint az emberé (mert alánk rendelt a teremtő minden egyebet), de lenne. Ahogy szavaid szerint az élet a fogantatással kezdődik – akár egy petri csészében is történjen az orvosok laborjaiban – akkor mitől másabb a dolog, mint egy makákónál? Mert másabb, szemben az evolucionisták álláspontjával.
És ha így van, tehát a fogantatással keletkezik a lélek is, akkor hová tegyem a lélek fejlődését, tanulását? A lelkünk hallhatatlan – ez a részünk ami értékes annyira, hogy megőrződjön – és a mennybe kerül. Ott lesz az apámé, az enyém, ha eljön az ideje – de ott lesz az egynaposan meghalt csecsemőé is, meg a megátalkodott tömeggyilkosé is. Mit kezdünk majd egymással, mit kezdhetünk?
Jézus próbál bennünket megnyugtatni a halál utáni dolgokkal kapcsolatban, de ez engem inkább riaszt, mintsem vágyódnék rá. Halk hárfazenére sétálgatok egy rózsaszín löttyben az idők végezetéig? Inkább ne, ha kérhetem.
Hétfőn eltemetjük egy régi barátunkat. Meg fogom hallgatni a pap vigasztalónak szánt szavait – mint már oly sokszor. És nyugtalanabb, zaklatottabb leszek tőle, mint magától halál érintésétől.