„Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között.” (1Móz 15,17)
Aznap, amikor az ÚR szövetségre lépett Abrámmal, Abrám rémes dolgokat élt át. Isten utasítására kettéhasított egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét és egy hároméves kost. Amikor elhelyezte őket egymással szemben, ragadozó madarak szálltak a húsdarabokra. Abrám elhessegette őket. Elképzelem, ahogy a dögevő madarak hatalmas szárnycsapásokkal repdesnek a húsok körül, egyre többen jönnek, egyik-másik talán le is száll, Abrám pedig kiáltozva, heves karcsapásokkal próbája elzavarni őket. Ijesztő és kimerítő lehetett.
Naplementekor Abrám mély álomba merült, „és rémítő nagy sötétség borult rá” (15,12). Abrám álma félelmetes. Az émá hasékhá gedóla (אֵימָ֛ה חֲשֵׁכָ֥ה גְדֹלָ֖ה) rémületet és nagy sötétséget jelent. Talán megjelentek álmában is a dögevő madarak, de ezúttal utódai húsát lakmározták. „Ekkor az ÚR azt mondta Abrámnak: Tudd meg, hogy a te utódaid jövevények lesznek egy olyan országban, amely nem az övék: rabszolgákká teszik, és nyomorgatják őket négyszáz évig.” (15,13) A madarakat azonban elhajtják: „De ítéletet tartok azon a népen is, amelyet szolgálnak, és azután nagy vagyonnal jönnek ki.” (15,14) Az ÚR eljön népéért és a negyedik nemzedéket kimenti nyomorgatója karmai közül.
„Ezen a napon kötött az ÚR szövetséget Abrámmal” (15,18). Isten szövetsége olyan, mint a fáklya a sötétben. „Amikor lement a nap, és koromsötét lett, hirtelen füstölgő kemence és tüzes fáklya ment át ezek között a húsdarabok között.” (15,17) Az ÚR a sötétségbe érkezik, az éjszaka közepén jelenik meg, hogy fáklyaként világítson. Az egész jelenet olyan, mint mikor kinyitnak egy füstölgő kemencét és kicsapnak belőle a lángnyelvek. Isten betör a sötétségbe és keresztül megy rajta. Átmegy a húsdarabok között, mint a tűzoszlop a Vörös-tengeren, és magára vállalja a szövetség betartását. Visszafogott dicsősége jelzi Abrámnak, hogy nem fogja elnyelni őt a veszedelem.
Az ÚR szövetsége gyújt fényt nekünk is rémisztő sötétségeinkben. A kemencéből kitörő lángnyelvek és a fáklya erősebb a ragadozó madaraknál, amelyek szét akarják tépni a reményeinket. Az ÚR szövetsége a biztos pont, amikor mindent elborít a koromsötét csüggedés, a bennünket és gyermekeinket éles karmokkal fenyegető iszonyat. Az ÚR szövetségében vannak a megtartó ígéretek.
„Urunk, állj közénk és a félelmeink közé égő fáklyaként! Oszlasd el a sötétséget, űzd el a reményt evő ragadozó madarakat! Legyen a szövetséged köztünk és a fenyegető iszonyat között!”
Kegyelem, kegyelem, kegyelem, hogy Isten ígéretei számomra is világító fáklyaként
ragyognak mélységben, sötétben. Ezeknek fényét az idő múlása egyre ragyogóbbá teszi.
Akærhogy számoljuk, nem jön ki a „csak a negyedik nemzedék tér vissza” prófécia, mivel 107 és fél éves korban kellett volna a következő generációnak születni, vagy ha előbb születik akkor egyre hosszabb ideig kellett volna élniük(az utolsó generációnak már kb. 200 évig vagy afölött), a rabszolgalét pedig nem erről volt híres.
vándor,
ez nem feltétlenül probléma. A legvalószínűbb feloldás az, hogy a négy generáció itt egyszerűen a négyszáz éves időszakot jelöli. Az akkori életkorokat figyelembe véve teljesen indokolt, hogy a szöveg egy generációt nagyjából száz évre mért, vagyis a négyszáz év négy átlagos generáció ideje. A héber dór szó utalhat átlagos életciklusra. Ábrahám száz évesen nemzette Izsákot (a kijelentés idején kb. 150 évig éltek az emberek), a 400 év tehát nagyjából négy generáció. Nem érdemes ezt túlgondolni.
Ádám,
Én úgy látom az Írásban hogy sorszámnevet használ(vedor revií jasúvu héná) nem pedig nemzedékek hosszúságát. Akárhogy is operálunk, a matek az matek marad, vagyis a negyedik nemzedéknek – azaz Júda, és a testvérek dédunokáinak – járóképesnek kellett lennie hogy visszatérhessenek, plusz a „szemei sem homályosodhattak meg a vénség miatt” ha menni akartak.
Sajna fenntartom a fenti állítást.
Természetesen fenntarthatod, de a bizalom vagy bizalmatlanság hermeneutikai szemüvege sokszor nem magából a szövegből következik. Néha nem fenntartjuk, hanem fenn akarjuk tartani a szöveg feletti bírálatunkat.
A dór (nemzedék) tágabb jelentésű szó a héberben. Életciklust is jelenthet, ami abban az időben kb. 100 év volt. Ez egy lehetséges, természetes, nem erőltetett megoldása a problémának, amit felvetsz.
Ha a nemzedéket mindenképpen rövidebb időszakban akarod meghatározni (ahogy ma értjük), akkor is van egy megoldási lehetőség. Egyes zsidó magyarázók szerint a négyszáz év a vándorlás egész időszakát magában foglalja, tehát az atyák jövevénységét is a Kánaán földjén. Ebben az esetben csak 210-215 évvel kell számolni.
Természetesen nyitott vagyok a képzett teológusok magyarázataira – a tiedre is – nyilván egy pavlovi reflex is van bennem mert kissé szkeptikus vagyok az olyan diszpenzacionalista érvelés felé hogy a Biblia az elsőtől az utolsó betűig (az eredeti szöveget tekintve) isteni ihletésű, ugyanis ez esetben a kanonizálásnak is isteni ihletésűnek kell lenni – és itt vannak problémáim.
Persze az Írás szellemiségét könnyebb elfogadni isteni ihletésnek.
Mindenesetre köszi a magyarázatot.
vándor,
a kanonizáció és az inspiráció összefüggésével kapcsolatban ajánlom Michael J. Kruger Canon Revisited c. kiváló könyvét. Talán van olyan érve, ami segít továbbgondolni a kérdést. Ő egyébként nem diszpenzacionalista.
Köszi, utánanézek.