„Jákób Penúélnak nevezte el azt a helyet, és ezt mondta: Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” (1Móz 32,31)
Jákób áldott volt, mégis áldatlannak érezte magát. Lábántól ökrökkel, szamarakkal és juhokkal, szolgákkal és szolgálókkal jött el. Két tábort is tudott belőlük csinálni. Ézsau közelsége azonban áldatlanságára emlékeztette. Hiába kapta meg az atyai áldást, az Isten áldása hiányzott az életéből. Nem az anyagi áldás, hanem az Isten arca és az abból sugárzó békesség.
Ézsauhoz közeledve Jákób szíve bűntudattal és félelemmel telik meg. Megmosolyogni való igyekezettel próbálja megszerezni bátyja jóindulatát, felkészülve egyben arra az eshetőségre is, ha Ézsau bosszút akar inkább állni rajta. Jákób szűkölve tesz lépéseket előre is, hátra is. Mikor átviszi az utolsó egységet is a Jabbók révén, visszatér a másik partra. Ott egy titokzatos idegen lép birokra vele, és hajnalhasadásig küzdenek.
Jákób helytáll a küzdelemben, és amikor az idegen azt kéri, hogy engedje el, Jákób azt mondja: „Míg meg nem áldasz engem, nem engedlek el!” Jákóbnak ekkor már eltörte a forgócsontját, ő mégsem adja fel. Az áldás kell neki. A valódi áldás! Nem több szamár vagy szolgáló. Nem még egy kicsalt atyai áldás. Hanem az Isten áldása. Az Isten arca.
Az idegen megkérdezi Jákóbtól a nevét. Amikor Jákób is rákérdez az idegen nevére, ő nem mondja meg. Viszont megáldja Jákóbot. Ez az áldás az ÚR arca. Isten jóindulata. Isten kedvessége. Ezúttal Isten orcája ragyogott rá Jákóbra. Ekkor mondja Jákób: „Bár láttam Istent színről színre, mégis életben maradtam.” Egészen pontosan: megmenekült a lelkem (וַתִּנָּצֵ֖ל נַפְשִֽׁי).
Jákób testileg lesántult, de meglátta az Isten arcát. A teste megrendült, a lelke megmenekült. Sokkal nagyobb nyomorúságból szabadult meg, mint a szegénység, a szolgaság és a megcsaltság. Saját lelke bűntudatától és félelmétől menekült meg, amikor meglátta Istent színről színre. Ez az az áldás, amit tudtán kívül egész addigi életében keresett.
„Urunk, amikor úgy győzünk, hogy te győzöl le bennünket, amikor az arcodat végre megláthatjuk, az se túl nagy ár, hogy a csípőnk nem forog! Rád van szükségünk.”
Ámen.