„A börtönparancsnoknak nem kellett törődnie semmivel, ami rá volt bízva, mert az ÚR Józseffel volt, és eredményessé tette az ÚR, amihez hozzáfogott.” (1Móz 39,23)

Elsőre meghökkentő, majdhogynem groteszk arról olvasni, hogy az ÚR a börtönben Józseffel van és eredményessé (szerencséssé) teszi őt, hiszen a megelőző eseménysorból éppen az ellenkezőre következtethetnénk. Józsefet eladják testvérei Egyiptomba. Ott Potifár házába kerül, és azt olvassuk: „De az ÚR Józseffel volt, ezért szerencsés (מַצְלִֽיחַ) ember lett” (2). Csakhogy József ezután a lehető legszerencsétlenebb #metoo botrányba keveredik: Potifár felesége le akar feküdni vele, de ő istenfélelemből és ura iránti tiszteletből ellenáll, mire a nő megragadja, József elrohan, a köntöse (megint egy köntös!) Potifárné kezében marad, aki utána azzal vádolja, hogy József akarta őt megerőszakolni, mindenki a nőnek hisz, József pedig börtönbe kerül. Ennyit a szerencséről. A börtönben aztán József megint „szerencsés” (מַצְלִֽיחַ) lesz (23). Például elfelejtkezik róla a főpohárnok, amikor kikerül a börtönből (40,23). Nem olyan ez, mint egy rossz vicc?

Vagy éppen azt érdemes megtanulnunk ebből a történetből, hogy az ÚR nem úgy teszi szerencséssé az embert, ahogy gondolná? Hogy az Úrtól való jószerencse egyenes ösvénye akképpen vág át a valóság girbegurba útjain, hogy az időnként lefele visz, be a sötétbe, hogy onnan bukkanjon ki újra a fényre? Mi van, ha azzal a hittel olvassuk a történetet, amellyel József utólag értelmezte azt? George MacDonald egyik meséjében a főhősnek egy láthatatlan fonálon kell tartania a kezét, mert az vezeti őt gondviselésként a biztonságba. A fonál azonban nem felfelé viszi, ahová igyekszik, hanem lefelé, egy tárnába. Elsőre azt gondolnánk (és ő is azt gondolja), hogy a fonál félrevezeti és szerencsétlenséget hoz rá. Csakhogy éppen ellenkezőleg, a fonál oda vitte őt, ahol dolga volt, mielőtt a fényre jöhetett, és ha nem megy először a tárnába, soha többé nem lett volna számára fény a világban. Nem ugyanez a helyzet József szerencséjével is?

Ha József nem kerül börtönbe, nem lett volna soha Egyiptom első emberévé, hogy megmentse családját és így az ígéret fonalát, amelyen keresztül Isten megváltja a világot. Józsefet Isten megáldotta minden dolgában, hitelessé tette a környezetében, megmutatta, hogy vele van. Majd börtönbe vitte őt, mert ott találkozhatott a főpohárnokkal, aki a megfelelő pillanatban Egyiptom királyának megemlíthette, aki megismerhette a Józsefben lévő isteni bölcsességet. A láthatatlan isteni fonál először lefelé vitte József útját, hogy onnan juthasson ki a fényre, ahol a dolga van. Először a börtönbe kellett mennie, mert a fényre a börtönből vezetett az út. A cinikus ember ilyenkor arra gondol, hogy Isten választhatott volna más utat, más eszközt is, olyat, amiben nincs benne a #metoo megaláztatása, a nyomorúság, a börtön iszonyata, a szenvedés. Amelyben a szerencsés út csak felfelé vezet, egyenesen, érthetően, emberi számítások szerint is logikusan. Az ÚR azonban nem a cinikus, hanem a hívő előtt fejti meg önmagát.

„Urunk, annyira zavarba ejtően mások a te gondolataid, mint a mi gondolataink, és a te útjaid, mint a mi útjaink! Támogass bennünket a bizalom lelkével, hogy ne essünk kétségbe, amikor az ösvény lefelé visz, és ne veszítsük el a reményt, amikor a te utadon – a Te utadon! – minden sötétté válik körülöttünk!”