„Amikor eljutottak Góren-Háátádig, amely a Jordánon túl van, nagy és mélységes gyásszal gyászoltak ott; hét napig tartó gyászünnepet rendezett apjának József.” (1Móz 50,10)
Jákóbot, a bujdosót és vándorlót, Egyiptom teljes pompájával gyászolják. Mikor Jákób felhúzza lábait az ágyra és meghal, József csókolgatja és siratja őt, majd parancsot ad Egyiptom orvosainak, hogy balzsamozzák be, a fáraót pedig arra kéri, hogy apja végakarata szerint hadd vigye Jákób holttestét Kánaán földjére, hogy ott temesse el. A fáraó nemcsak engedélyt ad, de halálában a lehető legnagyobb tisztelettel övezi a kánaáni vándort. Az egyiptomiak hetven napig siratják őt, majd hatalmas küldöttség indul – lovasokkal és szekerekkel – Kánaán földje felé; a családon kívül a kíséret tagjai között ott van a fáraó minden szolgája, udvarának vénei, sőt, Egyiptom összes vénei. És ez csak a kezdet.
A Jordán folyót átlépve (valószínűleg délről kerülték meg a földet, hogy keletről érkezzenek, mint később Józsué) hatalmas gyászünnepet (מִסְפֵּ֛ד) rendeznek Izráel tiszteletére. Az ünnep nagy és súlyos (גָּד֥וֹל וְכָבֵ֖ד). A gyászszertartás (אֵ֖בֶל) hét teljes napig tart. Olyan mélységes a gyász, hogy az ott élők azt mondják: „Mély gyásza van Egyiptomnak”. A helyet is Ávél-Micrájimnak (אָבֵ֣ל מִצְרַ֔יִם) nevezik el, ami egy szójáték, azt jelenti: Egyiptom mezeje. Jákób, aki annak idején menekülve hagyta el Kánaán földjét, húsz évet szolgált Lábánnál, mielőtt a földre visszatért, hogy aztán megint útra keljen, most úgy tér vissza a földbe, hogy egész Egyiptom siratja őt. Jákób hányattatott életének elképzelni sem tudnánk szebb befejezést. A pátriárka halálában megdicsőült, Egyiptomtól kapott dicsőséget.
Egyiptom, a kor elsőszámú birodalma, Izráelnek ad méltóságot. Ez önmagában is különleges, de ebben a képben mint magban a kalász van benne a későbbi prófétai üzenet, hogy Egyiptom Izráel miatt ismeri meg az Urat (Ézs 19,21), valamint az Ábrahámnak tett ígéret, hogy a pátriárka utódában nyernek majd áldást a nemzetek (1Móz 12,3). A kép előre vetíti azt a gyászt, amelyről Zakariás próféta beszél (Zak 12,10), és amelyet János Jézus halálában látott beteljesedni (Jn 19,37). A Fiút a golgotai keresztnél siratják, ahogy Jákóbot siratták Ávél-Micrájimban. Izráel temetése gyönyörű szimbóluma annak, hogy a népek Izráel által jutnak üdvösségre. Az Újszövetség tanítása szerint Isten Fia lett Izráellé, hogy halálában részesedve a népek örökölhessék az országot. Jákób halála prófétai kép.
„Urunk, hadd legyünk azok között, akik méltóképpen emlékeznek Izráel – a Messiás – halálára! Hadd legyünk mi is a kíséretében, amely az ígéret földje felé halad!”
Számomra ez a sorozat záró epizód nyitotta meg az idei (2021-es) Nagyhetet – pont Virágvasárnapon olvastam. Különleges párhuzam van valóban Isten Fia húsvéti eseménysora és az Ősatya utolsó útja között. Érdekes, hogy Jézus „saját lábon” = a szamárén… érkezik, vonul be saját temetésének helyszínére, a szent városba: https://www.poetryfoundation.org/poems/47918/the-donkey