„Ha pedig az ország népe szemet huny fölötte, és nem öli meg azt az embert, aki Moloknak adja gyermekét, akkor én fordulok az ellen az ember ellen…” (3Móz 20,4-5a)
A kánaáni népek egyik legsúlyosabb bűne a gyermekáldozat volt. Molok istent bikafejű lényként ábrázolták, akinek széttárt kezei közt kemence nyílik. Oda helyezték be a feláldozott gyermekeket. A Tóra szigorúan tiltotta ezt a gyakorlatot. Ha valaki ilyet tett, az egész nép feladata volt, hogy megkövezze őt. A gyermekáldozat meggyalázta Isten szent nevét (3), nem maradhatott büntetés nélkül.
Ha a nép elmulasztotta a büntetés végrehajtását, maga Isten lépett közbe. Azt mondja: „én fordulok az ellen az ember ellen”. Szó szerint: „én helyezem szembe arcomat azzal az emberrel”. Veszámti áni et-pánáj báís háhú (וְשַׂמְתִּ֙י אֲנִ֧י אֶת־פָּנַ֛י בָּאִ֥ישׁ הַה֖וּא).
Egy bűnben élő ember semmire nem vágyik kevésbé, mint hogy Isten arcát lássa. Ádám és Éva elrejtőztek Isten arca elől, miután vétkeztek, az emberiség azóta is rejtőzködik. Nem mer Isten szemébe nézni, inkább tagadja a létezését, személytelenné teszi, vagy a saját képére formálja át, szelíddé, cinkossá. A szent Istennel nem akar szembenézni.
A szent Isten arca ugyanis személyes. Molok mozdulatlan, csak a kemence forrósága mozgatja körülötte a levegőt. A filozófusok istene is statikus: a Legfőbb Jó ideája, a Mozdulatlan Mozgató. A Teremtőnek, Izráel Istenének azonban arca van.
És ha ez az arc szembe fordul a büntetlenül hagyott bűnössel, a bűnös elveszett. A szent Isten arcán ott a feláldozott gyermek kiáltása. A vétek miatti felháborodás. Amikor a gyilkos belenéz ebbe az arcba, kirajzolódik előtte bűnének elviselhetetlensége, és egy pillanat alatt megérti: mindennek vége.
A legrosszabb, ami egy emberrel történhet az, ha maga Isten fordul vele szembe. Nem áldó tekintetével, amiről az ároni áldás szól, hanem haragjában. Ha a szent Isten szembe helyezi az arcát egy emberrel, a tiszta tekintet elviselhetetlenné teszi a puszta létet is. Ilyen lesz az ítélet napja is a büntetlenül hagyott bűnösnek.
Vannak bűnök, amelyeket egyáltalán nem jó megúszni. Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni. Félelmetes dolog, ha az arcát ellenünk fordítja.
„Urunk, ne ránk, hanem Fiad önkéntes áldozatára nézz! Te nem kértél soha emberáldozatot, még Ábrahám kezét is lefogtad, hogy ne gyalázza meg szent nevedet. De értünk áldoztad magad, hogy szeretettel nézhess ránk. Nézz Fiadra, és csak utána nézz ránk! Amikor a szemünk találkozik, hadd lássunk kegyelmesnek!”
A teljesség igénye nélkül kibővítve e remek témát, visszatekintve az ókori történelmet illetően, a Molok-kultusz pontos eredete tisztázatlan. A Molok szó feltehetőleg a föníciai mlk gyökből származik, amely egy fajta áldozatra utalt, amely egy eskü megerősítésére vagy kiegyenlítésére szolgált. A melek héber szó királyt jelent. Elterjedt szokás volt az izraeliták körében, hogy a pogány istenek neveit a szégyen jelentésű „bóset” héber szó mássalhangzóival egészítették ki. Így lett a termékenység és háború istennőjéből, Astartéból Astóret. Az mlk gyök, melek és bóset szavak kombinációja eredményezte a Molek nevet, amit úgy lehetne értelmezni, mint egy szégyenteljes áldozat megszemélyesített uralkodója. Az istenség nevének más formái: Milkolm, Milkim, Malik és a magyarban elterjedt Molok. Astóret a hitvese volt, és a kultusz fontos elemét képezte a templomi prostitúció.
A föníciaiak egy laza közösségbe tömörült népcsoport volt Kánaán földjén (a mai Libanon, Szíria és Izrael területén) Kr.e. 1550-Kr.e. 300 között. A szexuális rituálékon kívül gyermekáldozat, a „gyermekek tűzön való átengedése” is a Molok-kultusz része volt. A Molok bálványok feltehetőleg óriási ember alakú fémszobrok voltak bikafejjel. Minden kiábrázoláson található egy lyuk a hastájon, és valószínűleg kinyújtott alkarokkal volt ellátva, amely egyfajta rámpát képezett a lyukhoz. A szobor alatt vagy körülötte tüzet gyújtottak, majd a csecsemőket a szobor karjaiba vagy a lyukba helyezték. Amikor egy pár feláldozta elsőszülöttjét, úgy gondolták, hogy ezért Molok anyagi jólétet biztosít a családnak és jövendőbeli gyermekeinek.
A Molok-kultusz nem korlátozódott Kánaánra. Észak-afrikai monolitokon fellelhetők a mlk bevésések – gyakran mlk’mr és mlk’dm formákban, amelyek jelentése: bárányáldozat vagy emberáldozat. Észak-Afrikában Molokot Kronosznak nevezték át. Kronosz a görögországi Karthágóba vándorolt, és mítosza szerint egy titán lett és Zeusz apja. Molokot néha Baálhoz kapcsolják vagy vele azonosítják, habár a baál szót bármilyen istenre vagy uralkodóra is használták.
Az 1Mózes 12-ben Ábrahám követte Isten utasítását, hogy költözzön Kánaánba. Habár az emberáldozat nem volt elterjedt Ábrahám szülőhazájában, Urban, új otthonában annál inkább. Isten később arra kérte Ábrahámot, hogy áldozza fel Izsákot (1Mózes 22:2). De Isten aztán elkülönítette magát a Molokhoz hasonló istenektől. A helyi kánaánita istenektől eltérően Ábrahám Istene iszonyodott az emberi áldozatoktól. Isten elrendelte Izsák megmenekülését, és gondoskodott egy kosról, hogy átvegye Izsák helyét (1Mózes 22:13). Isten ez által az esemény által akarta illusztrálni, hogy később a Fiát fogja odaadni, hogy átvegye a helyünk.
Több mint ötszáz évvel Ábrahám után Józsué kivezette az izraelitákat a pusztából, hogy megörököljék az Ígéret földjét. Isten tudta, hogy az izraeliták éretlenek voltak és könnyen eltértek az egy igaz Isten imádatától (2Mózes 32). Még mielőtt az izraeliták bementek volna Kánaánba, intette őket, hogy ne vegyenek részt a Molok-kultuszban (3Mózes 18:21), és ismételten figyelmeztette őket, hogy pusztítsák el a Molok-kutuszban részt vevő népeket. Az izraeliták nem hallgattak Isten figyelmeztetéseire. Ehelyett beágyazták a Molok-kultuszt a saját hagyományaikba. Még Salamont, a legbölcsebb királyt is hatalmába kerítette ez a kultusz, és a Molok és más istenek tiszteletére imádati helyeket hozott létre (1Királyok 11:2-8). Molok tiszteletére a „magaslatokon” került sor (1Királyok 12:31), illetve egy keskeny hasadékban Jeruzsálemen kívül, amelyet a Hinnom völgyének hívtak (2Királyok 23:10).
Az istenfélő királyok alkalmi törekvései ellenére a Molok-kultuszt nem irtották ki egészen az izraeliták babiloni fogságra viteléig. (Noha a babiloniak vallása panteisztikus jellegű volt, és asztrológiával és jövendöléssel párosult, nem foglalta magában az emberáldozatot. Az izraeliták szétszéledésével egy nagy pogány civilizációban végül sikerült valahogy megtisztulni a hamis isteneiktől. Amikor a zsidók visszatértek a földjükre, újra Istennek ajánlották fel magukat, és a Hinnom völgyét szemét és a kivégzett bűnözők holttesteinek elégetésére használták. Jézus ennek a helynek a képével (egy örökké égő tűz, amely számtalan emberi áldozatot felemésztett) illusztrálta a poklot, ahol azok, akik elutasítják Istent, örökké égni fognak (Máté 10:28).
Néhány apróbb gondolat, a szellemvilággal való kapcsolat egyik formája az áldozás, a kérdés, hogy kinek és mit is áldozunk. Lehet az Örökkévalónak is áldozni és lehet a Sátánnak és a démonainak is áldozni: ” 1Kor 10:19 De mit is akarok ezzel mondani? Talán azt, hogy a bálványoknak felajánlott étel számít, vagy a bálvány számít valamit? 1Kor 10:20 Ellenkezőleg, éppen azt, hogy amit áldozatul leölnek, azt démonoknak és nem Istennek áldozzák – és nem akarom, hogy démonokban részesedjetek.” A világtörténelem egy bizonyos nagy áldozat felé halad, ami meghatározza az emberiség további menetét és sorsát, olyan áldozat felé, amelynek szerzője maga a Teremtő Atya: „Sof 1:7 Csönd legyen az ÚR, az Isten előtt, mert közel van az ÚR napja, mert áldozatot készített az ÚR, és megszentelte meghívottjait. Sof 1:8 Az ÚR áldozatának napján gondom lesz a fejedelmekre és a király fiaira, és mindenkire, aki álruhának viseletébe öltözik.” Eme áldozáskor lesz ami az Úrnak lesz (oda)szentelve és lesz ami a Sátánnak. Ama napon ismerje fel az ekklézsia az Úr könyörületének arcát és ítéletének és haragjának arcát mindazok, kik most is a Sátán munkájában vannak és embergyilkos szándékkal élnek és szólnak.
A jelen izraeli eseményekben is megmutatkozott a Molok szellemisége (meggyilkolt és elégetett csecsemők), viszont félő, hogy ezt az eseményt a sértett fél is elköveti akarva-akaratlanul.
A napjainkban zajló fegyveres konfliktusok (Máté 10:34 Ne gondoljátok, hogy békét hozni jöttem a földre! Nem azért jöttem, hogy békét, hanem hogy kardot hozzak.) valójában az Úrnak terve, hogy a generációkban élő emberek szíve megpróbáltasson és kiderüljön, hogy kiben is bíznak, hisznek (Máté 10:35 Azért jöttem ugyanis, hogy elválasszam „ a férfit az apjától, lányt az anyjától, asszonyt az anyósától; Máté 10:36 és az embernek a saját háza népe az ellensége.” Máté 10:37 Aki jobban szereti apját vagy anyját, mint engem, nem méltó hozzám; és aki jobban szereti fiát vagy lányát, mint engem, nem méltó hozzám. Máté 10:38 És aki nem veszi fel a keresztjét, és nem követ engem, nem méltó hozzám. Máté 10:39 Aki megtalálja a lelkét, elveszíti, de aki elveszíti a lelkét értem, az megtalálja azt!”
Krisztus keresztjének a hordozása az áldozatával való azonosulásunk is, amiképpen Ő a kereszten feláldozta az életét értünk, aképpen kell nekünk is az ítélet napján feláldozni mindenünket az Ő oltárán, mikor az eljön, megjelenik. Szembenézni az Úr arcának tekintetével és dicsőségével a legnagyobb vágyunknak kell, hogy legyen ezen a Földön. Zsolt 27:8 Helyetted mondja a szívem: Az én orcámat keressétek! A te orcádat keresem, oh Uram! Zsolt 27:9 Ne rejtsd el orcádat előlem; ne utasítsd el szolgádat haraggal; te voltál segítőm, ne taszíts el és ne hagyj el engem, üdvösségemnek Istene! Zsolt 34:17 Az Úr orcája pedig a gonosztevőkön van, hogy kiirtsa, emlékezetüket a földről.
„Jel 1:16 Jobb kezében hét csillagot tart, szájából hegyes, kétélű kard jön ki, arca pedig olyan, mint mikor a nap ereje teljében ragyog. Jel 1:17 Mikor megláttam, összeestem/leborultam lábai előtt, mint egy halott/holt testként. Ő pedig rám tette jobb kezét, és így szólt hozzám: – Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó.”
Leborulva várjuk az Ő megjelenését, eljövetelének kőszikláját (Luk 20/18)!
Jöjj Urunk Jézus!