„Mózes tehát kinyújtotta a botját Egyiptom földje fölé, és az ÚR keleti szelet hozott az országra egész nap és egész éjjel. Reggel aztán a keleti szél meghozta a sáskákat.” (2Móz 10,13)

A szúnyogok esetében azt olvassuk, hogy Áron kinyújtotta a botját, ráütött a föld porára, és az szúnyoggá vált Egyiptom egész földjén. Most viszont az egész nap és egész éjjel fújó keleti szél hozta a sáskákat. Vajon a sáskák miért nem teremtek ott hirtelen, mint a szúnyogok, Mózes miért nem mondjuk a nádat változtatta sáskákká? Miért játszik közvetítő szerepet a szél?

A keleti szél – a rúah kádím (‎ר֥וּחַ קָדִים) – szerepe azt jelzi, és ez hallatlanul fontos a gondviselés megértésében, hogy Isten használ természetes okokat csodák esetében is. Persze itt rögtön meg kellene határoznunk, hogy mit értünk természeti okok és mit csodák alatt. A rúah kádím szerepe azonban pont ezt a választóvonalat teszi viszonylagossá. Az ég és a föld Teremtőjének mindegy, hogy a porból teremt szúnyogot, vagy a széllel hoz sáskát: mindegyiknek ura.

Az a tény, hogy Isten nem a semmiből odateremtette a sáskákat, nem is valami mást változtatott sáskákká, hanem a megígért időben a keleti széllel egyszerűen odahozta őket, azt jelzi, hogy Isten segítségét – akár csodás segítségét – nekünk sem mindig úgy kell elképzelnünk, mint ami teljes egészében kitüremkedik a dolgok természetes rendjéből. Isten csodás segítsége lehet a csodás időzítés, a dolgok hihetetlen egybeesése, az eszközök harmóniája, a végkifejlet egyezése az ígérettel, vagy az, hogy mindez imádságra válaszul történik.

Isten teremtette és tartja egyben a természetet. Benne, általa és érte van minden. Hatalmas szavával ő tartja fenn a mindenséget. Ha kell, a porból szúnyogot tud alkotni. Ha kell, embert is. De ha úgy tetszik neki, a széllel is áthajthat sáskákat az egyik helyről a másikra.

„Urunk, ez a te világod. Azt és úgy teszel benne, amit és ahogy akarsz. Köszönjük a csodáidat és köszönjük azt is, amikor számunkra ismert eszközöket használsz akaratod véghezvitelére.”