„Amikor a fáraó elbocsátotta a népet, Isten nem a filiszteusok országa felé vezette őket, bár arra közelebb lett volna. Isten ugyanis azt gondolta: Nehogy megbánja a nép a dolgot, ha harcot lát, és visszatérjen Egyiptomba!” (2Móz 13,17)
Sok hívő tapasztalata, hogy hívő élete kezdetén sokkal könnyebb volt megküzdenie kísértésekkel, noha éretlen és erőtlen volt még. Valami magával ragadta és sodorta, mint egy vitorlást a lecsapó vihar, vagy egy falevelet a patak megdagadt árja, és nem engedte, hogy elbukjon. Olyan tűzben égett, amely még a levegőben elporlasztotta az ördög által ráöntött vizet, vagy éppen annyira elárasztotta a Lélek vize, hogy a tűznek nem volt esélye sem, hogy a ruhájába kapjon.
Az Egyiptomból szabaduló héberek is ezt élték át. Isten óvta őket saját maguktól, ezért nem a filiszteusok országa felé vezette őket. Ismerte őket, tudta, hogy bennük van a csüggedésre való hajlam. Tudta, hogy ha már a kezdet kezdetén csatába kell bonyolódniuk, eszükbe jut az egyiptomi szolgaság békessége, és visszafordulhatnak. Isten ismeri a szívüket és nem engedi, hogy a kísértés túl nagy legyen nekik.
A csata ideje azonban eljött, mert el kellett jönnie. Minden hívőnek fel kell nőnie és szembe kell néznie a külső és a belső ellenséggel. Nem kerülgethetjük a filiszteusokat örökké. Sámson, Jónatán, Dávid: hősök, akik végül megküzdöttek az öt partvidéki város népével. Nekünk is hősökké kell válnunk.
Vigasztalást és bátorítást nyerhetünk azonban abból, hogy Isten jól tudja, mikor vagyunk készek a csatára és mikor nem. Irgalma körbefon gyengeségünkben és gyermekségünkben, és úgy vezet, hogy az ellenfél ne találjon ránk idő előtt.
„Urunk, köszönjük, hogy ismersz és szeretsz bennünket! Köszönjük, hogy ha kell, saját magunktól is megvédesz!”
János evangéliuma 13:36
„Mondta neki Simon Péter: Uram, hová mégy?
Felelt neki Jézus: Ahova én megyek, most énutánam nem jöhetsz; utóbb azonban utánam jössz.”