„Az ÚR azonban így szólt Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből. Menjen ki a nép, és szedjen naponként egy napra valót! Ezzel teszem próbára, hogy az én törvényem szerint jár-e, vagy sem. Amikor a hatodik napon elkészítik azt, amit bevisznek, az kétszer annyi lesz, mint amennyit napról napra szednek.” (2Móz 16,4-5)
A koriandermaghoz hasonlító, fehér, mézeskalács-ízű manna (מָ֑ן) egyszerre volt az isteni gondoskodás és az emberi engedelmesség szimbóluma. Mind a kettő nagyon fontos.
Isten megígérte, hogy gondot visel a pusztában a népéről, és ezt negyven éven át hűségesen meg is tette. A manna hullásának csak akkor lett vége, amikor Izráel beért az ígéret földjére. A pusztai vándorlás egész időszaka alatt számíthattak az égi kenyérre.
A hetedik napon viszont nem volt manna, mert az az Isten nyugalmának a napja volt. Hiába keresték a zsidók a mezőn, nem találtak semmit. A hatodik napon azonban két mértékkel szedhettek belőle, és bár hétköznapokon a manna másnapra megkukacosodott és megbüdösödött, a hetedik napra eltett manna friss maradt.
Isten bizalmat kért népétől. Először azt parancsolta, hogy mindig csak az aznapra való kenyeret szedjék össze, mert úgyis lesz kenyér másnap is. Utána azt, hogy a hatodik napon ellenben két mértékkel szedjenek, mert az a kenyér a hetedik napon is jó lesz.
A manna napról napra, hétről hétre próbára tette Izráelt, hogy engedelmeskedik-e. Hosszú engedelmességre kellett berendezkednie, de ha engedelmeskedett, mindig volt eledele, szombaton is, amikor nem szedtek mannát. Mert Isten hűséges volt negyven éven át.
„Urunk, mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma, és segíts bízni benned a szombat napjain is, amikor nem gyűjthetünk! Hadd tapasztaljuk mi is a hűségedet pusztai vándorlásunk egész ideje alatt!”
„”„Az ÚR azonban így szólt Mózeshez: Majd én hullatok nektek kenyeret az égből………………………………………..”
Az Úr azt akarta, Izrael megismerje Őt, mint aki égből való kenyérrel táplálja népét a pusztában. Tudjuk miként elégedetlenkedett a manna miatt először a gyülevész nép, majd pedig Izrael.
Évezredekkel később az Úr azt akarta, a világ megismerje Őt, mint aki az égből való kenyérrel táplálja az embereket:
„Mert az az Istennek kenyere, amely a mennyből száll alá, és életet ad a világnak.”(János 6:33) „Jézus pedig mondta nekik: Én vagyok az életnek ama kenyere;”(János 6:35)
Tudjuk miként bánt (megfeszítették) és bánik (megveti) a világ az Isten kenyerével. Viszont azoknak, akik Krisztusért munkálkodva járnak e földi létben, ahol idegenek és vándorok (Zsidó 11:13), mert országuk a mennyben van (Filippi 3:20), ez az égből való kenyér táplálékuk a pusztában.
Jó lenne, ha Isten újszövetségi népére a világ embereinek elégedetlenkedése, megvetése hatástalannak bizonyulna!
Én már csak ilyen földhözragadt vagyok:
Isteni Manna ide vagy oda – a negyven év az negyven év.
Nem ettem még mannát – nem is igen fogok, de negyven évig csak mannán?
És a biblia nem képletesen említi a mannát, hanem a maga fizikai valóságában, még azt is megszabva mikor mennyit szedjenek belőle.
Az addig rendben, hogy Jahve személyes utasítására még utoljára (is) kirabolták az Egyiptomiakat – ezért visszaút nem volt, sőt a rossznyelvek szerint ezt akarták megbosszulni, ezért üldözték a zsidókat, de ezt hagyjuk – régi sztori. Most az se legyen érdekes, hogy Egyiptomba a saját akaratukból mentek, a Fáraó legjobb földjeit kapták meg, és ott szabadon élhettek. Azt se feszegessük, hogy ott is az történt, ami azóta is mindig. Elfoglalták a vezető pozíciókat, kizsigerelték, adósságokba hajszolták az őslakókat, hatalmaskodtak, visszaéltek kiváltságos helyzetükkel.
Ezért kezdtek félni tőlük. És kezdődött az üldöztetés: alávaló, nehéz kétkezi munkára kényszerítették a derék zsidókat. Szörnyű.
Aztán azt se bolygassuk, hogy a csapásoknak köszönhetően a Fáraó többször is meg akart már tőlük szabadulni, csakhogy Isten személyesen avatkozik be (nem is először, és nem is utoljára ebben a körben) és „Megkeményíté a Fáraó szívét” – nem is egyszer – hogy a 10 csapás ne váljon okafogyottá. Ez meg nagyon kell, különben a zsidóknak esze ágában nincs nekiindulni a sivatagnak. (Lázadoztak is végig)
Most viszont ott tartunk, hogy onnan eljöttek. Igaz, csak egy ünnep megtartására kaptak engedélyt, nem arra, hogy meglógjanak, ez ugyanis nem a demokrácia kora. De már kettényílt a tenger, elnyelte akit el kellett, ők megúszták.
Mekkora az a sivatag, hogy 40 év alatt se találtak ki belőle? Többször is lázadoztak, de ki ne tette volna? Isten személyes jelenléte gúzsbakötve tartotta őket. Tűz és füstoszlop.
Szó nincs itt az Isten iránti szeretetről, itt csak az engedelmesség a tét.
Ennyi idő alatt mindenki kihalt az indulók közül, még maga Mózes sem bizonyult méltónak arra, hogy az új hazába lépjen. A felnőttek közül csak ketten…
Többen azzal magyarázzák a 40 évet, hogy szabad emberré váltaké lehet csak az ígéret földje. Nem hagy nyugodni a kétely, hogy csak a már semmire nem emlékezőké.