„Mózes akkor oltárt épített, és így nevezte el: Az ÚR az én hadijelvényem.” (2Móz 17,15)

Az izráeliek legyőzték a pusztában rájuk támadó amálékiakat. Mózes az ÚRnak tulajdonítja a győzelmet, amikor megépíti az oltárt és az URat hadijelvényének nevezi. Jáhve Nisszi (‎יְהוָ֥ה׀ נִסִּֽי). A nész (נֵס) az, amit a sereg a csatában felemel; lobogónak vagy zászlónak is fordítják, de inkább a jelvényre utal, amit póznákon tartottak a magasba. Mózes és Izráel hadijelvénye az ÚR, az ő neve alatt vonultak csatába, az ő nevének építik most az oltárt.

Az ÚR harcolt Izráelért, de figyeljük meg, hogyan! Amikor Mózes felemelte a kezét, Izráel került előnybe, amikor leengedte a kezét, Amálék könyvelt el sikereket. Az ÚR természetfeletti harcában tehát számított, hogy Mózes keze a magasban volt-e vagy le volt-e engedve, így az is számított, hogy Húr és Áron segítettek-e Mózesnek és a magasban tartották-e a karját, amikor Mózes fáradni kezdett, valamint hogy lent a völgyben pedig maguk a zsidó férfiak harcoltak-e az amálékiakkal.

Az ÚR harcolt Izráelért, de a győzelme az izráeli férfiak karján keresztül valósult meg. Jáhve volt azok jelvénye, akik harcoltak, Jahve volt Mózes jelvénye, aki felemelte a kezét, és Jahve volt Áron és Húr jelvénye, akik Mózes kezét tartották, mikor ő elfáradt. Ha az ÚR harcol értünk, nekünk sem kell letennünk a fegyvert. Az a kivétel, amikor Isten azt kéri, hogy maradjunk veszteg. Az az általános, hogy az ÚR azt kéri, harcoljunk, emeljük a kezünket a magasba és segítsünk azoknak, akik megfáradtak, mert a győzelmet általunk akarja megszerezni nekünk.

„Urunk, te vagy a mi hadijelvényünk is! Erősítsd meg a karjainkat, hogy ne fáradjunk el a harcodban!”