„Ha valaki rabszolgáját vagy rabszolganőjét úgy megüti bottal, hogy az meghal a keze között, annak bűnhődnie kell. De ha egy vagy két napig még életben marad, ne bűnhődjék az ura, hiszen a saját pénzéről van szó.” (2Móz 21,20-21)
Vannak olyan mondatok a Bibliában, amelyeket zavarunkban néha legszívesebben elrejtenénk, nehogy egy kétkedő vagy hitetlen ember véletlenül meglássa. Ez a két mondat pont ilyen. Először is mit keres a Tórában a rabszolgaság intézménye? Miért engedélyez ilyet a Mindenható? Hogy szabályozhat olyan gonosz intézményt, mint a rabszolgaság? Másodszor mi az, hogy ha a rabszolga nem hal bele az ütésbe, akkor az ura büntetlen marad, hiszen csak az ő pénze bánja? Hogyhogy büntetlen marad? Miért marad büntetlen? Mi ez egyáltalán? És hogy kerül a Bibliába?!
Vajon egy ilyen törvény olvasásakor egyszerűen elkönyvelhetjük, hogy a Biblia egy primitív, barbár kor terméke, amelyet hál’Istennek (vagy talán nem is Istennek hála) meghaladtunk, elvetettünk? Dawkinsnak lenne igaza, aki a Biblia Istenét „minden idők legellenszenvesebb regényhősének” nevezte? Vagy maga az Ószövetség egy erőszakos kor irodalmi terméke, amelyből teljességgel hiányzik még a modern korra jellemző morális fejlettség? Nem lenne ez mégis túl könnyű megoldás egy olyan könyv esetében, amely máskor meg modern klinikai pszichológusokat is meglepő precizitással, finomsággal és árnyaltsággal beszél az emberi lélekről és az emberi kapcsolatokról, és amely lépten-nyomon Isten szeretetét ünnepli?
Nyilvánvaló, hogy a Tóra szabályozása bűnös emberek társadalmában született, bűnös emberek társadalmát szorítja korlátok közé. De mi van, ha rajtunk is van torzító szemüveg, amikor ezeket a verseket olvassuk? Tudjuk, hogy a megfelelő kontextus és perspektíva mennyire fontos egy jelenség méltányos vizsgálatához és elemzéséhez – vajon nem erről van szó itt is? És most nem is pusztán csak arra gondolok, hogy a Tóra esetleg egy nagyon rossz kor nagyon rossz társadalmához igazodik, és ezért érezzük távolinak ezeket a parancsolatokat, hanem arra is, hogy talán nem is volt annyira borzasztó az a szokásrend, amelyet a Tóra szabályoz és korlátok közé szorít, mint amennyire innen látszik.
Kezdjük például a „rabszolga” (עֶבֶד) szó jelentésével. Biztosan azt jelenti a szövegben, amire több évezred távolságból (és különösen az amerikai déli rabszolgaság fényében) asszociálunk? Ha igen, miért választotta volna bárki is, hogy az ura házánál maradjon, amire az 5. vers utal? „De ha a rabszolga határozottan azt mondja, hogy szereti az urát, feleségét és gyermekeit, és nem akar felszabadulni, akkor vigye őt ura az Isten elé, állítsa az ajtóhoz vagy az ajtófélfához, és fúrja át az ura a fülét egy árral, és legyen örökre a rabszolgája.” Ha a „rabszolga” itt nem azt jelenti, amire ma asszociálunk (egyébként valóban nem, komoly irodalma van ennek, kétséges, hogy az eved héber szót helyes-e egyáltalán itt rabszolgának fordítani), akkor vajon nem lenne érdemes megvizsgálnunk, hogy mi is volt ez az intézmény és miért szabályozta a Tóra?
És ha már elkezdtük a kételyeket megfogalmazni, menjünk bátran tovább. Vajon biztosan fejlettebb az a társadalom, ahol a harag kifejezésére elfogadhatóbb a vég nélküli verbális erőszak, az évtizedekig tartó jogi pereskedés, a megsemmisítő, mindenhova elérő nyilvános megszégyenítés, valamint a „vétkes” teljes eltörlése (vö. cancel culture), mint az olyan kultúra, ahol a korlátozott fizikai erőszak gyorsan kioldhatott konfliktusokat? Nem az erőszakot akarom igazolni vagy védelmembe venni a személyes konfliktusok megoldásában, az is biztosan rossz, csak azt vetem fel, hogy a mi kultúránk, amely határozott ítéletet mond felette, feltétlenül jobb-e az akkorinál. Biztos, hogy erre egyértelmű a válasz?
Vagy például egészen biztosak vagyunk abban, hogy jobb az a modern teljesítménykultúra, amelyben senki nem ura a másiknak, de a „lehet” korlátlansága önmagunk maradéktalan kizsákmányolásához vezet, mint az a premodern, Isten törvénye által szabályozott kultúra, amelyben létezett az adósrabszolgaság, amely korlátok közé szorította a kizsákmányolást? Vajon nem szól semmi az olyan társadalom mellett, ahol az egyik ember az adóssága rendezése érdekében ideiglenesen a másik tulajdonává tehette magát, de az úr visszaéléseit közben törvények korlátozták? Biztos, hogy a teljes önrendelkezés mai ideálja nem jelent időnként rosszabb és elviselhetetlenebb szolgaságot (vö. B-Ch. Han: A kiégés társadalma)?
Természetesen nem akarom védeni sem a bűnt, sem az igazságtalanságokat, sem egy régi kultúra súlyos vakfoltjait. A Tóra parancsai az akkori zsidók számára morális kompromisszumokat is tartalmaztak. Erre maga Jézus mutat rá a válás engedélyezése kapcsán (Mt 19). A parancsok néha csak abban a kultúrában jelentettek elmozdulást Istennek az emberrel kapcsolatos eredeti tervei felé, amelynek közvetlenül szóltak. A Tóra egy meglévő társadalmi helyzetet szabályozott és szorított korlátok közé, ezért nem szabad ideálisnak tartanunk minden élethelyzetet, amelyről rendelkezik. Ezzel együtt érdemes azt is megfontolnunk, hogy vajon nem törünk-e pálcát túl hamar és túl könnyen egy olyan kor szokásai felett, amelyet közelről nem ismerünk, és vajon nem vagyunk-e ezzel egy időben túlságosan megengedők és vakok saját korunk morális mércéivel kapcsolatban, amelyektől nem vagyunk elég távolságban.
„Urunk, a te igéd sokszor felkavaró. De ez nem baj, ha utána lecsendesíted a tengert, hogy imádhassuk nagyságodat és bölcsességedet! Szabadíts meg bennünket minden gonoszságtól!”
Próbálom az akkori helyzetbe tenni magamat… Manapság a rendőröknek, rendfenntartóknak joguk van erőszakot alkalmazni (ütni) azokat, akik egy tüntetésen vagy sporteseményeken törnek-zúznak, erőszakoskodnak stb. Akkor valószínű nem voltak rendőrök, akik a rabszolgákat megfékezték volna ha ilyen romboló módon viselkedtek… Ha pedig csak munkakerülők voltak, hogyan fenyíthették volna őket gazdáik, hogyan késztethették volna dolgozni? Kínozni vagy éheztetni nem humánusabb, mint megverni. Valamit viszont kellett tegyenek, hogy munkára bírják…
Szia Ádám,
én egy picit árnyalnám mindezt azzal, hogy a Biblia az úr-szolga viszonyt alapvetően nem negatív, hanem pozitív színekben tünteti fel, kezdve azzal, hogy mi is ilyen viszonyban vagyunk Istennel (az ÚSZ-ben persze már nem kizárólag és elsősorban, de azért továbbra is). A földi, emberek közötti úr-szolga viszonyoknak is ez a modellje. Ezért is a Bibliában ehhez a viszonyhoz nem negatív, hanem pozitív képzetek társulnak, valamint erkölcsileg is értékes (pl. szolga esetén a hűség, szorgalom, stb). A Bibliában számos konkrét pozitív és tiszteletreméltó példát ill. bemutatott élethelyzetet találunk (igazán negatív példát most hirtelen nem is tudnék említeni, csak pogány vonatkozásban találunk ilyet szerintem a Bibliában).
Azzal egyetértek, hogy a Tóra tartalmaz korspecifikus és morális kompromisszumos rendelkezéseket, de ezek szerintem kifejezetten ritkák. Az viszont, hogy az valahogyan elfogadható lenne, hogy egy izraelita rabszolgatartó úgy szétverje a másik izraelita rabszolgáját (aki tehát az atyjafia), hogy az még 1-2 napig még kihúzza (és utána múlik csak ki), nem morális kompromisszumnak tűnik, hanem felháborító igazságtalanságnak.
Szerintem az előbbi szerencsére téves értelmezés (a magyar fordítás csengése félrevezető), hiszen ugyanebben a fejezetben pár sorral később azt olvassuk, hogy ha a szolgának csak egy foga kiesik az urának felfogható okból, akkor szabadon kellett a szolgát bocsátania, holott lehet, hogy az éppen egy 30 millió forintos adósságot dolgozott le (izraelita ugyanis csak adósrabszolga lehetett, ez a viszony inkább a bérmunkáshoz volt hasonlítható – a nem fizető adós az adósok börtönében való csücsülés helyett ledolgozta az adósságát annál, akinek tartozott). Pedig különösen az ókorban egy fog elvesztése nem a világ legnagyobb ügye volt, az adósrabszolgaság pedig nem apró tartozások ledolgozására szolgált. Összerakva tehát a vonatkozó igéket szerintem ez az ige pontosan hogy megerősíti a szolga védelmét – határozottan kijelenti, hogy a szolga megölése gyilkosságnak számít és az ura az életével felel érte, a 27. versszak világossá teszi, hogy a legkisebb maradandó fizikai károsodás komoly pénzügyi hátrányt jelent a szolga urának (teljes adósságelengedés!), így az „אִם־י֛וֹם א֥וֹ יוֹמַ֖יִם יַעֲמֹ֑ד” (ha áll – a szolga – egy-két napon belül) csak azt jelentheti, hogy 2 napon belül maradéktalanul és nyom nélkül meggyógyuló sérelem esetén elég volt az urának az a büntetés, hogy elveszett 2 nap munkavégzés és eközben ráadásul gondoskodnia kellett a szolgáról (hiszen az urának kellett gondoskodnia az étkeztetésről, lakhatásról), így ezen felül külön bosszúra már nincs szükség. A „כַסְפּ֖וֹ הֽוּא” kifejezés biztosan nem azt jelenti, hogy a szolga az ura tulajdona lenne (sajnos van ilyen fordítás is, de ez nyilvánvalóan ütközik a Tórával, amely egyértelművé teszi, hogy izraelita nem lehet egyiptomi értelemben senkinek a rabszolgája, mert minden izraelitát maga az Úr szabadított meg Egyiptomból, a rabszolgaságból), hanem arról van szó, hogy az ura saját pénze már bánja a dolgot (tehát nem a rabszolga a saját pénze/tulajdona, hanem a kiesett munka miatti veszteségről + a kötelező ellátás költségéről van szó).
ps. van két apró elírás a cikkben: עָמַד helyett עֶבֶד (ill. ámád helyett eved)
Steve,
először is köszi a korrekciót, csúnya hiba volt, hajnalban buktattam el magam vele, amikor félálomban beszúrtam a héber szót a szövegbe, utólag én sem tudom, mire gondoltam és hogy csináltam.:) Javítottam.
A többivel is lényegében egyetértek. Én most a bibliai szöveget a mai ember első benyomásaival közelítettem meg, és pusztán azt akartam felvetni, hogy lehet okunk az első benyomásaink megkérdőjelezésére. Te már tovább is lépsz ezen és exegetálod a törvényt. Abban nem vagyok biztos, hogy a szolga esetében nem volt szó semmiféle tulajdonlásról, hiszen a szabadság elnyerése az alternatíva, de abban egyetértek, hogy a Bibliában nem az önrendelkezés a legfőbb érték, sőt, a legnagyobb szabadság végső soron a szolgálat.
Szia Ádám,
igen, lehet – bár nem tudom, hogy a szabadság ez esetben a birtokoltság ellenpontja-e, nem pedig inkább a lekötelezettségé. Angolban használják a szolga (servant) és a rabszolga (slave) között álló „bondservant” kifejezést, ami árnyaltabban kifejezi, hogy olyan szolgáról van szó, aki ugyan nem szabad bármikor elmenni (hiszen adóssága van, amit törlesztenie kell), de nem egy modern értelemben vett rabszolgáról van szó, hanem jogokkal bíró állampolgár az illető – egy lekötelezett szolga. A kölcsönvevő eleve szolgája a kölcsönadónak, de nem olyan értelemben, hogy a kölcsönadó tulajdonosa a kölcsönvevőnek, hanem kötelességről viszonyról van szó – a nem fizető kölcsönvevő ezen kötelezettsége alól a szolgálattal tud szabadulni.
ps. először arra tippeltem, hogy az עֶבֶד – eved, férfi szolga – és אָמָה – ámá, női szolga – szavakból alkottál egy trendi gendersemleges עָמַד – ámád szót ;). A másik, valószínűbb lehetőség, hogy egyszerűen 21. vsz-ben levő a יַעֲמֹ֑ד-ra kattintottál véletlenül a bibliaprogiban, aminek a szótári formája az עָמַד és azt másoltad ki. Megnyugtatásul közlöm, én is írtam itt a blogon az évek során elég hülyeséget amikor a hébertudásomat próbáltam csillogtatni, különösen az elején – szerencsére ezek mára eltemetődtek a komment tengerben. Most már egyébként sikeresen végigolvastam az ószövetséget. A prófétákat picit lassabban olvastam és az arámi még jobban lelassított (főként Dániel miatt, ezt hagytam a végére), annak a megtanulására extra időt kellett szánni. Összesen kb. bő 4 év alatt jutottam az ószövetség végére, de úgy látom, ez inkább egy ismerkedés volt és újra kell olvasnom. Viszont most az újszövetségre próbálok ráfordulni, amihez még sokat kell tanulnom.
Az “eved” a héber tudás csillogtatásához kb. olyan lenne, mintha a “love” szó használatával csillogtatnám az angol tudásomat.:) De nem az a fő baki, hogy rossz szót másoltam a szövegbe, hanem hogy utána fonetikusan ki is írtam. Itt most nem a tudás hiányzott, hanem a teljes agyam és a reggeli kávé… Neked gratulálok az ÓSZ héberül végigolvasásához, messze mögötted vagyok, de inspirálsz ebben!
A szolga státuszát a Tórában én is köztesnek látom a szabad státusz és a tulajdon között. A héber eved nem teljesen tulajdon, de nem is szabad ember. Ezt a kettősséget tükrözik a rá vonatkozó eltérő törvények. De ez semmiképpen nem a római vagy amerikai rabszolgaság.
Köszönöm! Amikor befejeztem a végigolvasást, bizony volt egyfajta sikerélményem. Menet közben időnként viszont előfordult, hogy feladás közeli hangulatba kerültem – az első nagyobb krízis akkor volt, amikor a történeti, próza részek után költészet és bölcsesség irodalom jött, mivel az egy szintlépés a nehézségben – addigra azt hittem, hogy egészen jól megy a héber és akkor rá kellett jönnöm, hogy nem. A második krízist a próféták jelentették, mivel amellett, hogy ugyanolyon tömör és bonyolult nyelvileg mint a költészeti részek, egyéb okok miatt gyakran még nehezebben követhető volt számomra a szöveg. De végül mivel minden nap haladtam, időnként akár csak csigatempóban is néhány verssel, így a végére értem. 🙂
Mindez mindenképpen megérte (bár azt gondolom, hogy nem elengedhetetlenül szükséges a jó keresztény élethez, mivel kiváló fordítások és kommentárok vannak). Mégis, szemben azzal, amit eredetileg gondoltam, hogy majd mennyivel jobban át fogom látni a dolgokat, inkább az ellenkezőjét érzem, sokkal kevésbé vagyok biztos abban, hogy jól értem/gondolom amit értek, inkább csak egyfajta mélységérzet-növekedést tapasztaltam, a dolgok kikutathatatlanabbnak tűnnek mint valaha. Ez azért is lehet talán, mert a bibliafordítások eleve sok esetben egyszerűsítik és valamilyen irányba tisztázzák/konkretizálják a szöveget, miközben az eredeti szöveg gyakran nem egy, hanem többértelmű – nem csak a szavak szintjén, hanem az áthallások szintjén is, ami pedig a héber fogalmak/szavak használatából származik és ezért a fordításban nem érvényesül annyira. Bár persze sok mindent óhatatlanul jobban értek – ha más nem, akár a korábban értettnek vélt dolgok kapcsán legalább azt, hogy miért nem annyira egyértelmű, mint gondoltam :). Persze amit az ember megért, az hamar természetessé válik és nem érződik annyira jelentősnek, különösen a beláthatatlan dolgokkal összehasonlítva, de azért ezt is értékelni kell. Talán majd második olvasásra jobb lesz a helyzet, az első olvasás úgyis inkább egyfajta megalapozás lehet csak, lehetőség arra, hogy ha második olvasáskor jobban lehessen asszociálni + a fogalmak, jelentések a helyükre kerüljenek. A Bibliában benne van a végtelenség, annyira sok dimenziós az üzenete, ahogy a szöveg különböző részei egybefonódnak ilyen-olyan gondolatok mentén, soha nem lehet teljesen a végére jutni igazán, csak mélyebbre menni lehet.
A görög most ehhez képest egy új világ (bár korábban már 3x nekifutottam a nyelvnek, csak mindig visszapattantam), elég nehéznek tűnik a héberhez képest (legalábbis nekem – érdekes módon van, aki szerint ez fordítva van), de remélem most egy módszeres megközelítéssel ez is fog menni. Írtad korábban, hogy az Újszövetséget görögül olvasod napi szinten folyékonyan, ez rendkívül inspiráló, én is el szeretnék idáig jutni majd valamikor (ez még nyilván évekbe telik).
Jó közel lenni az eredeti szövegekhez, még ha birkózni is kell velük! A héberben én a történeti műfajú szövegekkel is birkózom, de kétségkívül könnyebbek, mint a költői szövegek. (Ha nem is szisztematikusan, de gyakran olvasok ilyeneket is – ezek tényleg feladják a leckét.) Nekem valamiért a görög könnyebb, az Újszövetséget régóta nem is olvasom máshogy. Érdekes, hogy miért tartja valaki az egyik vagy a másik nyelvet könnyebbnek, nekem a görögre egyértelműen gyorsabban ráállt az agyam. Neked egyébként ebben a fázisban János írásait ajánlom, azokat olvasni kifejezetten bátorító, lendületet ad. Az ApCsel és a Zsid a spektrum másik vége: nyelvileg igényesebb, ezért nehezebb szövegek, tele hapax legomenával.
A témaindító Tóra szakasszal kapcsolatban úgy gondolom, hogy eléggé hasonlóan pragmatikus a megközelítése, mint pl amit a mai hazai ügyészség a minősítés során követ. Tudniillik, hogy a körülményekből igyekszik az elkövető szándékára következtetni. Ha rögtön a helyszínen meghalt, akkor az esetek többségében az elkövető szándéka (egyenes vagy eshetőleges) kiterjedhetett a rabszolga megölésére, ha pedig csak később halt meg, akkor a testi sértésre kiterjedő szándékot lehet inkább valószínűsíteni, és a halálra mindössze a gondatlansága terhedhetett ki. Ez utóbbi akár menthető felindulásból is történhetett, és a Tóra elegendő büntetésnek látta a veszteséget. Mivel a (nem izraelita) rabszolga is igen komoly vagyontárgynak minősült akkoriban, ezért a tulajdonos egyértelműen ellenérdekelt volt a rabszolga megölésében. Szerintem a szabályozás ezt alapból figyelembe is vette, de a szándékos emberölést keményen büntette. A maga korában és körülményei között szerintem abszolút előremutató és intelligens szabályozásnak tűnik, az egyszerűsége ellenére.
Kicsit zavaró az Ószövetség Tóra-ként való – tendenciózus – emlegetése.
Jelez egy lelki- gondolati távolságtartást.
Ezt persze érzem magam is, bár küzdök ellene. Eddig abban a hiszemben voltam, hogy egységben kell(ene) kezelnem.
Valahogy olyan ez a számomra, mint a cigány-roma emlegetése.
Nekem cigány, mert magyarul az. Mint ahogy az angol sem english (stb.), hiszen az az ő nyelvükön van. Hogy egy cigány nyelvben a roma szó jelenti a cigányt, miért kellene nekem úgy hívni?
A zsidóknak Tóra, de én Ószövetségként gondolok rá. Úgy inkább az enyém.
Akkor is, ha telis-teli van a citáltnál is durvább gondolatokkal.
A másik ami zavar újra csak: a zsidók Egyiptombeli kivonulásának története.
Emlékeztetnem kell arra, hogy a zsidók Egyiptom földjén nem voltak rabszolgák, sem pénzen vett rabszolgák, de még adós-rabszolgák sem.
A saját akaratukból mentek oda – ugye nem kell József teljes sztoriját beidéznem (ami önmagában is rengeteg kérdést vet fel, de most messzire vezetne), vendégként, a Fáraó személyes engedélyével, ha tetszik meghívására érkeztek és a legjobb földjeiből kaptak. Mellékszál, de Kánaán földjéről költöztek át – ennek is van egyfajta „bukéja”.
A Fáraóváltás és persze patrónusuk, József halála után kerültek abba a helyzetbe, amibe azóta is sokszor – nem is véletlenül. Megtartották kívülállóságukat, lépésről lépésre elfoglalták a vezető (és pénzes) pozíciókat, markukba kaparintottak mindent amit tudtak. Elégedetlenséget váltottak ki és félelmet. Jól tudták az egyiptomiak, hogy adott esetben azonnal ellenük fordulnak – és az idő őket igazolta.
Ezért és nem másért szorították őket fizikai munkára. A biblia is írja, hogy a csapások sorozata után, minden zsidó család szedegesse össze kölcsönbe nem zsidó szomszédaitól az összes értéket. Szép ruhát, arany tálakat, amit csak tudnak – újra rabolják ki őket. Isten parancsára! Mivel érdemelték ki az isteni büntetést? Azzal, hogy ételt, lakhatást adtak nekik az ínséges időkben, mikor az akkori világ éhezett?
Egy rabszolgának, egy páriának milyen vagyontárgyat adtak volna át? Alamizsnát talán igen, de a legszebb ruháikat, arany tálalóeszközeiket? Kizárt.
Ez sokkal inkább azt mutatja, hogy az egyszerű népek békésen éltek egymás mellett. És persze mutatja a zsidók mentalitását.
És talán Isten szándékát, hogy ne legyen választásuk, út visszafelé…
Mózes újra és újra megkapja tőlük:
Miért nem hagyta őket békén Egyiptomban, jól elvoltak ott!
Nem tudom mi volt Isten szándéka velük? A tény mindenesetre az, hogy minden javakorabeli ember ott pusztult a sivatagban. Mind. Még maga Mózes is. Vagy az éhezéstől, a nélkülözésektől, meg a sorozatos csatározások során.
A közel kelet akkor is elég zsúfolt volt, nemigen akadt szabad terület egy egész nép számára – erővel kellett elvenni másoktól, ebből is láttunk már eleget, nem ez volt az első, sem az utolsó mások ellen elkövetett, az ÓSZ által dokumentált népírtás.
Írtátok, hogy bűnös emberek társadalmában született, és ahhoz igazított szabály lenne. Érdekes lenne pár évszázad múlva értékelni a ma társadalmát – ilyen szemszögből.
Számomra szimpatikus, hogy a te elképesztő bibliai és világi műveltségeddel elemzel egy bibliai igehelyet, fölveted a kérdést, és (ha jól értem) úgy fejezed be, hogy csak homályos ötleteim vannak, de nem tudom a választ a kérdésre. Nekem, jóval kevesebb tudással rendelkező embernek még bátorító is, nem baj, sőt természetes, hogy nem értünk mindent a Szentírásból. Ezt az igehelyet pl. én sem értem. Voltak igehelyek, melyeket annyira nem értettem, hogy fel sem tűnt, hogy nem értem, mert átfutott rajta a szemem. Ez csak akkor tűnt fel, amikor egy jó tanítás segítségével végre megértettem 🙂
De azt soha nem szabad feladni, hogy egyszer megértünk sok mindent, amit még most nem, sőt talán még a földi életünkben megtörténik ez. Nekem ez nagy izgalmat ad, és segít, hogy öreg koromra ne épüljek le. Téged is ezért olvaslak időnként.