„Eljöttek a férfiak és az asszonyok, mindenki, akit a szíve arra ösztönzött, és hoztak kapcsokat, fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat és mindenféle arany ékszert. Mindenki ajánlott föl valamilyen aranyból készült ajándékot az ÚRnak.” (2Móz 35,22)

A Mózesnek adott parancs így szólt: „Mindenki, akit arra indít a szíve (כֹּ֚ל נְדִ֣יב לִבּ֔וֹ), hozzon adományokat az ÚRnak”. A héber kifejezés nagylelkűségre hajló szívet jelent, vagyis az vigyen adományokat, akinek a szíve erre hajlik, akinek a szívéből jön ez a nagylelkűség. Isten nem akar kényszerű adományokat a szent dolgokra. Azt akarja, hogy az ugyanúgy a nagylelkű szív ajándéka legyen, ahogyan az ő kegyelme is az. Isten szíve szándékai és a nép szíve szándékai között húzódjon a nagylelkűség aranyfonala, és e kettő találkozzon a szenthely készítésekor.

Isten azt szereti, ha jókedvűen adakozunk, nem pedig vonakodva, fogcsikorgatva, csak azért, mert kell. Pál apostol írja: „Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert ’a jókedvű adakozót szereti Isten’.” (2Kor 9,7). Az apostol talán éppen a fenti történetre gondol, ahol az izráeliek a szívük indítása szerint vitték a Szentsátor számára a felajánlásokat. Egészen más egy jó szívvel adott adomány, mint egy kelletlen adomány. Anániás és Szafira esete mutatja, milyen érzékeny különbség van a tiszta, vidám szív nagylelkűsége és a tettetett jószívűség között.

Isten ma is a szívünkre kíváncsi, nem pusztán a javainkra. Az övé minden, neki nincs szüksége arra, ami nálunk van. Ha szabad így fogalmaznom, Isten az egyetlen igazi alkimista, aki tud akár a kövekből is aranyat csinálni. No meg fiakat. Azért kérte az izráeliektől az aranyat, hogy az adakozásban a szívük szeretete megmutatkozhassék. Ők pedig hoztak is „kapcsokat, fülbevalókat, gyűrűket, nyakláncokat és mindenféle arany ékszert”. „Mindenki ajánlott föl valamilyen aranyból készült ajándékot az ÚRnak.”

„Urunk, bárcsak a mi szívünk is nagylelkűségre hajlana irántad és a dolgaid iránt!”