„Elkészítette a rézmedencét meg rézből egy állványt is hozzá azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből, akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak.” (2Móz 38,8)

Micsoda képe ez annak, hogy lemondunk az embereknek való tetszeni akarásról! Ezek az asszonyok a tükreiket hozták el Istennek. Istennek akartak tetszeni, nem embereknek. Legértékesebb kincsüket adták neki: azt, ami szépségüket tükrözte.

Egyetlen vers, de micsoda erő van benne! Hiszen erő kell a hiúságról való lemondáshoz. Erő kell ahhoz, hogy ne nézzünk bele egy tükörbe. És szabadság! Nincs talán annál nagyobb szabadság, mint amikor lemondunk arról, hogy emberek tetszését keressük.

Nem szükséges, hogy ebből arra is következtessünk, hogy ezek az asszonyok elhanyagoltak voltak. De szépségüket az ÚRnak kínálták föl. Eldöntötték a szívükben, hogy az ő tetszését keresik.

Így váltak az ö tükreik Izráel tükrévé. A mosdómedence, ami a tükrökből készült, a megtisztulás helye volt. Amikor egy izráeli pap elment a rézmedence mellett, önmagát látta. A megtisztulás összekapcsolódott az önismerettel és a bűnismerettel.

Amikor odaadjuk Istennek a hiúságunkat, valaki más megtéréséhez járulhatunk hozzá. A tükör, amiről lemondunk, másnak válhat tükörré, és egy bűnös megtérhet az ő gonosz útjáról.

„Urunk, tégy minket is szabaddá attól, hogy emberek tetszését keressük, hogy ők pedig szabaddá válhassanak a maguk bűneitől!”