Sikerült végre megnéznem a Richard Dawkins és Jordan Peterson közötti beszélgetést. Magára a beszélgetésre (hogy az milyen volt) nem vesztegetnék időt (Dawkins hozta önmagát és kissé együgyű világnézetét, Peterson túldominálta a beszélgetést, amit Alex O’Connor moderálása inkább csak rontott, mert ahelyett, hogy Dawkinst hozta volna játékba, ő is Dawkins oldalán a harapófogóból kicsúszó Petersont faggatta, Peterson pedig egyre hevesebben dobálózott archaikus történetekkel és szimbólumokkal, amik Dawkinsról szikrázva pattantak le, további agonizáló magyarázatokat kiváltva a kanadai professzorból, akinek egyébként többnyire szerintem igaza volt, stb.). Helyette inkább egyetlen lényegi észrevételt tennék, ami sokkal fontosabb magánál a beszélgetésnél és annak fura dinamikájánál.

Alex O’Connor utólag úgy kommentálta a vitát, hogy soha nem érezte még magát ennyire corpus callosum-nak (vastag idegrostköteg az emberi agyban, amely összeköti a két agyféltekét). Találó megjegyzés, de többről van itt szó annál, hogy Dawkins bal agyféltekés, Peterson pedig jobb agyféltekés gondolatokat fogalmazott meg. Amit a vita valójában megmutatott, az a tények és értékek hasadása a felvilágosodás utáni nyugati gondolkodásban. Pár évtizede az Európát és Ázsiát egyaránt jól ismerő Lesslie Newbigin az úgynevezett „értékek” világa és az úgynevezett „tények” világa közötti éles megkülönböztetést nevezte a modern Nyugat egyik gyökérproblémájának, ez a gyökérprobléma öltött most testet Peterson és Dawkins beszélgetésében.

A legfontosabb különbség a két beszélgető fél között az, hogy míg Peterson érzékeli a problémát, de nem tudja feloldani azt, Dawkins nemcsak hogy nem érzékeli a problémát, hanem ő maga a probléma márványba öntött megtestesülése. Dawkins egyetlen bumfordi mozdulattal lesöpri az asztalról Peterson szinte valamennyi felvetését („engem csak a tények érdekelnek”), és semmi jelét nem adja, hogy megértené Peterson ellenvetését: nincsenek tények önmagukban. Peterson szerint a világban az az egyik legalapvetőbb tény, hogy a tények világa hierarchikusan rendezett módon áll rendelkezésünkre, és a valóságot mindig értékorientált történeteken át nézzük. Legnyilvánvalóbb példája ennek egyébként maga Richard Dawkins, aki egyetlen pillanatra sem hajlandó kilépni abból a szcientista történetből, hogy ő csak a puszta tényekkel foglalkozik, miközben nyilvánvaló, hogy ez is egy elrendezése a tényeknek, ráadásul egy ijesztően egyoldalú, hiányos elrendezése.

Az oxfordi etológus a modern nyugati gondolkodás egyik lehasított felét képviseli. Az objektívnek nevezett tények és a szubjektívnek nevezett értékek közül kizárólag az előbbiek érdeklik. Dawkins úgy néz a vele szemben ülő pszichológusra, mint egy mesemondóra, aki képtelen felfogni, mi a különbség a valóság tényei és a képzelet szörnyei között. Peterson pedig láthatóan egyre reménytelenebb szenvedéllyel próbálja meggyőzni Az önző gén szerzőjét arról, hogy egy irodalmi műnek lehet a tudománynál is jelentősebb, de akár azzal összhangban is lévő heurisztikus ereje, a képzeletbeli sárkányok mint absztrakciók pedig talán többet is elmondanak a valósággal való viszonyunkról, mint egy kígyókról szóló etológiai tankönyv, noha az utóbbi is természetesen értékes. Dawkinst egyetlen dolog érdekli Peterson kapcsán: mit tart ténynek és mit nem. Peterson pedig azt próbálja megmutatni Dawkinsnak, hogy az értékek rendező ereje a valóság egyik legnyilvánvalóbb és legfontosabb ténye. Dawkins egy igent vagy egy nemet akar kiszedni Petersonból, ami elválasztja a szikár tényeket a felesleges handabandázástól. Ő viszont csak azt tudja, hogy Dawkins alapállása maga a probléma, ezért makacsul kitér a válaszadás elől. Peterson épp arra keresi ugyanis a megoldást (a kereszténység felé tapogatózva), amit az etológus még kérdésként sem ért, vagy akar érteni: hogy kapcsolódnak a tények és értékek, hogy jelenik meg a Logosz a materiális valóságban?

Kettejük vitája a modern Nyugat önmagával való vitája.