Sikerült végre megnéznem a Richard Dawkins és Jordan Peterson közötti beszélgetést. Magára a beszélgetésre (hogy az milyen volt) nem vesztegetnék időt (Dawkins hozta önmagát és kissé együgyű világnézetét, Peterson túldominálta a beszélgetést, amit Alex O’Connor moderálása inkább csak rontott, mert ahelyett, hogy Dawkinst hozta volna játékba, ő is Dawkins oldalán a harapófogóból kicsúszó Petersont faggatta, Peterson pedig egyre hevesebben dobálózott archaikus történetekkel és szimbólumokkal, amik Dawkinsról szikrázva pattantak le, további agonizáló magyarázatokat kiváltva a kanadai professzorból, akinek egyébként többnyire szerintem igaza volt, stb.). Helyette inkább egyetlen lényegi észrevételt tennék, ami sokkal fontosabb magánál a beszélgetésnél és annak fura dinamikájánál.
Alex O’Connor utólag úgy kommentálta a vitát, hogy soha nem érezte még magát ennyire corpus callosum-nak (vastag idegrostköteg az emberi agyban, amely összeköti a két agyféltekét). Találó megjegyzés, de többről van itt szó annál, hogy Dawkins bal agyféltekés, Peterson pedig jobb agyféltekés gondolatokat fogalmazott meg. Amit a vita valójában megmutatott, az a tények és értékek hasadása a felvilágosodás utáni nyugati gondolkodásban. Pár évtizede az Európát és Ázsiát egyaránt jól ismerő Lesslie Newbigin az úgynevezett „értékek” világa és az úgynevezett „tények” világa közötti éles megkülönböztetést nevezte a modern Nyugat egyik gyökérproblémájának, ez a gyökérprobléma öltött most testet Peterson és Dawkins beszélgetésében.
A legfontosabb különbség a két beszélgető fél között az, hogy míg Peterson érzékeli a problémát, de nem tudja feloldani azt, Dawkins nemcsak hogy nem érzékeli a problémát, hanem ő maga a probléma márványba öntött megtestesülése. Dawkins egyetlen bumfordi mozdulattal lesöpri az asztalról Peterson szinte valamennyi felvetését („engem csak a tények érdekelnek”), és semmi jelét nem adja, hogy megértené Peterson ellenvetését: nincsenek tények önmagukban. Peterson szerint a világban az az egyik legalapvetőbb tény, hogy a tények világa hierarchikusan rendezett módon áll rendelkezésünkre, és a valóságot mindig értékorientált történeteken át nézzük. Legnyilvánvalóbb példája ennek egyébként maga Richard Dawkins, aki egyetlen pillanatra sem hajlandó kilépni abból a szcientista történetből, hogy ő csak a puszta tényekkel foglalkozik, miközben nyilvánvaló, hogy ez is egy elrendezése a tényeknek, ráadásul egy ijesztően egyoldalú, hiányos elrendezése.
Az oxfordi etológus a modern nyugati gondolkodás egyik lehasított felét képviseli. Az objektívnek nevezett tények és a szubjektívnek nevezett értékek közül kizárólag az előbbiek érdeklik. Dawkins úgy néz a vele szemben ülő pszichológusra, mint egy mesemondóra, aki képtelen felfogni, mi a különbség a valóság tényei és a képzelet szörnyei között. Peterson pedig láthatóan egyre reménytelenebb szenvedéllyel próbálja meggyőzni Az önző gén szerzőjét arról, hogy egy irodalmi műnek lehet a tudománynál is jelentősebb, de akár azzal összhangban is lévő heurisztikus ereje, a képzeletbeli sárkányok mint absztrakciók pedig talán többet is elmondanak a valósággal való viszonyunkról, mint egy kígyókról szóló etológiai tankönyv, noha az utóbbi is természetesen értékes. Dawkinst egyetlen dolog érdekli Peterson kapcsán: mit tart ténynek és mit nem. Peterson pedig azt próbálja megmutatni Dawkinsnak, hogy az értékek rendező ereje a valóság egyik legnyilvánvalóbb és legfontosabb ténye. Dawkins egy igent vagy egy nemet akar kiszedni Petersonból, ami elválasztja a szikár tényeket a felesleges handabandázástól. Ő viszont csak azt tudja, hogy Dawkins alapállása maga a probléma, ezért makacsul kitér a válaszadás elől. Peterson épp arra keresi ugyanis a megoldást (a kereszténység felé tapogatózva), amit az etológus még kérdésként sem ért, vagy akar érteni: hogy kapcsolódnak a tények és értékek, hogy jelenik meg a Logosz a materiális valóságban?
Kettejük vitája a modern Nyugat önmagával való vitája.
Az a bajom Dawkinssal, hogy a tények sem érdeklik. Pl. az élet kialakulával kapcsolatban egy olyan állásponton van – véletlenül alakult ki valahogy – aminek a matematikai esélye nulla. Ő a tényekkel szemben ebben hisz. Innentől fogva nincsen különösebben értelme vele beszélgetni mert ő nem a az aminek beállítja magát. Nem a tények és a tudomány embere hanem egy bigott harcos inkvizítor. Láttam vele egy interjút ahol elmondja ha csodát látna akkor is inkább azt hinné hallucinál minthogy elfogadja a csoda megtörténtét. Innentől fogva ez nem tények és érvek ütköztetése hanem hittételek csatája, legalábbis az ő részéről.
„hogy jelenik meg a Logosz a materiális valóságban?”- Erre azt hiszem már gyűlnek a válaszok, ahogy a kvantumrészecskék viselkedését tanulmányozzák, lásd Karl Pribram holografikus agyelmélete szerint az agy információfeldolgozása nem lokális hullámmintázatok alapján történik, amelyek hasonlóak a kvantumhullámok interferenciájához, hanem az agy holografikus működését az érzékelés sokdimenziós természetével magyarázza: Az agy úgy működik, mint egy interferenciakép-generátor, amely az emlékeket és a tudati állapotokat egy komplex hullámtérben tárolja. A kvantumszámítógépek építése és a kvantum informatika fejlődésével elképesztő analógiákra bukkantak, Del Giudice elmélete szerint pl. Az agyban található vízmolekulák dipólusai és a fotonok kvantumkoherenciája szuperradianciát eredményezhet, amely hozzájárul a gyors információfeldolgozáshoz. Richard Feynman megjegyzi, hogy „az együttes sugárzás erősítheti az információátvitelt az összefonódott kvantumrendszerek között” , vagy ott van Matthew D. Schwartz, aki rámutat arra, hogy „a kvantumállapotok koherenciája matematikailag leírható egy mező elméleti keretben, amely lehetővé teszi a tudatosság integrálását a fizikai rendszerekbe” Schwartz Quantum Field Theory and the Standard Model című munkájában rámutat, hogy az S-mátrix a kvantumállapotok interakcióit egy egységes logikai struktúrába foglalja. „Az S-mátrix geometriai invarianciái az univerzum alapvető szimmetriáit tükrözik” (Schwartz, p. 412). Ez az univerzális szimmetria és harmónia egy spirituális dimenzióval is összekapcsolható, amelyben minden elemi folyamat egy közös terv része, ezzel pl Sheeldrake kicsit eretnek morfogenetikus mező elmélete is korreleál. De a lényeg hogy a természetben is megtalálható kvantumszinten megnyilvánuló szervezettség is a világ teremtett voltát és a Teremtő létezést és folyamatos beavatkozását erősiti/Aki hatalmas Szavával hordozza a mindenséget…../