A chicagói keresztények úgy válogathatnak a gyülekezetek között, ahogy egy négycsillagos hotel vendégei próbálgatják a svédasztalos vacsora ételválasztékát. Aki a hagyományos liturgiát szereti, pár perc alatt talál magának olyan helyet, ahol a formáknak nagy tisztelete van. Rengeteg erre a katolikus templom, de ha valaki ortodox közösséget keres, azt is könnyen talál, protestánsként pedig még egyszerűbb a helyzete. Ha lutheránus, választhat konzervatív és liberális helyek közül, episzkopálisként kereshet magának evangéliumit, karizmatikusat, átlagosat vagy akár ezek bármilyen ötvözetét. Nincs rosszabb helyzetben az sem, aki nem szereti a liturgiát; evangéliumi gyülekezetek tucatjai várják tárt karokkal. A kínálat szédítő. Van kicsi, közepes, nagy és nagyon nagy. Ha valaki jó igehirdetésekre kíváncsi, választhat húzóneveket vagy kevésbé ismert, de ettől még rendkívül szinvonalasan prédikáló lelkészeket. Aki a kortárs dicsőítést szereti, pillanatokon belül lesz gyülekezete, aki a régi himnuszokat, annak is. Felekezetek mentén is lehet keresgélni, hiszen itt minden van: baptista, metodista, pünkösdi, szabad evangéliumi, testvérgyülekezet, református, presbiteriánus, fundamentalista, „progresszív” evangéliumi, „emergent” vagy akármi más, ami az egyháztörténetben régen vagy ma egyszer már megjelent. Tényleg minden van.

Az elmúlt hetekben végigszaladtam a „piacon”, hogy benyomásokat szerezzek. Chicagói gyülekezetek meglehetősen széles palettáját volt szerencsém megnézni azóta, hogy itt vagyok. Első élményem a Wheaton College melletti College Church volt. Az időeltolódás miatt kótyagosan, de azért érdeklődéssel ültem végig az alkalmat. A College Church átlagos evangéliumi gyülekezet, nagyjából kétezerötszáz aktív taggal. Enyhén kálvinista, teológiailag konzervatív, missziós szemléletű, barátságos, és megjelenésében viszonylag hagyományos. A templomban padok vannak, a liturgia kissé formális, de egyszerű, a spontaneitásnak szűk teret szánnak. A tagok fehérbőrűek, középosztálybeliek és általában jól öltözöttek (a fiatal lányok közül némelyik úgy nézett ki, mintha egyenesen az ötvenes évek Amerikájából lépett volna elő). A gyülekezeten érezhető, hogy nem első generációs közösség, a hitnek és a kegyességnek errefelé régi, nemes hagyománya van. A pulpitusról az evangélium szólt, kompromisszumok nélkül, világosan, megnyerően.

Második vasárnap egy fekete gyülekezetben jártam Chicago talán legrosszabb negyedében. (Az azóta eltelt hetekben Lawndale városrészben legalább öten váltak gyilkosság áldozatává és több tucat ember sérült meg lövöldözésben, ami nagyjából megfelel a fekete negyed szomorú átlagának). Ez a gyülekezet egészen más volt, mint az előző. Egy gyárépületet vettek meg, azt rendezték be szentéllyé. A teremben minden a szegénységről – de egyben a lelki gazdagságról is – beszélt. Mikor beléptünk, az istentisztelet már javában zajlott. A fal mellett felállított pódiumon fekete férfiak és nők dülöngéltek jobbra és balra, jobbra és balra, jobbra és balra, ahogy Isten színe elé vezették az ünneplő gyülekezetet ritmikus imádatban és hálaadásban. Az énekek természetesen semmiben nem hasonlítottak a College Church énekeihez. Az istentisztelet olyan gördülékenyen táncolt egyik eseményről a másikra, mintha egy harlemi hip-hop fesztivál lett volna. Az énekek és az igehirdetés közti rövid törés is a tánc része volt, minden és mindenki táncolt, még az is, aki nem. Ritmus, break és ismétlődés határozta meg a liturgiát. Az igehirdetés egyszerű és lényegretörő, dinamikus és szívhezszóló volt. A szegénység és a betegség említése mély sóhajokat és ámenezést váltott ki a jelenlévőkből, de Jézus nevének említése is mindig visszhangra talált. (A gyülekezet neve Lawndale Community Church; valószínűleg még írni fogok róla.)

A következő vasárnapi élményem nem is lehetett volna kontrasztosabb, ugyanis egy „high church” tradíciót képviselő episzkopális gyülekezetbe vetődtem. Az amerikai episzkopális egyház a globális anglikán közösség egyik legliberálisabb tagegyháza, az összes elképzelhető jelenség megtalálható benne, amitől a leglangyosabb evangéliumi keresztényben is azonnal felébred a hitvédő szenvedély. A St. Barnabas Episcopal Church ugyan a felekezet egyik konszolidáltabb gyülekezete, meglepetésemre a Wheaton College egy-egy tanára is ide jár, én ennek ellenére nagyon kényelmetlenül éreztem magam. Nem csak a kötöttség zavart. Az úrvacsora szent önfeledtségét leszámítva egyetlen percre sem tudtam kiverni a fejemből, hogy az egyházmegye püspöke – Katharine Jefferts Schori – nyíltan támogatja és egyházi áldásban részesíti a homoszexuálisok és leszbikusok házasodását. Nekem ez az egyházi felállás a felemás iga szomorú példája. Próbáltam máshogy látni, de nem ment. Az istentisztelet egyébként az anglikán imádságoskönyv szigorú és hű követéséből állt, melyet csak a pap ügyetlenül kedélyeskedő megjegyzései próbáltak oldani – szerintem kevés sikerrel. Nem bántam, amikor az alkalom véget ért és hazamehettem.

Negyedik gyülekezeti élményem a Glen Ellyn-i Evangelical Covenant Church volt. A felekezet gyökerei ugyanahhoz a lutheránus ébredéshez vezetnek vissza, melyből az Evangelical Free Church of America is született, melynek ismert teológiája a Trinity Evangelical Divinity School, Don Carsonnal, Grant Osborne-nal és Kevin Vanhoozerrel. Az Evangelical Covenant Church az EFCA-nél valamivel liberálisabb (elfogadják például a női lelkészséget és vezető teológusai között olyan is akad, aki nem hisz Krisztus engesztelő áldozatában), maga a Glen Ellyn-i gyülekezet viszont konzervatív – kulturálisan kicsit talán túlságosan is az volt nekem. Láthatóan nagy hangsúlyt fektetnek a közösségi életre, de az is érezhető, hogy a gyülekezet öregszik és sok belső feszültség terheli. Ez egyébként a sok hibátlan – vagy annak látszó – gyülekezet mellett éppen emberközelibbé tette őket számomra.

És ha már a hibátlan gyülekezeteket említettem, ötödik vasárnap a Willow Creek megagyülekezet főhadiszállásán jártam, South Barringtonban. Azt hiszem, ez volt az a gyülekezet, amit semmilyen eddigi tapasztalatomhoz nem tudok hasonlítani. Ez a gyülekezet hibátlan volt, mert minden tevékenysége szigorú minőségkontrollon megy át, még az igehirdetés is. Tökéletes az imidzs, a kívülálló csak akkor talál hibát benne, ha a performansz mögé akar látni és a lelki valóságot keresi. És még akkor is nehéz dolga lesz, mert a gyülekezetből nem hiányzik a lelkiség, legalábbis nem jobban, mint egy átlagos magyar gyülekezetből. A vezetők mindent megtesznek azért, hogy a gyülekezeti tagok a lehető legjobb és legszínvonalasabb szolgálatokban részesüljenek.

A gyülekezettel való találkozás ott kezdődik, hogy autóval befordulunk a gyülekezet-komplexum utcájába, mely elvezet a hatalmas épülethez, ahol az istentiszteletet tartják. Már ezt a műveletet is rendőrautó segíti, hiszen többezer autónak kell bekanyarodnia és helyet találnia a megagyülekezet parkolójában. A parkolás természetesen flottul ment. Egy átlagos hétvégén kb. 25 000 ember vesz részt az istentiszteleteken. A legnagyobb gyülekezeti terem hétezer ember befogadására alkalmas, a második terem ennek talán felére képes, a sokezer gyerek foglalkoztatására pedig további termek állnak rendelkezésre, különböző korosztályokra lebontva. A gyerekek microchipet viselnek, hogy egy se vesszen el közülük. Az emeleti szektorokba mozgólépcsők vezetnek fel, falként kifeszített vízesés mellett. A teremben a színpad két oldalán földtől plafonig érő ablak, melyek oda telepített fenyőfákra és egy-egy gyönyörű vízesésre néznek. A függönyt az úrvacsora idejére leengedték, de az igehirdetés közben újra bámulhattuk az idilli tájat. A gondosan felépített prédikáció alatt precízen, másodpercre pontosan került a kivetítőre az idézett igehely vagy illusztráció, és a gombot nem a prédikátor nyomogatta!

Az egész hely olyan, mint egy templom, egy színház, egy művelődési központ és egy pláza tökéletesen a közönségre szabott ötvözete. Az épület-komplexum alsó részén kávézó és gyorséttermek várják a gyülekezeti tagokat. Aki komolyan érdeklődik a gyülekezet iránt, ingyenebéd keretében kap tájékoztatást. A cél nem a profitszerzés, hanem a praktikum és a közösségi élet elősegítése. Az emberek az istentisztelet után úgyis valamelyik gyorsétterembe mennének ebédelni, miért ne tegyék ezt a gyülekezet falai közt? És ha már ott maradtak, benézhetnek a teremnyi könyvesboltba is, sőt, elmehetnek az imaszobákba, vagy jelentkezhetnek valamelyik szolgálatba. A Willow Creek megszámlálhatatlan szolgálati lehetőséget tartogat a tagok számára. Csak egy példa: aki az autókhoz ért, csatlakozhat azokhoz, akik használt kocsikat javítanak, hogy azokat aztán egyedülálló anyáknak adományozzák. Szociális szolgálatok és a gyülekezeti tagok aktivitása terén a Willow Creek szinte verhetetlen. Mondom, hibátlan a gyülekezet. Vagy legalábbis nagyon annak látszik.

Utolsó vasárnap megint anglikán gyülekezet istentiszteletén vettem részt, de ez teljesen más volt, mint a St. Barnabas episzkopális gyülekezet. Vagyis nem teljesen más, mert a liturgiai öltözet és az imádságoskönyv ugyanaz volt; a hagyományos formákat itt is tiszteletben tartják. A gyülekezet mégis sokkal barátságosabbnak tűnt, ez az istentisztelet kifejezetten felszabadító élmény volt. A helyet látható öröm és szabadság járta át, mely – úgy hiszem – az evangéliumból fakadt. A pásztorok és a diakónus felemelt kezekkel énekelték a dobbal, gitárral, fuvolával kísért kortárs énekeket, az igehirdető dinamikus volt és alapos exegetikai munkát végzett, a dekoráció és a berendezés modern és szellős hatást keltett. Az istentisztelet után beszélgettem a vezető lelkésszel. Mesterkéltség nélkül tudott közvetlen lenni, az öltözete szimbolikáját is úgy magyarázta el, hogy szinte kedvem lett volna belebújni. (Na jó, azért ez túlzás.) A gyülekezet neve reményt sugall: Church of the Resurrection (a Feltámadás Gyülekezete). Az igehirdető egyszerűen csak „Rez”-ként utalt rá.

A Rez enyhén karizmatikus evangéliumi közösség, talán ezer-ezerötszáz taggal. Nem az amerikai episzkopális egyház, hanem az Anglican Church in North America tagja. Akkor váltak ki az episzkopális egyházból, amikor az egyház gyakorló homoszexuális lelkészek felszentelése mellett döntött. Ebben az időben szakadt ki J. I. Packer (sokáig hűséges) kanadai gyülekezete is, sok más észak-amerikai gyülekezettel együtt. Először a ruandai anglikán püspök fennhatósága alá mentek be, majd néhány évvel ezelőtt saját amerikai püspökük és érsekük lett és megalakult az ACNA. A Rez döntése mögött jelentős szerepe volt a szilárd evangéliumi meggyőződésnek, de annak is, hogy kezdettől komoly szolgálatot végeztek a szexuálisan bántalmazott és sérült emberek felé. A gyülekezet vezetői hangsúlyozzák, hogy Jézus a betegekért jött, nem az egészségesekért, de azt is, hogy a betegeket Jézus sem mondta egészségesnek.

A chicagói gyülekezeti palettán rengeteg más szín is van. Vajon áldás vagy átok ez a sokszínűség? Talán mindkettő. A gyülekezetek sokfélesége az Isten sokféle kegyelmének gazdagságát mutatja. Ekkora választék mellett az is természetes, hogy felerősödik a verseny, ami kétségkívül növel egyfajta minőséget is. A gyülekezetek általában nyitottak a vendégek előtt és törekednek arra, hogy megtartsák az embereket. Az új látogatókat szinte minden gyülekezetben valami ajándék várja (több tollat és egy vízespalackot is viszek haza a hátizsákomban). A verseny ugyanakkor a fogyasztói szemléletet erősíti, ami a legjobb szándék ellenére sokszor a valódi lelki minőség rovására megy. Valódi lelki minőség szerintem csak ott található, ahol hűség, elszámoltathatóság, megélt konfliktusok, mély kapcsolatok és gyülekezeti fegyelem is van. Ha könnyű odébbállni, nehéz mélyre ásni. Időnként táplálóbb egy szelet kenyér kolbásszal és szalonnával, akár egy kicsiny szobában is, mint egy svédasztalos büféreggeli a négycsillagos szállodában. Persze, ettől még lenyűgöző, amit itt, Chicagóban látok. Bár az itteni egyház is sérülékeny, szinte felfoghatatlan az a spirituális gazdagság, ami a gyülekezetekben felhalmozódott. Sok-sok evangéliumi munkás két évszázados kemény munkájának a gyümölcse ez. A fogyasztói szemléletet nem akarom átvenni, de azt hiszem, boldog lennék, ha nálunk, Magyarországon tizedennyi (vagy akár csak századennyi) gyümölcse lenne az evangélium hirdetésének.