Amikor 1517. október 31-én Luther Márton kifüggesztette 95 tézisét a wittenbergi vártemplom kapujára, úgy tűnt, egyedül áll az akkori világ leghatalmasabb személyével, a római pápával szemben. 1521. április 18-án a worsmi birodalmi gyűlés előtt még magányosabbnak látszott. Aki akkor ránézett erre a mokány ágostonrendi szerzetesre, ahogy írásaival körülvéve ott állt, másként nem tehetett, könnyedén meglátta benne az Úr szőlősébe csörtető vadkant, ahogyan Leó pápa Exsurge Domine kezdetű bullája nevezte őt. Tényleg, mit akarhatott egy izgága, tenyerestalpas, gyomorbajos csuhás a keresztény világ legitimnek tartott képviselőivel szemben? Nem gyanús az, ha ennyire egyedül van valaki a véleményével? Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?
Nekem is gyanús, ha valaki egyedül képvisel egy véleményt az egész egyházzal szemben. Mindig voltak ilyen önjelölt próféták, jogos velük szemben az óvatosság. De nem zárom ki, hogy akár egyetlen embernek igaza legyen az egész világgal szemben, ha az az egyetlen ember a Szentírás talaján áll, a többiek pedig elfordulnak Isten igéjétől. Volt már hasonló az egyháztörténetben. Szent Jeromos terjesztette el annak idején a mondást: Athanasius contra mundum! Athanasziosz az egész világgal szemben. Az ariánus eretnekség a negyedik század közepére maga mellé állította a császárt, a legbefolyásosabb keresztény vezetőket, akik a császár környezetében voltak, rengeteg püspököt, egész zsinatokat, sőt, egy fura történelmi pillanatban még a római püspököt is. Ebben a helyzetben azt mondani, hogy a lelkiismeretem a Szentírásban megfogalmazott eredeti katolikus hit foglya, meglehetősen nagy bátorságot igényelt. Előfordulhat ilyen helyzet, és ha igaz, hogy lesz még az egyházban egy súlyos aposztázia időszaka, amire mintha Pál is (2Thessz 2,3) és Jézus is (Lk 18,8) utalna, akkor erre majd emlékezzünk.
De Luther idején korántsem volt ilyen rossz a helyzet. Nem arra gondolok, hogy a pápai egyház nem volt annyira romlott, ahogy ő látta, hanem arra, hogy Luther nem volt annyira egyedül, mint ahogyan a szituációt sokszor lefestjük. (Egyébként Athanasziosz sem.) A reformáció egyházi, közösségi mozgalom volt, számos vezetővel és megszámlálhatatlanul sok követővel. Luther kiállása csak a szikra volt, amely meggyújtotta a puskaporos hordót. Jelentéktelen lett volna a kiállása, ha nem lettek volna mögötte hívő tömegek, akik egyként éreztek, egyként gondolkodtak vele. Thüringiából Wormsba vezető útja a beszámolók szerint valóságos diadalút volt, a városok és falvak lakói kitódultak elé, támogatásukról biztosítva őt. Luther tudta, hogy sokan állnak mellette. (Persze olyanok is, akik politikai hasznot reméltek.)
Meg merem kockáztatni, hogy a reformáció a szó igazi értelmében a katholikosz egyház mozgalma volt. Isten népe rázta le magáról a pápaság igáját és vette magára Krisztusét. A kontraszt akkor tényleg ennyire élesnek látszott. Luther nem volt egyedül. Németországban rengetegen olvasták traktátusait, tanításai futótűzként terjedtek, Európa-szerte léptek elő papok, lelkipásztorok, egyetemi tanárok, nemesek és egyszerű parasztok, akik egyetértettek vele. Luther valószínűleg éppen azért nem jutott Husz sorsára, akit száz évvel azelőtt a konstanzi zsinat megégetett, mert hatalmas tömegek és rendkívül befolyásos emberek álltak mögötte. A reformáció nem Luther mozgalma volt. A reformációnak Luther kulcsszereplője volt, de messze nem az egyetlen kulcsszereplője. A reformáció a katolikus egyház evangéliumi kiállása volt a pápaság önkényével és nyilvánvaló hitehagyásával szemben.
Fontos szempont, hogy Luther előtt is voltak evangéliumi mozgalmak (pl. valdensek, lollardok, husziták), amelyek a Szentírás tekintélyéhez és az evangélium üzenetéhez való visszatérést sürgették. Wycliffe lefordította a Bibliát angol nyelvre. Majdnem Lutherrel egyidőben készült el Tyndale az Újszövetség angol fordításával, amelyhez Erasmus görög szövegét használta, csakúgy, mint Luther. Zürichben Zwingli vezetésével független reformációs mozgalom indult, amelynek hatása talán csak Lutheréhez mérhető. Az angol reformátorok közül Hooper Zwingli és Bullinger írásain keresztül lett a reformáció hívévé. Bullinger, Butzer, Oecolampadius, Farel a svájci kantonokban terjesztették az evangéliumi hitet. Bullinger hitvallása a magyarországi reformációra is hatott, Dévai Bíró Mátyás pedig a Luther jobb kezének számító Melanchthonnal volt jó kapcsolatban, mielőtt az evangélium hirdetője lett. Franciaországban Lefèvre d’Étaples jutott arra a következtetésre, hogy a korabeli egyház eltért az ősegyház apostoli alapjaitól, és bár ő maga soha nem lépett ki a római egyházból, hanem azon belül kereste a reformok útját, követői között tudhatjuk Jean Calvint (Kálvin Jánost), aki a reformációnak talán Luthernél is meghatározóbb teológusáva lett. Knox Kálvin mellett vált azzá a reformátorrá, aki Skócia arculatát változtatta meg, Viret – szintén Kálvin mellett – pedig a franciaországi reformációban játszott fontos szerepet. A sort folytathatnám.
A solus Lutherus képe egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A reformáció elsöprő erejű közösségi mozgalom volt, amelyben az egyház a pápaság ellenében reformálta meg önmagát, állította helyre a hit formális elvét, a Szentírás tekintélyét, és materiális elvét, az egyedül hit által, kegyelemből, Krisztusért való üdvösség apostoli evangéliumát. Ami 1517. október 31-én történt, az nem egy arrogáns egyén lázadása volt az egyházzal szemben, hanem éppen az egyház vetett le magáról egy arrogáns egyént, aki huzamosabb ideje Krisztus helytartójának képében pózolva vezette őt egyre messzebb Isten igéjétől és az evangéliumtól. Luther és a többiek Isten népét képviselték, amely a Szentíráshoz visszafordulva a Szentlélek világosságában akarta önmagát megreformálni; Krisztushoz akart tartozni, nem ahhoz, aki helytartójának képzeli magát.
Luther szerepe fontos volt, de a mozgalom minden szempontból nagyobb volt nála. A reformáció egyáltalán nem egy szerzetesről szólt, hanem a végső tekintély és az evangélium kérdéséről. Arról, hogy az egyház elfogadhat-e tekintélyt Isten igéje felett, és megtűrhet-e evangéliumot a Krisztusén kívül. Erre a kérdésre a mai egyház sem kerülheti meg a választ.
„…………………………………………………………………..
Fontos szempont, hogy Luther előtt is voltak evangéliumi mozgalmak (pl…….”
Továbbra is úgy gondolom, nagyszerű lehetőség, ha valakinek kitartó, fárad –
ságos szorgalommal megszerzett munkája gyümölcsét én is élvezhetem. Pl. új
és hasznos információkhoz juthatok. Köszönöm.
Én köszönöm ezeket a kedves, bátorító visszajelzéseket.:)
Kedves Ádám!
Ezt állítod:
„Az ariánus eretnekség a negyedik század közepére maga mellé állította a császárt, a legbefolyásosabb keresztény vezetőket, akik a császár környezetében voltak, rengeteg püspököt, egész zsinatokat, sőt, egy fura történelmi pillanatban még a római püspököt is”
De nem mondod meg, hogy ugyan kire gondolsz…
Ha a római püspök neve érdekel: Liberius volt az, aki 357-ben aláírta a szirmiumi (ariánus) formulákat és elhatárolódott Athanasziosztól.
Szép ünnepet kívánok Ádámnak és minden protestáns olvasónak!
Nem akartam írni eredetileg, de akkor már tegyük hozzá: Liberius szorult helyzetben, és gyávaságból tette amit tett. Kiszabadulva megtagadta .
Amúgy a nem szabad akaratából és nem őszintén aláírt hitvallás nem egyértelműen volt arianus, inkább ambivalens. Az utókor sem tartotta eretneknek, pl Augustinus, aki jól ismerte a sztorit, mégis azt írta : „még soha római püspök nem volt eretnek.” Emberileg pálcát törhetünk Liberius fölött, de az nem mondható, hogy a nézeteit őszintén kifejező hitvallást tett volna.
De ennél szerintem fontosabb, Ádám, hogy bármennyire érthető az ünnepi megemlékezés miatti lendületes retorika, szerintem egy picit túl is lendült.
Addig teljesen egyet lehet érteni, hogy Luther nem állt egyedül, és egy mély válságra adott válasz volt. Ezt nagyon jól alátámasztod. A Reformáció nem egy ” one-man show ” volt.
Viszont szerintem az már kissé költői túlzás, hogy az egész Egyház állt szemben a pápával. A katolicizmus / ellenreformáció ugyanúgy nem volt egy one-man show. Azt is hatalmas tömegek támogatták- akár a Reformáció ellenében is , az ír, francia, székely parasztok tömegeitől mondjuk angol nemesekig vagy Erasmusig.
Móricz Zsigmond aki református volt neveletetése szerint, sokáig Szegeden volt újságíró. Ott tanulta meg, amit aztán az „Erdély ” trilógiába bele is írt: a katolikus egyház is sokak szívügye volt, és volt népi és értelmiségi támogatása annak is.
De természetesen nem kívánnám Luther és a Reformáció jelentős voltát tagadni. De sem akkor, sem ma nem lett mindenki a híve.
( Ráadásul van valami igazság abban, amit Ratzinger mondott: a mai kor nyugati átlagemberét éppen olyan kevéssé érdekli, mit mondott a megigazulás kapcsán Luther, mint hogy mit mondott erre Trident. Maga a megigazulás sem érdekli. Ha valaki tényleg Luthert akarja utánozni, akkor a ma nyugati embere számára releváns dolgot kell mondania. Bevallom, nekem fogalmam sincs, mi lenne az, de valószínűleg létezik.
Más civilizációk még talán érdeklődnek az európai XVI század teológiai vitái iránt, nálunk már ez az egész egy kisebbség kisebbségének intellektuális rágógumija. Sok elkötelezett mélyen hívő protestánsnak fogalma sincs arról, hogy ő állítólag a tulajdonított igazság híve lenne- igazán azt sem tudja, az micsoda . Meg unja is a egész témát. De ez nem a Reformáció csődje, hanem ilyen a korszellem. A MEKDSZ 2000 utáni generációban már nem volt pl protestáns – katolikus hitvita, mert nem volt számukra érdekes. Az előző generációban még volt. )
Cypriánus,
akár meggyőződésből, akár kényszerből írta alá Liberius a niceiai hitvallást megcsonkító formulákat és határolódott el az ariánusok elleni harc ikonikus alakjától, Athanasziosztól, az esete arra mutat rá, hogy aki abban az időben a hivatalos egyház álláspontját akarta hűségesen követni, az eretnekké vált. Ha a zsinatok is és a pápa is ariánus (vagy szemi-ariánus) állásponton van, akkor vagy szembekerülök velük, és a lelkiismeretem az Isten igéjének a foglya (mint Athanaszioszé), vagy engedelmeskedem az egyházi tekintélyeknek és eretnek leszek. Honorius pápát az egyház hivatalosan is elítélte eretnekség terjesztéséért, és egymást követő zsinatok az ítéletet megerősítették. Te is tudod, hogy ma sok katolikus hasonlótól fél Ferenc pápa kapcsán (l. filiális korrekció).
Abban viszont igazat adok neked, hogy a reformáció évszázadában tömegek támogatták a pápát is, ezért nem lehet azt mondani, hogy az egész egyház Luther mellett lett volna. Én is csak annyit akartam állítani, hogy Luther mögött egyházi mozgalom hömpölygött, nem volt egyedül, és aki akkoriban igazán ismerte Krisztust és az evangéliumot, az valószínűleg nem Tetzel és az őt felhatalmazó és védelmező pápa mellé állt, ahogy sok katolikus hívő is ma már Luthernek ad igazat. Ettől függetlenül számomra is nyilvánvaló, hogy nem az egész egyház (a szó legigazabb értelmében sem) állt a reformáció oldalán.
Abban is egyetértek veled, hogy a protestáns-katolikus vita a fiatalabb generációkban érdektelenné vált. Hogy ez jó-e vagy rossz-e, arról vitatkozhatunk. Szerintem az jó, ha a két táborban egymás szándékainak megértése nőtt, az rossz, ha az érdektelenség az igazsággal szembeni közönyből fakad.
„A közös nyilatkozat örömmel emlékezik arra, hogy „a megigazulásról szóló, 1999-ben aláírt közös katolikus-lutheránus nyilatkozatot 2006-ban elfogadta a Metodista Világtanács, ebben az évben pedig a Református Egyházak Világszövetsége társult hozzá. Ma viszont a westminsteri apátságban tartott ünnepi szertaráson aláírta az anglikán közösség is. Ez a közös alap lehetővé teszi, hogy a lelki egyetértés és közös tanúságtétel mind szorosabb kötelékét építsük ki”. Elégedettséggel veszi számba a nyilatkozat a közös ima és istentisztelet sokféle kezdeményezését szerte a világon. Végül leszögezi: „Isten segítségével és az imádság szellemében próbálják megkülönböztetni az egyház, az Eucharisztia és a papi szolgálat értelmezését és közös igyekezettel próbálják elérni a lényegi egységet, legyőzve a még meglévő és elválasztó különbözőségeket”. ”
http://hu.radiovaticana.va/news/2017/10/31/katolikus-luther%C3%A1nus_k%C3%B6z%C3%B6s_nyilatkozat/1346201
Lacibá,
a közös nyilatkozatot aláíró szervezetek jelentősek, az állásfoglalásuknak súlya van. Azt viszont érdemes azért tudni, hogy ezek a szervezetek más területeken is feladták már a hitvallásos identitásukat, és vagy nyíltan támogatják a homoszexuális kapcsolatokat, vagy megtűrik tagjaik között azokat a felekezeteket, amelyek gyakorló LMBT lelkészeket felszentelnek. Az lenne igazán érdekes, ha olyan csoportok írnák alá a közös nyilatkozatot, amelyek komolyan veszik a reformátori teológiát. A közös nyilatkozat teológiai szempontból Merániai János hirhedt királynős mondatához hasonlít (a királynőt megölni nem kell félnetek stb.), teológiai gumiszöveg, amely a lényegi kérdéseket megkerüli, egyházpolitikai szempontból viszont mind a Vatikánnak, mind a fogyatkozó létszámú liberális protestáns felekezeteknek nagyon hasznos. Egyszer lehet, hogy külön cikkben, részletesen leírom, mi a bajom a közös nyilatkozat szövegével.
Szia Ádám!
Látom, a teológiailag problémás 4 halott pápából már előkerült kettő, plusz a problémás élő…:)
Természetesen igaz : egy pápa sem taníthat akármit, és nem mehet szembe a korábbi konszenzussal. Sőt, ha ezt teszi, a hívő népnek joga és kötelessége szembe szállni vele, vitatkozni.
Most viszont nincs időm kifejteni, de e kettő római püspök esetén bátran merem mondani : egyik sem volt igaz eretnek. Liberius nem is szerepelt sehol eretneknek nyilvánítva, ezt csak a protestáns hitvédők és liberális katolikusok modern állítása. Nem vonom kétségbe, Atanáznak milyen rosszul esett Liberius gyáva árulása, pont a küzdelem mélypontja idején. De az ő feltételezett jogos haragját ne keverjük össze azzal, hogy Liberius eretnek volt e . Egy egyszerű adásvételi szerződés is érvénytelen, ha kényszer alatt született. Sem a kortársak sem az utókor nem szemi- arianusnak látta Liberiust, hanem az ortodoxia katonájának, igaz egy fontos pillanatban gyáva katonája volt.
Szerencsétlen Honorius pedig egy jóságos és kegyes püspök volt, aki köztiszteletben halt meg. A halála után 40 évvel szerintem eléggé meghurcolták a nevét, pedig nem is volt eretnek. Ezt II. Leó és az egész egy / két akarat témakör talán legkiválóbb szakértője, Hitvalló Maximosz is így látta. Honorius levelét olvasva egyszerűen nem hihető, hogy tagadta volna Krisztus emberi akaratát. Csak nem volt erőssége a precíz görög terminológia. De a bukás előtti Ádám motívum kizárja a valódi eretnek nézet lehetőségét, amit Maximosz is leszögez.
Emberileg meg nekem szimpatikus és érthető, hogy Honorius beleunt a keleti egyház túlzó és fanatikus belső vitáiba, ami sokszor nyelvtani kérdéseken rugózás és főként az etno-regionális és politikai ellentétek bizarr keveréke volt.
De ez hosszabb és bonyolultabb, ha lesz időm folytatom, valamikor.
Cypriánus,
aki az egyháznak akarja feltétel nélkül alárendelni magát, az veled és Maximosszal értsen egyet, hogy Honorius pápa nem volt eretnek, vagy a 680-as konstantinápolyi zsinattal, amely elítélte őt eretnekség vádjával? Aki Liberius „gyengesége” idején élt, az Athanasziosszal kellett, hogy tartson vagy a pápával? Ma Ferencet kövesse az, aki az egyháznak akar engedelmeskedni, és az Amoris Laetitia fényében áldoztassa az elvált hívőket, vagy azokkal, akik szerint ez ellentmond a kánonjognak és a katolikus egyház kétezer éves tanításának? Érted a kérdésem? Ha valóban csak négy ilyen eset lenne a katolicizmus történetében, a kérdés akkor is megválaszolásra várna. Protestánsként természetesen sokkal nagyobb problémahalmaznak látom a katolicizmuson belüli ellentmondásokat, és Lutherrel értek egyet, aki azt mondta, hogy a zsinatok is tévednek, a pápák is tévednek, ezért a lelkiismeretem az Isten igéjének a foglya.
Szia Ádám!
Értem, hogy mire akarsz kilyukadni, de ezek a példák nem biztos hogy mind ugyanazt mutatják be. Pl az általad idézett zsinat kapcsán az akkori római püspök azt mondta, Honoriust joggal ítélik el hanyagság miatt, de nem volt eretnek. ( a nyugati egyházi jog és a keleti felfogás itt szétvállik.)
Atanáz korában is ismert volt, hogy Liberius száműzött lett az orthodox nézetei miatt, így a kvázi fogoly püspök ennek ellenkezőjét állító nyilatkozata elég kétes és vitatható volt. Az Amoris Laetitia ambivalens magyarázata pedig nyugodtan támadható. Az egyházi tekintély magában foglalja az elődöket is.
A protestánsok viszont lényegében saját maguk zsinatai és pápái. Legalábbis kifelé eléggé ez jön le.
Cypriánus,
a protestánsok nem tartják sem magukat, sem az írásértelmezésüket tévedhetetlennek. Isten igéjéhez szeretnénk igazodni, és ha valaki abból bennünket jobbra tanít, engedni szeretnénk neki. Persze a gyakorlatban mi is lehetünk makacsok, büszkék, tudatlanok, arrogánsak és javíthatatlanok. De ez a magatartás ellentmond annak, amit az igazságról vallunk (sola Scriptura), viszont nem mond ellent annak, amit önmagunkról a Szentírás alapján vallunk (ecclesia semper reformari debet).
Olvasom: „Szembeszállhat egyetlen ember az egész egyházzal úgy, hogy igaza legyen? Nem a solus Lutherus ijesztő arroganciája keretezi az összes többi solát, amit eddig megnéztünk?”
Vagyis szeretnének olyan választ, képet alkotni, hogy Luther tévedhetetlen, hogy ezzel lekezeljen a pápaságot? Majd a pápaság helyes értelmezései ellenében már nyűgnek érzi a pápaságot, innentől kezdve már a pápaság igájának tartja az egyház működését, tehát le kell rázni a pápaság igáját, aztán csodálkoznak, hogy követői közül milyen sokan lerázzák majd a Luther igáját és vég nélkül egymást lerázzák. Így keletkezik a protestáns felekezetek sokasága, kész káosz, egyenes út vezet az orwelli birodalom felé.
Olvasom: „A solus Lutherus képe egyáltalán nem felel meg a valóságnak. A reformáció elsöprő erejű közösségi mozgalom volt, amelyben az egyház a pápaság ellenében reformálta meg önmagát, állította helyre a hit formális elvét, a Szentírás tekintélyét, és materiális elvét, az egyedül hit által, kegyelemből, Krisztusért való üdvösség apostoli evangéliumát. ”
Valójában nem volt egyedül, hanem szász fejedelmek bujtogatták őt, mert nekik jókor jöhetnek gazdasági függetlenségük és új birodalom kiépítése és majd eljutottak a III. német birodalom rémálmáig.
Ugyanakkor nem történt meg a reformálás, mégis reformációnak kikiáltottak, éppen hatalomtechnikai fogás végett, hogy elszakadjanak a pápaságtól. Hiszen számos katolikus szerzetesrendek számtalan gondolatában is megjelent a Luther gondolatai, szóval semmi újat nem hozott.
Ráadásul minden gyakorló katolikus úgy gondolkodik, kétezer éve, hogy Krisztushoz tartoznak, és a pápaság egy olyan szervezet, amelynek vezetnie kell a közösséget, vagyis hamis vád a pápaság igája.
Olvasom: „Ami 1517. október 31-én történt, az nem egy arrogáns egyén lázadása volt az egyházzal szemben, hanem éppen az egyház vetett le magáról egy arrogáns egyént, aki huzamosabb ideje Krisztus helytartójának képében pózolva vezette őt egyre messzebb Isten igéjétől és az evangéliumtól.”
Le kell szögezni, hogy ez nem más, mint mítosz teremtés, ill. -gyártás szászfejedelmek jóvoltából, vagyis ez nem történt meg. Akkor világi hatalmasságok megkísértették őt, hasonlóan Jézus harmadik kísértéséhez és gyarló lett.
Olvasom: „Luther és a többiek Isten népét képviselték, amely a Szentíráshoz visszafordulva a Szentlélek világosságában akarta önmagát megreformálni; Krisztushoz akart tartozni, nem ahhoz, aki helytartójának képzeli magát.”
Mi alapján egyik napról másik napra képviselte az Isten népét?
Olvasom: „A reformáció egyáltalán nem egy szerzetesről szólt, hanem a végső tekintély és az evangélium kérdéséről. Arról, hogy az egyház elfogadhat-e tekintélyt Isten igéje felett, és megtűrhet-e evangéliumot a Krisztusén kívül.”
Erre mit tettek? Egy újabb egyházat hoztak létre, amely végső tekintélyt akar birtokolni a pápaság helyett, amivel vádolták a katolikus egyházat.
Olvasom: „Erre a kérdésre a mai egyház sem kerülheti meg a választ.”
Valóban, ráfér a protestáns egyházakra, hogy világi hatalmasságok érdekében érdemes-e protestálni, persze a reformáció néven. Hogy különféle felekezetek vezetőinek tetszései szerint igehirdetéseknek megfelelően saját szakállukra alakíthassák a Isten népét. Ez lenne a helyén való? Nem csoda, hogy eljutottak az „Isten halott” felkiáltásáig, hiszen Luther hátrább lépett az Oltáriszentségtől, nem pedig a pápaságtól és szem elől eltévesztették és -ik az Istent.
Végül az sem csoda, hogy Luther halálos ágyán gyóntató papot hívott és megbánta az eddigi cselekedetét. Körülötte állók pedig kinevették őt.
Kedves égő csipkebokor,
a leírt gondolataid és a valóság között több ponton széles, áthidalhatatlan szakadékot látok.