A megváltó arcú társ: a kegyelem
Áprily Lajos, erdélyi református költő írja Kálvin, 1535 című versében: „S két szót kiált a bibliás magasság / hogy megkondul belé a végtelen: / Eleve-elrendeltetés az egyik, / s megváltó arcú társa: kegyelem.” Erről a kegyelemről, vagy ennek valamely homályos, emberi leképeződéséről vitatkozunk hetek óta a magyar társadalom formális és informális fórumain, olykor higgadtan, máskor hevesen, néha érvekkel, máskor érzelmekkel. A bicskei pedofilügyben közvetve érintett embertársunknak adott elnöki kegyelem páratlanul mélyen hasított az életünkbe, az országunkba, egyházainkba, barátságainkba, testvéri kapcsolatainkba, és a szóról most minden eszünkbe jut, csak a megváltó arc nem.
Nem kért bocsánatot az áldozatoktól?
Újra és újra azt olvasom (cikkekben, posztokban, és itt meg a facebookon kommentekben is), hogy Balog Zoltán nem kért bocsánatot a gyermekbántalmazás áldozataitól. Nem vagyok a prókátora, a református egyház vezetési kérdéseibe sem dolgom beleszólni, meghallottam azok hangját is, akikben sok sérelem gyűlt fel az elmúlt évek feszültségei és konkrétan a püspökválasztás körülményei kapcsán, de nagyon zavar, hogy a nyilvánosságban megint egy igaztalan vád tapadt meg, amit ráadásul most egészen könnyű megcáfolni. Ezt még szeretném tisztába tenni, részben mert fáraszt, hogy újra és újra meg kell keresnem és be kell idéznem az idevágó mondatot, részben mert ennek okán valami másra is ráirányíthatom a figyelmet.
Az elmúlt hetek néhány tanulsága
A kegyelmi kérvény körüli drámának még nincs vége, erjedő következményei hosszú ideig velünk maradnak az egyházban, de a zeniten azt hiszem, már túl vagyunk, és néhány tanulságot leszűrhetünk az elmúlt hetek vitáiból. Sokan, sokfélét gondoltunk, a véleményemet én sem hallgattam el, sőt, időnként az érzéseimet sem. Ahhoz még túl korán van, hogy megfelelően rálássunk a történtekre, ezért a mostani gondolataim sem végső összegzések, csak egyfajta pillanatfelvétel. Ahhoz viszont szerintem eleget láttunk már, hogy őszintén, kritikusan belenézzünk az események tükrébe.
S. Kierkegaard: Félelem és reszketés
A Tűzfal podcast huszonhatodik részében a hit mozzanatát járjuk körbe, mégpedig abban a történetben, amikor Ábrahám kész feláldozni a fiát, Izsákot. A beszélgetéshez az ismert dán filozófus ikonikus könyvét hívjuk segítségül. Azt hiszem, az egyik legnehezebb beszélgetésünk volt eddig, nagyon mély és szinte megválaszolhatatlan, ugyanakkor a hit misztériumának szívét érintő kérdések kerültek szóba. Az epizódot megnézhetitek a Tűzfal YouTube csatornáján vagy meghallgathatjátok Spotify-on is.
Je suis református
Tegnap tömegek hallgatták Azahriah intelmeit, de az igazán fontos dolog egy szürke, öltönyös közegben történt. Balog Zoltán katartikus lemondása. Nem maga a lemondása volt a katarzis, hanem az, ahogyan lemondott. Isten embereként. Meghalt egy politikus és feltámadt egy lelki vezető. Nem, nem úgy. Nem átvedlett vagy átöltözött, nem átmentette a hatalmát. Nem ezt láttam. Nem egy hiúságában sértett ember szemfényvesztő mutatványa zajlott. Az történt, hogy egy megtörtségében, bűnbánatában földig hajolt ember igazi püspökké válva végre utat mutatott a szintén megalázott református népnek. Úgy mutatott utat, hogy rámutatott önmagában a bűnre. A bűn nem a kegyelmi kérvény támogatása volt, hiszen egy ártatlannak vélt embernek kért kegyelmet, hanem az, amit alázattal elismert, hogy az Isten harcát sokszor nem lelki, hanem testi eszközökkel akarta vívni. Politikusként, emberi erővel, nem az Isten embereként, lelki fegyverekkel. És lássuk be, sokan ezért is választották püspökké. Balog Zoltán lemondó beszéde őszinte volt, egyenes, sem önmagát, sem a bűnt nem kímélő, és mégis olyan, amelyben a kegyelem és az igazság útja rajzolódott ki. Az egyetlen út, amelyen járni lehet.
Nem hitvallásos, hanem politikai helyzet van
Ablonczy Bálint facebook bejegyzésében reformátusként azt írja: hitvallásos helyzet van. „Meg kell tehát szólalni mindenkinek, aki ezt az alapigazságot elfogadja, miután tegnap egy egyházi ad-hoc testület Balog Zoltán püspököt, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának lelkészi elnökét szimpátiaszavazáson támogatásáról biztosította. Mindezt azután, hogy Magyarország második legnépesebb egyházának vezetője megerősítette a sajtó korábbi értesüléseit: elnöki kegyelemre ajánlotta K. Endrét, akit a független magyar bíróság jogerősen, mindhárom fokon elítélt a bicskei pedofilperben bűnsegédletért.” A posztot ezrével lájkolták és osztották meg, ami azt mutatja, hogy nagyon sokak belső érzéseivel találkozik. A dolog sürgetését és nyomasztását én is érzékelem, ezért szeretném néhány gondolatomat megosztani.
Kegyelem és népítélet – de mi az igazság?
Az egész országot szíven ütötte az a kegyelmi ügy, amelynek következményeként Novák Katalin köztársasági elnök végül lemondott. Magával a politikai üggyel kapcsolatban csak annyit hadd jegyezzek meg, hogy a politikában kevés méltatlanabb és igazságtalanabb dolgot láttam annál, mint hogy pont Novák Katalinra csavarodott hínárként egy ilyen ügy, és éppen őt húzta a mélybe, akinek az egész karaktere és politikai tevékenysége ellentétes a gyermekek bántalmazásával vagy annak takargatásával. Egyszerűen nem hihető, hogy éppen ő akarna asszisztálni pedofíliához, ehhez a valóban undorító és súlyos bűnhöz. Valami mélyen hazug és elméretezett ebben a történetben akkor is, ha hibázott. Az, hogy a New York Times aztán úgy keretezte az ügyet, hogy a magyar köztársasági elnök a keresztény családmodell híveként valami „szexbotrányba” bukott bele, különösen kiábrándító annak, aki szereti az igazságot.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK