Néhány hónapja meghallgattam egy pódiumbeszélgetést, ahol egy ismert, ellenzéki érzelmű keresztény értelmiségi azt mondta: „Nem tudunk a politikumról szabadon beszélni, mert a politika kitartottjai vagyunk.” Bár a kegyelmi ügy sajátos fénytörésbe helyezte a mondatot, és én magam is fontosnak tartom az egyház politikától való függetlenségét, saját szuverén küldetésének őrzését, sőt, kifejezetten küzdök a túlzott közelség ellen (főképp pont a prófétai szabadság érdekében), a fenti mondattól annak igazságtartalma ellenére befeszültem és felállt a hátamon a szőr. Az illető értelmiségi (akinek a személye most lényegtelen, de akit egyébként tisztelek) valószínűleg nem magára értette a többes számot, hanem más keresztényekre (vagy keresztyénekre), vagyis a többes szám inkább csak retorikai eszköz volt. Viszont éppen ez a furcsa kiterjesztés piszkálta meg az igazságérzetemet, és bár egyet is érthettem volna vele, nem tudtam mit kezdeni az állítással, csendben inkább ezt a cikket kezdtem fogalmazni magamban.
Egyszerűen azért nem tudtam mit kezdeni az állítással, mert nem ez a saját tapasztalatom, sőt, valójában éppen az ellenkezőjét tapasztalom. A nyilvános térben én leginkább azért nem tudok a politikumról szabadon beszélni, mert nyomban az a vád ér, hogy… nos igen, hogy a politika kitartottja vagyok. Annak ellenére ér ez a vád, hogy semmilyen szinten nem vagyok az. Sőt. Egyházi státuszától megfosztott, egyszerűségre törekvő felekezethez tartozom, nincs semmilyen kötődésem semmilyen párthoz, sem a kormányhoz, ha kellett, konfrontálódtam is vele, védtem mind a hírnevünket, mind a függetlenségünket, állami tévés beszélgetőműsorokra is többször mondtam nemet, mint igent. Nem kell mindenkinek ezt az utat járnia, de ez a fajta függetlenség az én utam.
Evangéliumi keresztény vagyok, elsősorban az ige szolgája, verbum Dei minister. Keresztényként figyelem a világot, bibliai nézőpontból keresem a megoldást bonyolult képletekre, a kultúra részeként a politikumról is megértésre törekvő hívőként (fides quaerens intellectum, amiben a fides nem egy pártra utal) gondolkodom. A politikai cselekvés harmadlagos, negyedleges a világképemben. Nem lényegtelen, de a világnézetek és kultúrák, no meg az isteni gondviselés leképeződésének tartom, nem sokkal többnek annál, ami a hullámnak a taraj vagy a nyílnak a hegy. Vannak történelemformáló egyéniségek, akik képesek hatást gyakorolni kulturális trendekre, de szerintem ők is a koruk küzdelmeit vívják. Politics is downstream from culture (a politika a kultúrától folyásirányban lefele van). Amikor az evangélium és a kultúra kapcsolatát vizsgálom, elsősorban nem a politikai küzdőtérre figyelek, hanem a tágabb kulturális összefüggésekre. Viszont amint a politikumot is érintem, vagy csak olyan közel kerülök hozzá, hogy áthallások keletkezzenek, azonnal felemelt mutatóujjak erdeje lepi el az oldalamat, és abszurd vádak alól kell tisztáznom magamat, például hogy a politika kitartottja vagyok.
Pedig ami engem igazán érdekel, az nem a Momentum vagy az LMP, hanem Michel Foucault és Judith Butler, nem NoÁr vagy Pankotai Lili percnyi tündöklése, hanem Nietzsche és a nihilizmus korának elhúzódó kétségbeesése, nem az MSZP és a DK, vagy a lengyel Nowa Lewica, hanem Karl Marx és Antonio Gramsci, nem Jámbor András vagy Gulyás Márton, hanem a marxizmus múltja és a kulturális marxizmus jelene, nem az újbaloldal pártjai, hanem az eszméi, nem Mérő Vera vagy Antoni Rita aktivizmusa, hanem a radikális feminizmus lélektana, nem Puzsér és FAM sörszagú jeremiádái, hanem a nárcizmus és a cinizmus, meg hogy ez miért jelenthet vonzerőt némely keresztényekre, nem Pottyondy Edina, hanem a szarkasztikus egzisztencia, nem Bayer Zsolt embertelenül trágár kirohanásai, hanem a romantikus eszmény, amibe viszont következetlenül, hiteltelenül, de gyönyörű szavakkal kapaszkodik, nem Ungváry Krisztián aktuális, leleplező dörgedelme, hanem hogy mi ösztönözheti, nem Márki-Zay Péter vagy Magyar Péter, hanem a messiásváró magyar lélek, nem a magyar pártszerkezet, hanem a magyar történelem, nem a korrupció, hanem hogy miért nem dönt el választásokat, nem a megafonos vagy épp „független-objektív” propaganda, hanem amit megszólít, nem a közvéleménykutatások, hanem a néplélek, a magyar nemzet zsigeri és tanult ösztönei. Azé a nemzetéi, amelyet szeretek, amellyel azonosulok, és amelynek megtéréséért Jézus követőjeként tenni akarok.
Ugyanígy, nem az Európai Unió rozoga projektje izgat, meg hogy az úgynevezett „értékeit” ki hogyan képviseli, hanem hogy miből áll össze valójában az az erkölcsi piedesztál, amit önmagának ácsolt, miért mászhat föl rajta könnyedén sok millió muzulmán, és miért csúszhat le róla a mélybe a múlt Európája. Nem is a brit konzervatívok vergődése érdekel, hanem T. S. Eliot és Roger Scruton elvetett bölcsessége, nem a konzervatív politika, hanem a konzervatív ellenkultúra, nem feltétlenül az MCC, az UnHerd vagy a Daily Wire, inkább Yoram Hazony, Rod Dreher és Jordan Peterson, nem a rajtuk élcelődő 444 szerkesztői gyakorlata, hanem az oldal világnézete (és hogy miért népszerűsíti paradox módon Byung-Chul Han zseniális könyveit), nem az úgynevezett „jogállamiság”, hanem a mögötte meghúzódó progresszív jogfilozófia, nem az LMBTQ-lobbi, hanem az LMBTQ-ideológia, nem Orbán Viktor személye, hanem a nyugati fősodorba ékelődő paradox népszerűsége, nem a pártpolitika, hanem a globalizációkritika, nem a politikai szekértáborok, hanem az eszmék összeütközése, nem általában a Nyugat hanyatlása, hanem a kereszténységgel való fatális szembefordulása.
De mit csináljak, ha az engem érdeklő témák olykor mélyen beleérnek a politikumba? És mit tegyek, ha a világlátásom természetes módon inkább rímel egy keresztény civilizációs megoldásokat preferáló társadalompolitikai stratégiára, annak minden tökéletlenségével és ellentmondásosságával, sőt, bűneivel és gyakori farizeizmusával együtt is, mint egy azzal homlokegyenest ellentétesre, amelyet ráadásul ugyanúgy terhelnek ellentmondások, bűnök és farizeusi képmutatás, no meg a hitemmel szembeni gyűlölet is?
Legtöbbször hallgatok. Őszintén szólva sokkal fontosabb számomra az evangélium halált is legyőző ügye, és fontosabbak a keresztény testvéreim, meg a többi embertársam annál, hogy a politikáról vitatkozzak velük, a kommentfelületeket ellepő trollokkal meg egyáltalán nem akarok csatázni, tökéletesen felesleges szóharc, amitől Pál apostol is óvott. Konkrét politikai kérdésekről ezért nem szoktam írni (az ilyen témájú cikkem mint a fehér holló), a fent említett okból nem tudok azokról szabadon beszélni akkor sem, amikor egyébként volna megosztandó gondolatom. Talán jobb is így, egyértelműbbé teszi a fókuszomat, ami amúgy sem a politika, hanem a teológia, a spiritualitás és a kultúra. Nem a politikától várok alapvető válaszokat, és nem is a politikában látom az alapvető problémákat. A politika számomra is downstream from culture, a kultúra pedig downstream from worldview. Teológusként még azt is megkockáztatom, hogy valójában minden mögött végül teológia van. Everything is downstream from theology.
Csak azt akarom mondani, hogy az én személyes tapasztalatom ez a fajta öncenzúra, és a környezetemben még sokaké, akik az idő nagy részében hallgatásba burkolóznak. A valóság mifelénk az urnák csendes, titkos magányában szokta megmutatni, hogy a hallgatásnak sokféle oka lehet, nem csak a kitartottság. Néha az éktelen hangzavar és a kommentfalakra fröccsenő és mindent szétmaró gúny miatt nem tudunk a politikumról beszélni. És hogy miért akartam most ezt elmondani? Talán mert régóta bántják az igazságérzetemet a fentihez hasonló, önigazoló buborékban született, megbélyegző mondatok. A valóság sokkal-sokkal összetettebb.
„Az ember, ha nagyon nagy a mondanivalója, önkénytelenül szerény lesz. Különös lámpaláz fogja el, nem a közönség, hanem önnönmaga előtt; önmagának közönségévé és színészévé válik, s örül, ha támaszkodhatik valamire, mint a színész a súgóra.”
(Babits Mihály: Az írástudók árulása)
Csak így tovább! 😉
Máté 5:37 Hanem a beszédetek legyen: igen igen, nem nem; és ami ezen túlmegy, a Gonosztól van.
Máté 12:36-37 Azt mondom nektek: minden hiábavaló szóért, amit csak kimondanak az emberek, számot fognak adni az ítélet napján. Mert szavaid alapján nyilvánítanak majd igaznak, és szavaid alapján ítélnek majd el.
Péld 10:19 A sok beszédben nem marad el a vétek; viszont megtartóztatja száját az előrelátó.
Ézs 53:7 Miközben gyötörték, alázatos maradt, még a száját sem nyitotta ki, akár a bárány, ha levágásra viszik, vagy mint az anyajuh, amelyik nyírói előtt néma marad, ő sem nyitotta ki száját.
Ján 10:27-29 az én juhaim hallgatnak a hangomra, én is ismerem őket, és követnek engem, én pedig örök életet adok nekik, és soha, semmiképpen nem fognak elveszni, és senki nem fogja kiragadni őket a kezemből- Atyám, aki nekem adta őket, mindenkinél nagyobb, és senki sem képes kiragadni őket az Atyám kezéből.
Aki nem e világból való, az tudja és érti, hogy mely hang vagy szó az, amire figyelnie kell és követnie kell. A világ zaja és hangja nem tartozik a Krisztushoz, akinek pedig van füle, hallja, mit mond vagy szól a Szellem (a kihívottak gyülekezetének/ekklézsiának)!
Kedves Ádám!
Szerintem az Ön által említett értelmiséginek a társadalmi szerepet is vállaló egyházak tekintetében fájdalom, de tökéletesen igaza van. Még a leginkább „ellenzékinek” elkönyvelt jezsuiták is rá vannak utalva az állami apanázsra. Az egyik véglet a csúcsminiszterséget vállaló, és ebből adódóan rengeteg pénzt, ingatlant kijáró Balog püspök egyháza, a másik az eszement bosszúhadjárat áldozatává váló Iványi Gábor egyháza. És, mivel ez nagyon jó így a hatalomnak, nem reménykedem változásban.
Több keresztyén listának, online csoportnak is tagja vagyok, és sajnos előbb vagy utóbb, de mindegyik „letiltotta”, de legalábbis öncenzúrát kért a politikai témák kapcsán. És nem a trollok vagy a mindent szétmaró gúny miatt. Hanem, mert ebben az országban élünk, és nagy bánatomra, mi, hívők is ennek a kultúrának vagyunk a gyermekei. Sok hívőnek vannak ötletei, miképpen mehetne ez másképp, ám a valóság sajnos nagyobb úr.
Kedves János,
én sem azt mondtam, hogy nincs igaza, hanem azt, hogy nekem gyökeresen ellentétes a tapasztalatom, és a valóság összetettebb. A valóságot sokszor a látszatok délibábjai váltják fel a közéleti, és különösen a közösségimédiás hangzavarban. Szerintem az általad említett két végletet is inkább az önigazoló buborékok hangzavara képezte. Akkor is, ha mondom, van igazság a cikkindító felvetésben is.
Kedves Ádám!
Félek, nem csak önigazoló buborék. Ha ugyanis igaz, miszerint a miniszterelnök úr „rábízta” Balog püspökre „hogyan dönt a saját jövőjéről” – márpedig eddig ezt hivatalos egyházi körökből eddig nem cáfolták -, akkor azt nehéz nem egyfajta cezaropapizmusként értelmezni. De tény, nem népegyházi körökben más a helyzet a politikai kitartottság terén.
A magam részéről látok egy mélyebb problémát az egész kitartottság téma mögött: a spiritualitás, de akár a misszió vagy apologetika is mérhetetlenül alul van értékelve. Egyebek mellett sok gyülekezet költségvetésében de az adományolban is.
Részben ennek az eredménye az is, hogy az állami „kitartottság” ennyire lehengerlő, az átvett állami feladatok: oktatás — hittanórát is ideértve, kórházak — ennyire egyoldalúan nyom a latba. Helyenként egészen az az érzése az embernek, nem a gyülekezetnek van egyházi iskolája, hanem az iskolának van gyülekezete…
A szomorú az, hogy olyan stratégiát sem látok sokat, hogy az épp elérhető külső forrást próbálnánk az egyházszervezetek hosszú távú növekedését és önállóságunkat is előremozdító módon felhasználni, összekötni vele.
Sok oka lehet annak, hogy hivatalos egyházi körökből nem cáfolták, viszont abban enélkül is biztos vagyok, hogy a református egyházban nem Orbán Viktor dönti el, hogy ki legyen vagy maradjon a püspök.
Kedves Ádám!
Sok oka lehet, én inkább a „hallgatás, beleegyezést” látom mögé. Sőt, ellentétben a korábbi, ellenjelölt nélküli, „népfrontos” jellegű püspökválasztásokkal, Balog püspök „csak” 2/3-ot kapott, ami indirekt módon szintén a politikai kitartottságot támasztja alá. A nem rá leadott protestszavazatok miatt.
Ádám, ez gyönyörű volt mint a sütőasszonyok éneke a pataknál az ostrom előtt az Egri Csillagokban …
Benchmark, ott a pont , nagyon ül az idézet.
Nagyon felület nem maradt, ahol a kekecek megkapaszkodhatnak.
Kedves Kovács János! Az egyházfinanszírozásról annyit, hogy Romániában, Szlovákiában állami fizetést kapnak a lelkészek. Németországban a munkavállalásnál nyilatkozni kell, hogy melyik egyházhoz tartozik az illető, és odairányítanak az adójából bizonyos százalékot. Franciaországban az állam tatarozza a templomokat. Sokféle megoldás van tehát az unión belül is. Emlékeim szerint az előző püspökválasztásnál is hasonló arány volt Szabó és Balla között.
Kedves Anna!
Az Ön által említett példák automatizmusok, melyek az adott politikai hatalomtól függetlenül is járnak. Nálunk nem automatizmus van, hanem inkább főkegyúri helyzet, ami nagyon jó az adott hatalomnak, mert így tudja befolyását fenntartani. Még a leginkább kormánypárti ismerőseim is jobban örülnének, ha fix vagyona vagy bevételei lennének az egyházaknak, mert az garantálhatná a függetlenséget, és nem kellene a „megvették őket kilóra” vád ellen védekezniük.
Valaki egyszer azt mondta ugye: „Ha ketten vagy hárman összejönnek az én nevemben…ott vagyok közöttük”. Nem olyan régen egy katolikus konferencián egy teljes magányban élő remete azt mondta a szekularizációval kapcsolatban: „elég ha egy szent tanúságot tesz Istenről…”. Nem így gondolkoznak az intézményes infrastruktúrára, és állami támogatásra ácsingózó magyar egyházak… Örülök, hogy távol bírod, távol akarod tartani magad a politikai kereszténységtől…és hogy a napi politikai és közbeszéd zűrzavara helyett a mélyebb eszmei, világnézeti kérdések kötnek le.
Népegyházhoz tartozom, evangélikus vagyok. Ezzel együtt sosem hallottam sem a saját gyülekezetem tagjait vagy lelkészét, sem általánosságban az egyházat megnyilvánulni politikai kérdésekben, állást foglalni valamelyik oldal vagy párt mellett, akár utalás szintjén is. (Egyébként ez az egyik, amit annyira szeretek ebben az egyházban). Jártam már más egyházak több közösségében is, ahol viszont nagyon kétesélyesnen tűnt az idea megvalósulása. Volt olyan lelkipásztor, aki konkrétan a szószékről „inspirálta” a híveket a szavazatukkal kapcsolatban (még ha a sorok között is, de lehetett érteni), és volt olyan, akitől, ahol ez sosem hangzott el. Sajnos azonban én is általánosnak tartom az egyéni és egyházi szintű egzisztenciális szorongás okán a trón és oltár szövetségét, azokat a gyülekezeteket és egyházakat pedig, amelyekre ez nem jellemző, inkább üdítő, de a szabályt erősítő kivételnek. Balog Zoltán esete pedig ennek a „betegségnek” egy szimptómája, nem maga a kór, és nem is a kórokozó.
„én is általánosnak tartom az egyéni és egyházi szintű egzisztenciális szorongás okán a trón és oltár szövetségét”
Erről az Iliász jutott az eszembe, ahol két szereplő, két vezér – Glaukosz és Diomédész – kerül szembe egymással. Diomédész rájön, hogy apáik szövetséget kötöttek, így nekik sem lenne jó egymás ellen küzdeni, egyébként is megvan mindenkinek a maga ellensége. Szövetséget ajánl tehát Glaukosznak: „rajta, cseréljünk hát fegyvert; lássák ezek is, hogy
ősi barátoknak valljuk dicsekedve magunkat.”
Azonban Zeusz (más néven Kronidész) elvette Glaukosz eszét és aranyfegyvert adott át rézfegyvertért, egy száz ökör értékűt egy kilenc ökör értékűért.
Tanulság?
Nem az a baj, ha szövetséget kötsz, sőt szükséges, hogy jelen legyünk a világban. Miért mondana le az egyház a társadalmi jelenlétről? Az a baj, ha előnytelen szövetséget kötsz. Ennél is nagyobb baj, ha széttárjuk a kezünket: „Hát mit csináljunk? Így jártunk!” Még ennél is rosszabb, ha az ellenségünkre mutogatunk, hogy ahhoz képest még mindig a mi szövetségünk jobb, mert onnan csak három ökör értékű fegyvert kaptunk volna.
Kevésbé finoman úgy szoktam fogalmazni, hogy keresztények legyünk, ne hülyék. Akik vagyunk, úgy bánnak velünk. Ha a politika „kitartottjának” tartjuk magunkat, akkor úgy fognak velünk bánni a „szövetségeseink” és az ellenségeink is, mint egy kitartottal.