Dórával elmentünk a Magyar Zene Házába. Elképesztően szép lett, és nemcsak a régi, omladozó betonépülethez képest, amelynek a helyére épült, hanem önmagában és a helyhez viszonyítva is. De nem erről akarok most írni, hanem egy gondolatról, ami megfogalmazódott bennem. A Hangdómban egy kortárs darabra váltottunk jegyet, mert éppen az ment. Aki volt már ott, tudja, hogy ez egy kör alakú, kupolás terem, kicsit olyan, mint a Planetárium, csak itt a földön elhelyezett babzsák-fotelekbe fekve kapunk látványos audiovizuális élményt. A mi esetünkben ez egy számítógéppel generált grafikus formakavalkád színes lüktetése volt, bár a lüktetés talán több szabályszerűséget feltételez, mint ami a dómban történt. Éppen ehhez kapcsolódik a zenehallgatás közben jött gondolatom.

A szó, ami a babzsákban ellazulva végig a nyelvemen volt, a személytelenség. A falra vetített minden forma, minden mintázat, minden vonal, minden geometriai alakzat olyan volt, mint a matematika, a fizika, az ásványok, de semmiben sem hasonlított arra, ami a természetben szerves és élő. Lenyűgöző volt, gyönyörködtetett is, de a minták szabályszerűsége legfeljebb a hópelyhek vagy a rádióhullámok szintjéig jutott el, a DNS-ig vagy a nyelvig (ahol az információ funkcionális, vagyis jelentéssel is bír) már nem, és ez a hiány szinte üvöltött. Vagy inkább csak süvöltött. Ebben az audiovizuális rezgésben és villódzásban egyszerűen nem volt jelentés.

Éppen olyan volt, amilyennek egy ateista vagy némely panteista elképzeli a végső valóságot. A hangok és formák kavalkádjában minden hierarchia és kapcsolat elemeire tört, minden jelentés szétszakadt, minden személyes a személytelenbe hullott. Nem maradt egyetlen felismerhető arc sem, semmi, ami az értelemre utalna. Csak egy végtelen űr, amelyben értelmetlen hangok gyönyörű, de fémesen hideg zúgása keveredik színek és vonalak hasonlóan jelentés nélküli rángásával. Ha felbukkant volna a falon akár egyetlen olyan jel, csak egyetlen egy, amely az életre tesz halvány utalást, akár egy apró hélix a kupola egy pontján, az mindent megváltoztatott volna! Akkor belépett volna a dómba a Jelentés, az Értelem, a Logosz, a Tervező. Megjelent volna a melegség, a kapcsolat, a szeretet. De a darab következetes maradt és mindvégig elkerülte ezt.

Mennyire más mondjuk Johann Sebastian Bach zenéje! De hogy ne csak a csúcsokat hasonlítsuk össze, mennyire más úgy általában a keresztény kultúrában született klasszikus nyugati zene! Mennyire más a héber körtánc is, a keresztény gregorián, a középkori antifóna, de még a klasszicista és a romantikus zene is! Ezek mind olyan világnézeti keretben születtek, amelyben van ember, van személyesség, van Logosz, van Telosz, vagy ezek valamiféle nyoma. Bachnál a Logosz testté is lett és köztünk lakozott, mint az Élet és az emberek Világossága. Bachnál hierarchikus dómmá szerveződik a valóság, és a dómnak Krisztus-arca van, amely egyszerre ember arca és Isten arca. Ahol van jelentés, kapcsolat és szeretet, ott a zene is tükrözi azt. Ahol a végső valóság személytelen, ott előbb-utóbb az őszinte zene is azzá válik. Mindent, de tényleg mindent megváltoztat, ha a végső valóságot személyesnek tartjuk, és az életet tőle eredeztetjük. Mindent, de tényleg mindent megváltoztat, ha a végső valóságot személytelennek tartjuk, és az életet is arra redukáljuk.