Amikor Kr. u. 410-ben a vizigót Alarik csapatai feldúlták Rómát, olyan civilizációs átrendeződés vette kezdetét, melyhez képest a Nyugat hegemóniájának mostani megingása jelentéktelen bolhacsípésnek látszik. Az Örök Város addig elgondolhatatlan megrendüléséért sokan a kereszténységet tették felelőssé. Ez egyáltalán nem tűnt abszurdnak, hiszen Nagy Konstantin csupán száz évvel korábban vette magára a kereszt jelét, Theodosius császár pedig mindössze három évtizeddel azelőtt tette a (niceai) kereszténységet államvallássá. Az antik rend hívei úgy gondolták, hogy a Mediterráneumot sasként uraló Római birodalom számára végzetessé vált a „sápadt Galileai” erőtlensége, a kereszten függő Megváltó egyszerűen nem tudta úgy védeni Romulus és Remus hagyatékát, mint a régi római istenek. A keresztényeket ért vád annyira súlyos volt, hogy Augusztinusz (Szent Ágoston) tizenhárom évet szánt annak megválaszolására. Hippó tudós püspöke ennyi idő alatt írta meg ugyanis az Isten városáról szóló monumentális apológiáját, amit én pedig ezen a nyáron olvastam végig, régi vágyamat beteljesítve.

A De civitate Dei huszonkét könyve magyarul öt kötetben jelent meg a Kairosz Kiadónál (Földváry Antal református lelkész, valamint Heidl György és Dér Katalin fordításában). Nehéz eldönteni, hogy Augusztinuszt inkább az ókor utolsó, vagy a középkor első nagy gondolkodójának tekintsük-e, engem mindenesetre éppen az a korszakhatár érdekelt, ahonnan nézve az egyházatya megfogalmazta történelmi vízióját. A huszonkét könyvből az első öt a görög-római mondavilággal foglalkozik, a második öt a görög filozófia irányzataival, az utána következő tizenkettő pedig a bibliai kinyilatkoztatást hozza összefüggésbe ezekkel: az Isten városát az emberek városával. Ágoston tehát nem csupán egy civilizációs váltást elemez (amint egy eszme helyét átveszi egy másik eszme, vagy egy civilizációt levált egy másfajta civilizáció, ahogy később a felvilágosodás progresszív ideái savazták szét a keresztény Nyugatot, vagy ahogy Kína felemelkedése rengeti meg épp a posztkeresztény Nyugat hegemóniáját), hanem egy sokkal alapvetőbb, sokkal lényegibb, sokkal meghatározóbb váltást: az üdvtörténet megjelenését az emberi történelemben.

A hippói püspök szinte elképzelhetetlen mennyiségű tény és elbeszélés segítségével bizonyítja: Róma bukását nem a kereszténység okozta, inkább saját démonai és mérhetetlen erkölcstelensége. Róma mondavilága és filozófiája sosem volt koherens: az antik mitológia és bölcselet mindvégig hemzsegett az önfelszámoló abszurditásoktól. Tartalmazott ugyan különös, csodás történeteket, amelyek még az evangélium egy-egy elemét is előre megjelenítették, és voltak bölcsei (különösen Platón), akik meglepően közel jutottak a Szentírásban kinyilatkoztatott igazságokhoz, de az antikvitásban semmi sem mérhető a keresztény hit fenséges víziójához. Sőt, Ágoston szerint (valószínűleg C. S. Lewis, Mircea Eliade meg Jordan Peterson bánatára) a régi mítoszok inkább az emberi lélek menthetetlen eltévelyedését tették láthatóvá.

A huszonkét könyv – mint a héber ábécé betűi, amelyek költői keretbe foglalják Jeremiás Jeruzsálem pusztulását elbeszélő Siralmait – két párhuzamos ívet húz meg a világ teremtésétől a világ újjáteremtéséig. Az egyik az emberi kultúra íve: az ész szenvtelen tapogatózása és a vágyak eszeveszett tobzódása a Teremtőtől való elszakadás állapotában. Ezen az íven helyezkedik el mindenféle okosság és esztelenség: a csodás lényekről szóló mítoszok, a démonok tisztelete, a pithagoreusok számmisztikája, az öngyilkosság filozofikus védelme, a bacchanáliák fülledt, szégyenteljes orgiái, a görög városokban körbehordozott és férjes asszonyokra kényszerített falloszok rituáléja, de akár a bölcselet legnemesebb tradíciói is. Ágoston szerint az emberek földi városát sem a buja költemények ragacsos melegsége, sem a filozófusok fémesen hűvös logikája nem képesek valódi értelemmel megtölteni. A földi város a démonok gonosz játékának a színtere, végső sorsa pedig az ördögnek és angyalainak szánt örök tűz.

Az Isten városa, Ágoston opusának fő témája, az emberek városával párhuzamosan létezik. A két történelmet átívelő valóság ezer és ezer szálon kapcsolódik egymáshoz, de természetük homlokegyenest ellenkező. Az emberek városa a test, a bűn és a halál terepe, az Isten városa a kegyelemé és a megváltásé. Ágoston így ír a különbségről: „A halál hatalma pedig annyira kiterjedt az emberekre, hogy megérdemelt büntetésként mindenkit a véget nem érő második halálba döntene, hacsak Isten kegyelme egyeseket abból meg nem szabadítana. S így következett be az, hogy bár a föld kerekségén olyan sok különböző szokású és erkölcsű ember él, akik nyelv, fegyverzet, ruházat tekintetében annyira eltérnek egymástól, mégis az emberi nemnek nem több, csak két fajtája van, amelyet a mi Írásunk alapján méltán nevezhetünk két városnak.” (III, 199)

A két város közti különbség sokkal fundamentálisabb, mint bármely korszakváltás az emberi birodalmak történetében. A birodalmak cserélődése ugyanannak az emberi akaratnak a változékonysága, amelyet a bűn és a halál törvénye köt gúzsba. Az Isten városa az emberi akarat megszabadítása, egy új valóság, amely felülmúlja a földi város törvényeit, és végül teljesen le is győzi azokat. „Annak a városnak tehát szabad akarata lesz, amely mindenkiben egy és mindenkitől elidegeníthetetlen; amely minden rossztól megszabadult és minden jóval betöltekezett, szüntelenül élvezi az örökkévaló örömök kellemességét, feledve a vétkeket, feledve a büntetéseket, de nem megfeledkezve saját megszabadításáról, hogy ne legyen hálátlan Szabadítója iránt” (IV, 544). A szabadság tehát Isten városának egyik központi jellemzője.

Ágoston víziója azonban radikálisan eltér a földi város lakóinak modern víziójától, amelyben a szabadság a korlátoktól való szabadságot jelenti. Ágoston így ír: „Nagyobb lesz a szabadság akkor, ha szabaddá válik a vétkezés gyönyörétől arra, hogy hajlíthatatlanul gyönyörködjék a nem vétkezésben.” (IV, 543) „A szabad választás, amelyet először, teremtésekor megkapott az igaznak alkotott ember, lehetővé tette azt, hogy ne vétkezzen, de azt is, hogy vétkezzen.” (IV, 543) Vajon mi lehetne nagyobb szabadság annál, hogy az ember vétkezhet is meg nem is? Talán az ember autonómiája? Az, hogy önmagának szab törvényt, hogy nincs is vétek, pusztán lehetőségek állnak az akarat rendelkezésére, hogy válasszon azok közül? Ez a szabadságfelfogás a modernitás hagymázas álma, nem Ágostoné. Ágoston szerint az Isten ajándéka éppen az, hogy a vétkei által gúzsba kötött embert szabaddá teszi, hogy ne vétkezzen: „A végső szabad választás annyival lesz hatalmasabb, hogy az ember képtelen lesz vétkezni (…) az első szabad választás abban állt, hogy képes volt nem vétkezni, a végső pedig abban, hogy nem lesz képes vétkezni.” (IV, 543)

Ágoston látomásában az Isten városa azokból áll, akiknek sokfelé szakadt akaratát Isten már elkezdte összerendezgetni és önmagához igazítani, és akikben ezt a munkáját véghez is viszi. Ők azok, akik tudnak tiszta szívvel gyönyörködni Isten akaratában, és egy nap semmi nem fogja eltántorítani őket attól, hogy Istenben találjanak teljes gyönyörűséget. Ez a valódi szabadság: az akarat Istenben való összerendeződése. Az Isten városa a visszanyert szabadság városa. A földi város rab: nagy birodalmai az emberi akarat dezintegrációjára szolgáltatnak megszámlálhatatlan bizonyítékot. Ilyen volt Róma, ilyen a romjain felépült Nyugat, és ilyen lesz bármely új világrend hegemón birodalma a jövőben is. Mi, keresztények az eljövendőt a mennyből várjuk. Ágoston szerint a mennyei Jeruzsálem a szabad város, mert lakói Istenben gyönyörködnek, és Isten is bennük.