Atyánk, a szentséged időnként megijeszt bennünket. Könnyebb is a szentségedről a közösségben beszélnünk, mert amikor egyedül vagyunk, és úgy találkozunk vele, az félelmetes. Nekem is könnyebb elismernem, hogy bűnös vagyok, amikor mások is bűnösök körülöttem, mint ha egyedül vagyok veled, és csak te vagy, én vagyok, meg a bűneim. Sokszor kerüljük a szemtől-szembe találkozást veled. Látod, most is a többes szám mögé bújok. A szentséged nehéz, mert elszakít örömöt ígérő vágyaktól és súlyosan rombolja az énképemet. Előtted tisztátalannak érzem magam és tudom, hogy változnom kell. Egyszerűbb olyanokkal együtt lenni, akik nem különbek nálam. Te különb vagy.

Téged mégis így szeretlek, szentként. Ez most úgy hangzik, mintha kettőnk közül én lennék a nagylelkűbb, de nem ezt akartam mondani, bocsáss meg. Te más vagy, mint én, vagy általában az emberek, és ez így jó. Hasonlítunk rád, de ugyanolyanok soha nem leszünk, mint te vagy. És ez mégsem rossz érzés. Rossz érzés, hogy a bűn miatt is más vagyok, mint te, nem csak a végesség miatt, de a szívem mélyén örülök annak, hogy szent vagy. Ha olyan lennél, mint mi, nem tudnálak tisztelni. Nem lenne vonatkoztatási pontom. Elsüllyednék a viszonylagosságban.

Atyám, a szentséged Krisztus miatt mégsem ijeszt meg. Csak amikor távol vagyok tőled és nem akarok megváltozni, akkor zavar. Amikor közel vonsz magadhoz, akkor a szentséged puha, meleg, simogató és kedves. Tiszta, mint a frissen mosott ágynemű. Mint az új abrosz, amit senki nem akar leenni. Uram, az igazat megvallva mégiscsak vonz a szentséged, és olyan jó lenne, ha ezt mások is így látnák! Kérlek, mutasd meg az embereknek, hogy téged nem kell a magunk képére átváltoztatnunk! Mutasd meg nekik, hogy jó vagy! Akkor is, ha nem mindig értünk téged. Akkor is, ha zavarod a köreinket. Igenis lássanak az emberek szentnek! Én is mindig annak akarlak látni!