A kezelőfelület statisztikája szerint ez lesz a Divinity 500. bejegyzése. Véletlenül láttam meg, viszont így elgondolkodtam, mi annyira fontos számomra, ami „méltó” témája lehet ennek a kerek számnak. Annak idején, amikor elkezdtem írni a bejegyzéseket, rögtön az elején tisztáztam a honlap kiindulópontját. „Ez a blog… arra a meggyőződésre épít, hogy Isten létezik, a názáreti Jézus feltámadt a halálból, és feltámadása által Jézus Isten Fiának bizonyult. Nem igényel különösebb bizonyítást, hogy amennyiben igaz a premissza, hogy Jézus Isten Fia (hiszem, hogy igaz), akkor végtelen jelentősége van mindennek, amit valaha tanított. Annak is, amit a követéséről, és annak is, amit a vele kapcsolatos döntésünk tétjéről mondott. (…) A názáreti kérdése hozzánk: melyik utat választjuk?” Ötszáz bejegyzéssel később most egy másik, hasonló és szintén alapvető kérdésről hadd mondjak néhány gondolatot.
Tudvalevő, hogy a huszadik századi német teológiai kultúrában a Biblia kutatását és a Jézus személyéhez való viszonyulást nem éppen a szenvedélyes szeretet és a feltétel nélküli bizalom jellemezte. Éppen ezért meglepő volt, amikor egy berlini teológiatanár az Alexanderplatz közelében diákjaihoz fordult, és megkérdezte: „Szeretitek Jézust?” A tanárt Dietrich Bonhoeffernek hívták, aki nem sokkal előtte értette meg: Jézus él, radikális életfeladatokat fogalmaz meg követői számára, és minden tanítását és parancsát komolyan gondolta. A diákok azonnal érezték, hogy a dolgok tétje így más. A fő kérdés innentől nem a tantárgy elsajátítása, nem a tudás megszerzése, hanem valami transzcendens, végtelenül személyes kihívás, amely követelőn közeledik feléjük, de telve lenyűgöző ígéretekkel. Érezték, hogy a válasz csak hasonlóan személyes és szenvedélyes lehet.
Tegnap a házicsoportunkban a János evangéliuma 14. részének második felét tanulmányoztuk. A szakaszban Jézus először hozza szóba, majd utána háromszor is megismétli az iránta való szeretet kérdését. „Ha szerettek engem, megtartjátok az én parancsolataimat” (15); „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem” (21); „Ha valaki szeret engem, az megtartja az én igémet” (23); „Ha szeretnétek engem, örülnétek, hogy elmegyek az Atyához, mert az Atya nagyobb nálam” (28). A Mester – közvetlenül elfogatása és halála előtt – a közte és a tanítványai közti viszonyt a lehető legszemélyesebb síkra tereli. Már korábban is önmagát állította üzenete középpontjába: ő nem csak kenyeret ad, ő a kenyér, amely a mennyből szállt le, nem csak vizet ad, ő az élő víz, nem csak elmondja az igazságot és elvezet az életre, hanem ő az út, az igazság és az élet, nem csak feltámaszt, ő maga a feltámadás. A hozzá való viszonyulás tehát üzenetének alapkérdése, ezt teszi most egészen személyessé azzal, hogy a tanítványok motivációit firtatja, és tesztelhetővé is teszi a belső hozzáállásukat. Ha szeretik őt, megtartják az igéit.
Jézus kérdése hozzám és hozzád ma is ez. Szeretem őt? Szereted őt? Meggyőződésem, hogy Jézust azért ismerik sokan kevéssé (most a keresztényekre gondolok, hiszen a világ egyáltalán nem ismeri őt), mert sokan, akik a nevéről neveztetnek, kevéssé szeretik őt. Aki kevéssé szereti őt, az kevéssé ismeri őt, ezért még kevésbé szereti, és még kevésbé ismeri, és sokan ezek közül a kevéssé szeretők közül végül hátat is fordítanak neki, és azt mondják: megismerhetetlen. Akik elfordulnak tőle, igazságtalanul ítélnek felette, hiszen nem ismerték őt meg igazán, mert nem tették, amit mond, aminek oka pedig az, hogy nem is igazán szerették őt. Vajon én szeretem őt igazán, és ennek fényében megteszem azt, amit parancsol? Parancsol… Igen, ez egy úr megnyilvánulása, és a keresztény hitvallás is az, hogy Jézus Krisztus Úr. Szeretem őt így, úrként? Másként ugye, nem is lehet, mert akkor már nem a valódi Jézust szeretném, hanem egy másikat, aki megszelidíthető és kívánság szerint hajlítgatható, mint egy origami. Origami Jézusokkal padlást lehet rekeszteni, de egytől egyig feleslegesek, nincs szükség még egyre. Az Úr Jézus az érdekes. Ismerem őt úgy, ahogy kinyilatkoztatná magát, ha valódi szeretettel szeretném őt, és megtenném mindazt, amit parancsol? És te?
Jézus szavaiban fokozatosságot és egyértelmű logikát látunk. Háromszor is ugyanazt a sorrendet hangsúlyozza. A 15. versben a logika így néz ki: 1) Ha szerettek engem, 2) megtartjátok a parancsolataimat, 3) és veletek lesz a Pártfogó. A 21. versben ugyanez a sorrend jelenik meg: 1) Szeret engem, 2) aki befogadja és megtartja parancsolataimat, 3) őt pedig szeretni fogja az Atya is, szeretni fogom én is, és kijelentem magam neki. A 23. versben megint: 1) Ha valaki szeret engem, 2) az megtartja az én igémet, 3) és az Atya és én szeretni fogjuk őt, elmegyünk hozzá és szállást készítünk magunknak nála. Mivel az első két pont mindhárom esetben ugyanaz, feltételezhetjük, hogy a különbözőképpen megfogalmazott harmadik lépés is lényegében ugyanarról szól. Aki szereti Jézust, és ezért megtartja parancsolatait, átéli, hogy vele van a Pártfogó, Jézus kinyilatkoztatja magát neki, az Atya és Jézus szállást vesz nála.
A párhuzamosságból levonhatunk két további következtetést. Először is: az Atya és a Fiú a Lélek által jön el hozzánk és vesz lakozást bennünk. A bennünk lakozása tehát nem materiális, hanem spirituális természetű. Másodszor: az Atya és Jézus Lélek általi bennünk lakozása kinyilatkoztató hatású. Aki szereti Jézust és ezért megtartja a parancsolatait, az megismeri Jézust olyannak, amilyen. A Jézus iránti szeretet következménye, hogy ő jobban megismerteti magát velünk. Szeretete tárgyai leszünk, akikkel szoros, bensőséges kapcsolatba lép a Szentlélek által. Aki nem szereti Jézust, távol tartja magát tőle, nem teszi azt, amit mond, annak a számára az Atya is és Jézus is külső valóság marad, amit nem tud személyes módon megismerni és megtapasztalni. Bizonyos értelemben a Jézussal való kapcsolat soha nem igazolható kívülről, soha nem átélhető a Jézus iránti szeretet nélkül. Talán ezért is mondja Jézus a 17. versben, hogy a világ nem ismerte meg őt, mert nem látja őt, nem is ismeri. Akinek kinyilatkoztatja magát, az viszont meglátja őt.
A fő kérdés tehát az, hogy szeretjük-e Jézust. Aki szereti Jézust, az előtt még inkább kinyilatkoztatja magát, belülről, tapasztalati úton. Jézust nem mindenki ugyanúgy ismeri, még tanítványai közül is van, aki mélyebben ismeri meg őt, mint a többiek. Aki nem szereti Jézust, annak nem jelenti ki magát, annál nem készít szállást, az nem ismeri meg a Szentlelket, és nem ismerheti meg Jézust tapasztalati úton. Márpedig Jézus és az Atya ismerete végső soron nem logikai, filozófiai vagy tudományos ismeret, hanem személyes, egzisztenciális, kapcsolati tudás. Ábrahám, Izsák és Jákób Istene nem a filozófusok Istene, még ha szólnak is mellette bölcseleti és tudományos érvek. Jézus Krisztus és az ő Atyja személy, aki arra kíváncsi, hogy szeretjük-e őt, és megtesszük-e mindazt, amit mond nekünk.
Szereted Jézust?
Ez a legfontosabb kérdés, amit egy keresztény feltehet magának.
Szerintem Jézust csak az tudja igazán és valóságos módon szeretni, akinek Ő kijelentette, kinyilatkoztatta Magát.
Én nem vagyok teológus, de a szeretet elsődlegessége számomra kicsit zavaros. Szerintem a szeretet önmagában nincs, csak hittel és cselekvéssel együtt, ahogy János több helyen is összekapcsolja, ld. még Dióhéj evangélium. Vagyis nekem nincs sorrend ezekben, de meggyőzhető vagyok 🙂
Jézus szavaiban logikai sorrendet látok. Aki szereti őt, az – mert szereti őt – megtartja a parancsolatait. Aki pedig megtartja a parancsolatait, annak ő és az Atya kijelenti magát. Ez bizonyos értelemben az akinek van, annak adatik elv egy példája. És egyetértek Gáborral: a kezdeti Jézus iránti szeretet Istentől van.
Kedves Gábor, és Ádám, egyetértek azzal én is, h mindennek Isten a kezdeményezője. (pl. 1Jn 4,19 „Mi tehát azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket.”)Ugyanakkor nem lehetséges, hogy ez a jézusi tanítás éppen azt akarja üzenni mindenkinek (aki ezt olvassa), h az ember a Mindenható felé irányuló akarati, pozitív döntését figyelembe veszi, megjutalmazza?
A hangsúly az említett igékben egyértelműen az emberi oldalon van, így a felelősség is. Igaz, hogy János (Jézus) máshol hangsúlyozza, hogy maga az Atya adja meg, hogy Jézushoz megyünk (hiszünk benne, szeretjük őt), de itt nem ezt emeli ki, hanem a mi felelősségünket, hogy szeretjük-e őt.
Kedves Ádám!
Ma megértettem ezt. Korábban is foglalkoztatott, cikked hatására pláne, de végül az volt a jó, hogy a mai igehirdetési ige Jn 21,15-19 volt, Jézus három kérdése Péterhez. Vagyis másféle szeretetről van, amely szeretet visszahat az emberi szeretetre is. Emellett megmarad a „sima” emberi szeretet is családtagok stb. iránt. De így több lesz. Én a megtérés útján vagyok, ami nálam úgy tűnik hosszabb folyamat (sajnos vagy szerencsére, nem tudom), leginkább abban nyilvánul meg, hogy kicsit még (tudatosan) a magam feje után megyek, még nem rendszerezett a tudásom a fogalmak szintjén sem, de haladok. Sokáig kétségeim voltak afelől, hogy ez így micsoda, de pl. C.S. Lewis nevének megismerése megnyugtatott, hogy így is lehet, vagyis mindaddig racionálisan, amíg van racionalitás ebben. Ebben ismeretlenül is köszönöm a segítségedet, hogy bármely kérdésre válaszolsz alaposan. Fontos ez felnőtt keresőknél. Isten áldjon!
Kedves István!
Örülök, hogy az utadon segítséget jelent ez a honlap. Remélem, nemsokára „megérkezel” Istenhez.
Üdv:
Ádám
Muszáj kiemelnem ezt Ádám! Rendkívüli!
„Vajon én szeretem őt igazán, és ennek fényében megteszem azt, amit parancsol? Parancsol… Igen, ez egy úr megnyilvánulása, és a keresztény hitvallás is az, hogy Jézus Krisztus Úr. Szeretem őt így, úrként? Másként ugye, nem is lehet, mert akkor már nem a valódi Jézust szeretném, hanem egy másikat, aki megszelidíthető és kívánság szerint hajlítgatható,…
…Aki szereti Jézust és ezért megtartja parancsolatait, az megismeri Jézust olyannak, amilyen. A Jézus iránti szeretet következménye, hogy ő jobban megismerteti magát velünk. Szeretete tárgyai leszünk, akikkel szoros, bensőséges kapcsolatba lép a Szentlélek által.
Jól esik szembesülni ezzel az értékes, feddő bátorítással!
„…….Jézus szavaiban fokozatosságot és egyértelmű logikát látunk.
Háromszor is ugyanazt a sorrendet hangsúlyozza.
A 21. versben a logika így néz ki: 1) Ha szerettek engem, 2) megtartjátok a parancsolataimat, 3) és veletek lesz a Pártfogó.
A 23. versben ugyanez a sorrend jelenik meg: 1) Szeret engem, 2) aki befogadja és megtartja parancsolataimat, 3) őt pedig szeretni fogja az Atya is, szeretni fogom én is, és kijelentem magam neki.
A 28. versben megint: 1) Ha valaki szeret engem, 2) az megtartja az én igémet, 3) és az Atya és én szeretni fogjuk őt…”
Ádám,
nem felejtettél ki vmit a 21. vers logikai sorrendjéből?
„Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem” (21)…”
Nem. A parancsolatok befogadása és megtartása bizonyítja a szeretetet.
Szeretni úgy, mint Urat, de Jézus túlmegy ennél irántunk való szeretetével és elfogadásával és barátjának tekint:
„Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket. Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért. Ha megteszitek, amit parancsolok nektek, a barátaim vagytok. Nem nevezlek többé szolgának benneteket, mert a szolga nem tudja, mit tesz ura. Barátaimnak mondalak benneteket, mert amit hallottam Atyámtól, azt mind tudtul adtam nektek.”
Ezzel kapcsolatban Dr. Joó Sándor prédikációi közül egy részlet:
„Az ember szinte csodálkozik, hogy nincs itt valami tévedés, jól hallom: barátja Jézusnak? Hiszen, ha csak azt mondaná az Uraknak Ura és a Királyoknak Királya, hogy az Ő szolgái vagyunk, az Ő szolgái lehetünk, szabad beállnunk az Ő szolgálatába: már ez is elég volna, ez is hallatlan megtiszteltetés lenne. Ezt is alig-alig lehetne elhinni, elfogadni. De még csak nem is ezt mondja, hanem azt, hogy barátai vagyunk! Minket nevez barátainak, akiket pedig ismer?! Péterrel együtt mi is szégyenkezve mondhatjuk: Uram, Te mindent tudsz, s Te ennek ellenére barátodnak nevezel engem?!”
Az 500. bejegyzéshez tényleg méltó cikk. Köszönöm!
Ádám,
” A 21. versben a logika így néz ki: 1) Ha szerettek engem, 2) megtartjátok a parancsolataimat, 3) és veletek lesz a Pártfogó.”
hol van ebben a magyarázatodban a parancsok befogadása?
Szeretem Jézust,de sajnos ez elég egyirányú.
Ádám,
a 28. verset is belevetted a logikai sorrend szerinti felsorolásba, pedig ez a vers nem erről szól. Gondolom, kicsit összekavarodott a versek sorszáma.
A 15-ös vers a 21-es és a 23-as szól hasonlóan.
A 21-es versben : ” Aki magánál tartja ( bírja)/ ismeri/ elfogadja/ befogadja a parancsaimat és megtartja azokat, az szeret engem.”
Két feltétel van kikötve, melyeknek következménye a szeretet.
A 15-ös és 23-as versben már meg van a parancsok ismerete/ befogadása/ elfogadása, a megtartása a bizonyíték a már meglévő szeretetnek.
A 21-es vers csak azért nem illik a logokai sorrendbe, mert az ‘ ismeret ‘ feltételnek van megszabva az igében.
Mit gondolsz?
Igen, tényleg összekeveredtek a versszámok, köszönöm, hogy szóltál! Mindjárt javítom.
Kedves Nándi!
Nem is tudom, hogy fogalmazzak, talán „vigaszképpen” (ha jól értem az érzést, amit a kommentárban olvastam), ha ajánlhatnék valamit:
A Református Énekeskönyv 329. énekét „Itt állok jászolod felett” címmel.
Az interneten is megtalálni.
Számomra például nagyon kedves a szövege, ahogy hallgatom, vagy olvasom.
Üdvözlettel:
Ilona
Ádám,
köszönöm a javítást.
Mostmár csak a 21-es vers sorrendjét nem értem, miért cserélted föl a 2-es pontot az 1-essel?
A 15-ös és 23-as vers ‘ Ha’ szóval kezdődik a 21-es meg ‘ Aki ‘ szóval.
A 15-ös és 23-as vers a tanítványoknak szól, akik személyesen ismerik Jèzust (asz), 21-es meg azoknak az embereknek szól, akik nem ismerik személyesen Jézust (asz), csak a tanítását hallották, olvasták és elfogadták, hivőkké lettek.
Itt az ének német eredetije (Bach zenéje és Paul Gerhard szövege).
tolerancia,
mert a mondatban a szeretet logikailag megelőzi a parancsolat befogadását és megtartását. Arról derül ki, hogy szereti Jézust, aki befogadja és megtartja a parancsolatait. „Aki befogadja parancsolataimat, és megtartja azokat, az szeret engem…”
A görög mondat és utána zárójelben a mondat nyelvtanát pontosabban követő fordítás: ὁ ἔχων τὰς ἐντολάς μου καὶ τηρῶν αὐτὰς ἐκεῖνός ἐστιν ὁ ἀγαπῶν με· (A parancsolataimat bíró és azokat megtartó: az az, aki szeret engem.) Logikailag a szeretet megnyilvánulása a parancsolat bírása (befogadása) és megtartása.
Ádám,
köszönöm a görőg szöveget.
Pont erre gondoltam, hogy az, aki a ‘ parancsolataimat bíró/birtokló ‘ az első lépèsben megismerkedett a parancsolatokkal, azután elfogadta/megtartotta, és mert egyetért vele és mert jónak látja, szeretettel, hálával viszonozza.
Ha felteszem a kèrdèst: Aki nem bírja/ birtokja a parancsolataimat megtarthatja-e azokat?
Mit válaszolnál Ádám?
Ez utóbbira én is kíváncsi lennék, Ádám. Köszi
Gábor, meg tudod fogalmazni a kérdésedet a saját szavaiddal?
Tolerancia eleinte mintha az igékben vázolt sorrendiségen igyekezett volna körül járni. Szerintem mondandójában mindegyik ige ugyanazt a sorrendiséget fejezte ki.
De most a legutolsó kérdése az ami megfogott:
„Aki nem bírja/ birtokja a parancsolataimat megtarthatja-e azokat?”
Én nem értem tolerancia kérdését (és gondolatmenetét), ezért kértelek, hogy próbáld megfogalmazni a sajátodat.