„Hajtsd az állatot s ne akadályozz
a vágtatásban, ameddig nem szólok!”
– az ijedt szolgára így kiáltott
az asszony, akit a borzasztó sokk
az Isten szent emberéhez hajszolt –
bár most nem volt sem ünnep, sem újhold.
Szívébe vad anyaösztön karmolt,
arcára állatibb vonások ültek
a szamaránál, melyen vágtatott.
Barna fürtjeit meg sem fésülte,
a rendetlen lobonc anyamedvéé,
kinek féltett bocsai eltűntek.
(Nincs ijesztőbb lény a gyermekéért
megveszekedett nősténynél, mert bármit
megtesz a kölykéért – ha kell, széttép!)
Nem mert az asszonnyal szembeszállni
még ura sem; a halálra szánt anya
a fiát akarta élve látni.
Súnémben a meddő szült gyermeket,
de most jajgatás hallatszott Rámában,
mert halott fiát siratta Ráhel.
A csodát egyik szülő sem várta,
lehetetlen az elhalt öregkorban
az ilyen friss gyümölcs, új palánta.
„Egy év múlva fiút ölelsz!” – mondta
a próféta, akinek szobát adtak,
ahol megszállhat és imádkozhat.
Kapott széket, ágyat, mécsest, asztalt,
hogy náluk békességben, nyugalomban
ehessen és álmát aludhassa.
„Nem vagyok Sára, népem ősanyja,
férjuram sem biztos hitű Ábrahám!
Szolgálódat ne ámítsd, próféta!”
Ám az ÚR nem tagadta meg magát,
fiúgyermek érkezett esztendőre,
megtette az ábrahámi csodát.
Mikor negyven hétre megszületett,
s a bába a köldökzsinórt elvágta,
a csimota nagyot tüsszentett.
Ámuló anyja karjába zárta,
egyszerre kelt fel a hold és a fényes
nap, és milliárdnyi csillag látta,
meg a pásztorok is a környéken;
subába rejtett meglepetéseket
hoztak, sajtot és egyszerű étket.
És a gyermek növekedett hitben
és szépen öregedő szüleinek
való példás engedelmességben.
Nem gondolhatott arra senki sem,
hogy iszonyú bánatot rejt a csoda,
mikor az aranytojásból kikel.
Az ájult fiút a szolga hozta,
„Jaj a fejem, jaj a fejem!” – ordított
a gyermek, aztán többé nem moccant.
A súnémi asszony ijedten sikoltott,
majd a testet a térdére fektette,
de a fia délben már halott volt.
Az tudja, hogy mi ment végbe benne,
aki a Pietàt megformálta, és
a fájdalmas anyát megfestette.
„Az igazak ösvénye szakadék,
a kéretlen áldás eltitkolt átok,
a földbe rejtett kincs pedig ganéj.”
Az asszony arca keményre váltott,
felvitte a holttestet a szobába,
ahol a próféta imádkozott.
Az ajtót a holt fiúra zárta,
aztán felnyergeltette a szamarat
és megkezdődött a szörnyű vágta.
A próféta a Kármel-hegy alatt
rögtön ráismert a súnémi nőre,
de hogy mért jött, az ÚR nem mutatta.
„Ábrahám a fiát megtarthatta,
Szárainak nem kellett gyászolnia,
én nem kértem fiút, mégis meghalt!
Isten embere! A szavad miatt
gyúltak csillagok és jött fel a nap,
de miért, ha most mind kialudtak?!
Miért születik gyermek, ha meghal,
miért támaszt a Mindenható reményt,
ha minden jónak a legvége baj?
Mért szúrja tövis a fiam fejét?
Miért járja át a szívem éles kard?
Próféta, ugyan mért hitegettél?”
A zokogó asszony átkarolta
és szorosan tartotta Elizeus
lábát, és a könnyeivel mosta.
Géházi, önjelölt korifeus,
odalépett, hogy félretaszítsa őt,
de Isten embere intett: „Ne most!”
„Menj el, vidd a botom, de az úton
ne köszönj senkinek, aki szembejön,
a fiút támaszd fel, ez a dolgod!
Először a derekadat övezd föl,
majd helyezd rá a gyermekre a botot,
eszméljen, ha az arcát megbököd!”
Az asszony ezt hallva tiltakozott:
„Veled maradok, mert csak benned bízom,
hisz az ígéret tőled származott!”
Elizeus is tudta, hogy így volt,
elindult hát vele Géházi után,
aki mire elérték, már kint volt.
A szolga csak állt és bámult bután,
de az asszony Elizeussal perelt:
„Ha itt lettél volna, még élne tán!”
Ekkor az Isten embere bement
a házba, a felső szobába, ahol
az ágyra fektették a gyermeket.
És az Isten embere testté lett
ott, ahol lakozott és befogadták,
és ahol igéjéből lett élet.
Rátette száját a fiú szájára,
tenyerét a tenyerére, és a szemét
a szemére: teljes volt azonosulása.
„A betegséged nekem betegség,
enyém legyen a tövis a fejedben,
a halálodba belehalok én!”
Az imáját akkor fejezte be,
mikor a gyermekben meleget érzett,
és szíve észlelte: megérkezett
a halál sötétjébe az élet.
Szólt a szolga a súnémi asszonynak,
aki most földre borulva végleg
tudta: másodszor is megszületett
a fia, mert kinyitotta a szemét
és egymás után hétszer tüsszentett.
„Születés és feltámadás vagyok én!”
(Szabados Ádám)
Like this:
Like Loading...
on Villáminterjú Makkawakkabakka kannibál törzsfőnökkelhalottam=hallottam
on Kedves Hodász András!Kedves András, ebben a videóban Bolyki Lacival egy…
on A sasarc"magasba repülne, mint egy sas, hogy lássa az eget…
on Miért nincs szüksége a kereszténységnek utópiákra?"A második ok ......... kapcsolatban áll a „dicsős…
on A sasarcIgen, a sasarc. Nemrég a podcastunkban (Biblia és…
on A sasarcIgen, lassan teljesen belefáradunk ebbe a sok mocs…
on Üdvözült-e Chesterton és Tolkien?*egy megjegyzés: nem fogok többet hozzászólni a ci…
Köszönöm Ádám! Gyönyörű! Egyben oda vissza utaztat egymással összefüggő, de időben távoli sorsok, élethelyzetek, Istennel való találkozások között. Nagyon megmozgatott.