Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
A gyermekvédelem szigorítása kapcsán hat rövid gondolatom van:
1) Helyes, hogy kiemelt figyelem irányul erre a területre, és hogy mostantól még hangsúlyosabb lesz azon ügyek feltárása, amikor felnőttek visszaéltek a rájuk bízottak kiszolgáltatottságával. Nagy megkönnyebbülés, hogy a társadalmunk nem a pedofília iránti érzékenyítés irányába mozdult el, hanem épp az ellenkező irányba.
„Ne hányjon ki titeket is az a föld, ha tisztátalanná teszitek, ahogyan kihányta az előttetek levő népeket.” (3Móz 18,28)
A קִיא (kí) héber ige szó szerint azt jelenti: kihány, kiokád. A Tóra szerint a föld kiokádta (káá) az itt élő népeket, mert utálatos dolgokat cselekedtek és azokkal beszennyezték lakhelyüket. Kánaán olyan lett, mint egy émelygést, hányingert okozó gyomorrontás, és eljött a pillanat, amikor a föld nem tudta már magában tartani a fertőző tartalmat: kiokádta azt magából. A durva kép arra utal, hogy Isten megelégelte ezeknek a népeknek a gonoszságait és ítéletet hozott rájuk.
A társadalmi viták legtöbbször a jogi kodifikációnál válnak igazán feszültté. Az abortusz ügyében például lehet kampányokat folytatni pro és kontra, lehet filmeket készíteni, egyetemi előadásokat tartani a magzati fájdalomról vagy a magzat életképességének időpontjáról, fel lehet állítani életpárti vagy nőjogi központokat, de a vita igazi feszülési pontja az, amikor az egyik vagy a másik álláspont a jog területén jut érvényre. Ugyanez a helyzet a házasság ügyében is. Nagy hatása van egy filmnek, egy művészi performansznak, egy jól koreografált botránynak vagy egy érzelmes történetmesélésnek, de az igazán erőteljes üzenet az, amikor a törvény nyelvén hangzik el: van vagy nincs házasság azonos neműek között.
Talán azok közé tartozol, akik az abortuszról szóló vitákat hallva megsebezve érzik magukat, talán az én facebook posztjaim is felkavartak, és mint egy mélyből feljövő fenevad kínoz a kérdés: mi van akkor, ha abortuszom volt, és nem azért, mert az életem veszélyben forgott? Talán azt is pontosan érted már, hogy mi történt azon a borzalmas napon, de képtelen vagy a vádlás alól kijönni. Nem tudsz tükörbe nézni, nem tudod néven nevezni a dolgot, de nem akarod a tükröt sem összetörni, “pro-choice” aktivistává válni, vagy abortuszról szóló posztok alá keserűen kommentelgetni, vagy egyszerűen valahova úgy elrejteni az emléket, mintha meg sem történt volna. Ilyenkor mi van, Ádám?
Amikor disztópikus filmekben elképzelt jövőbeli társadalmak furcsaságait tárják elénk, vagy történelmi filmekben régi korok elborzasztó szokásain szörnyülködünk, a múlt és a jövő borzalmaitól megfelelő távolságban rendszerint megnyugvással állapítjuk meg, milyen nagy utat tettünk előre, és milyen tisztán látjuk magunk előtt a jövő veszélyeit. De vajon mit gondoltak volna azok, akik számára a mi világunk lett volna egy jövőbeli disztópia, és mit fognak gondolni rólunk azok, akik a jövőből tekintenek vissza ránk és a szokásainkra? Milyen történeteket és tanulmányokat fognak írni a mi korunkról? Most akár szabadjára is engedhetnénk a fantáziánkat, hiszen rengeteg különös szokás és hit kapcsolódik a 21. századi kultúrákhoz, de azt gondolom, az elemzések két dolgot biztosan ki fognak domborítani, amikor a földgolyó nyugati felének társadalmait próbálják megérteni.
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK