Valaki azt írta az egyik Jézus haláláról szóló posztom kapcsán (kissé epésen, de nem teljesen indokolatlanul), hogy beakadt nálam a lemez. Igaza van! Nagyhéten a szívem közepét találta el a Krisztus helyettes engesztelő áldozatát ért gúnyos támadás, belém mart és kiélesített. Úgy éreztem, most egy ideig én sem akarok másról tudni, csak Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről. Azt éreztem, hogy nem hagyhatom annyiban, nem maradhat megválaszolatlanul, hogy a hitem legdrágább kincsét, Jézus bűneimért folyt vérét közönségesnek tartsák, Isten igazságát, amely a golgotai kereszten magára vette az adósságaimat, vérszomjnak nevezzék, és a kegyelem legcsodálatosabb, legszentebb, legfelszabadítóbb örömhírét éppen Krisztus halálának ünnepén a kegyetlenség evangéliumának nevezzék. Ráadásul nem ateista Dawkins-tanítványok, akiktől megszoktuk, hanem az ő vulgáris érveiket egy az egyben felkaroló keresztény prédikátorok. Nem, nem, nem!
Keresési találatok az alábbi kifejezésre:
apostolok
Az Isten országa (16) – Jelek és csodák ma?
Az előző részben az Isten országa jelenlétének jeleiről volt szó: megtérés, bűnbocsánat, erő a keresztény életre, gyógyulás, szabadulás, feltámasztás. Az utóbbi háromra a Szentírás a „jelek és csodák” (σημεῖα καὶ τέρατα) szavakat használja (pl. ApCsel 2,43; 4,31; 5,12; 6,8; 14,3; 15,12 stb.), és felmerül a kérdés, hogy vajon milyen mértékben kell ezekre ma is számítanunk, amikor az Isten országát hirdetjük. Vajon ma is követi (vagy követnie kellene) az igehirdetésünket ilyen jeleknek és csodáknak, ahogy Jézus és az apostolok igehirdetését követte? Vagy ez helytelen elvárás?
LEGUTÓBBI HOZZÁSZÓLÁSOK